Pehely

 Pehelykönnyűnek érzem magam. Ez nem a szokásos "sodródom az árral" érzés - ez most más. Több. Érzem, hogy valami hatalmas változás közeledik. Az előszele már réges rég elért, de az igazi vihar még várat magára. Érzem a levegőben repkedő szikrákat, az elfojtott indulatokat, az eltitkolt érzéseket. Tudom, hogy egyszer forró lavinaként végig fog söpörni az életemen, csak azt nem tudom, melyik lesz az a nap? Holnap? Holnapután? Egy hónap múlva? 

Azt kívánom, bárcsak megállíthatnám valahogy a közeledő hurrikánt - szeretnék elég erős és bátor lenni ahhoz, hogy minden emberhez egyesével odamenjek, akinek köze van a ránk váró katasztrófához, és elbeszélgessek velük. Elmondanám Daninak, hogy sajnálom, amiért olyan csúnyán váltunk el a szakításunk után, de rémesen fájt, és képtelen voltam másképp kezelni. Elmondanám Lokinak, hogy ha tudtam volna, mit érez, talán sosem teszem meg azt, amit az East Festen - hogyha szólt volna, talán most mellette lennék. Elmondanám Danikának, hogy minden ellenkezésem ellenére megszerettem, és a szívemhez nőtt. Ez a legfontosabb. Annyira félek kimondani, pedig lehet, mindent helyrehozna. Vagy mindent elrontana. Elmondanám az összes közös barátunknak, hogy sajnálom! Szeretnék bocsánatot kérni mindenkitől, aki miattam szenved. De nem csak én tehettem róla. 

Sosem kértem, hogy bárki is belém szeressen. Nem kértem, hogy a barátságuk tönkremenjen - talán nekem fáj a legjobban, hogy ők már nem az a tökéletes trió, akiknek megismertem őket. Életem legszebb estéi voltak, amiket mi négyesben együtt töltöttünk. Sosem fogom elfelejteni azokat az éjszakákat, amikor belejtettem a Deltába ezzel a három csodálatos fiúval, és minden szem ránk tapadt. Istenemre esküszöm, hogyha megtehetném, visszamennék. Legalább egy napra. Ismét meg akarom ölelni Danit anélkül, hogy fájna. Szeretnék úgy vigyorogni Lokira, hogy ne szakadjon bele a szíve. És szeretnék úgy ránézni Danikára, hogy ne a kételyeket érezzem. 

Igen, mindenemet feladnám, ha visszamehetnék. Akkor, abban az időben boldog voltam - tökéletesen boldog. Mindenem megvolt, amire egy lány vágyhatott - egy csodálatos fiúkból álló baráti társaság, ami csakis az övé volt. Én pedig elveszítettem, és így, visszagondolva talán csak az én fejemben voltunk mi ilyen tökéletesek. Talán ők már akkor is tudták, hogy később ez lesz, és csak én voltam ilyen naiv. 

De hát kérdezem én, ki sejthette volna, hogy a volt barátom két legjobb barátja belém fog szeretni? Úristen. Nem hiszem el, hogy ezt le mertem írni... 

Ez annyira félelmetes. És, nos... önbizalom növelő is. De legfőképpen fájdalmas. És szomorú. Ó, istenem, annyira hiányoztok, srácok!