A kalapot a szemembe húztam, hogy ha valaki beles a kocsiba, ne ismerhessen fel... tökéletesen láthatatlan voltam, úgy szemléltem az embereket. Hamarabb éreztem, mint láttam. A pillantásom rögtön arra tévedt. Lerántottam fejemről a kalapot, hátha észrevesz, meglát és köszönöm... Szememmel végigkövettem alakját, míg el nem libegett a kocsi előtt. A szívem gyorsan verte a ritmust, a lélegzetem felgyorsult, de ahogy tovább ballagott, felém sem nézve, összetört a szívem és a lélegzetem is elakadt. Bús, komor arcomat ismét a kalap mögé rejtettem. Így senki sem láthatta a könnyeket, amik alattomban kicsordultak... a szívem könnyezett...
A fenti kis valamivel jellemezhetném leginkább a péntekemet. Jól kezdődött a nap, vártam, hogy itthon lehessek, főleg mert hülye kis szívem még mindig reménykedett, mindannak ellenére, hogy az eszem gyűlölte a gondolatát is. Mert az eszem tudta, mekkora bunkó egy ember, a lelkem viszont nem is sejtette, hiába tört össze miatta.
De visszatérve a péntekre. Vártam, hogy fél 2 legyen, ugyanis ekkor indult a vonatom haza. Kiírták, hogy 5 perc késés... magamban morogtam egy sort, de felszálltam a vonatra, legalább addig se fáztam. Majd az 5 percből 30 lett, a 30-ból pedig 60. A 60-t a 90 követte. Végül 2órás késéssel elindultam haza... Kiderült, hogy a késés oka egy öngyilkos bolond.
Dühös voltam erre az emberre, de ugyanakkor sajnáltam is. Mi vehet rá egy embert arra, hogy kioltsa az életét? Biztosan hatalmas katasztrófának kellett történnie vele...
De aztán az egyik barátom közölte, hogy megérti és ő is elgondolkodott ezen a dolgon. Ekkor még mérgesebb lettem arra a félnótásra. Ha miatta elvesztem az egyetlen barátomat...
Furcsa arra gondolni, hogy az egyetlen ember, aki igazán megért és foglalkozik velem, egy fiú. egy olyan fiú, aki régen szerelmes volt belém, én pedig bunkón eltiportam. Tudom, hogy már csak barátként szeret, és ez így helyes. A helyébe én még utálnám is magamat, mert kiszúrtam vele. De ő mellettem van, amiért nem is tudja, mennyire hálás vagyok.
Rengeteg emberről mondhatom el, hogy barátomnak hittem, de mindig kiderült, mekkorát is tévedtem. Becsaptak, elhagytak más miatt, és még csak annyit sem mondtak, hogy sajnálom.
Ha a múltamra gondolok, egy sötét üreget látok magam előtt. A sarokban, összegömbölyödve kuporgok én - mint a jelentéktelen személy. Elől hemzsegnek az emberek. A nevem egyszer sem hangzik el, mintha nem is lennék. Ők irányítják az életemet úgy, hogy rám sem bagóznak. Én meg csak kuporgok, és egy segítő kézre várok... többnyire hiába.
Rossz érzés visszaemlékezni, ezért nem is szoktam. Ha a múltad rosszabb, mint a sötét középkor, nem igazán akarsz emlékezni. Legszívesebben felejtenél. De félek is, hogy tényleg elfelejtek mindent. Hogy egyszer csak nem emlékszem majd azokra a levelekre, amiket Ő küldött titokban. Hogy nem emlékszem leheletének finom, meleg illatára. Hogy széles vállainak körvonala kicsusszan az emlékezetemből, hogy már nem emlékszek arra, amiket mondott. Vagy hogy mennyire akartunk találkozni kettesbe, titokba. Mennyit szervezkedtünk, hogy egy pillantást is válthassunk. De választás elé állították... és én kerültem ki vesztesként. Mondhatnám, hogy ez megszokott tény.
Sokan szeretnek. Kedvelnek. De senkinek sem vagyok annyira fontos, hogy az első legyek. Hogy miattam mondja azt másnak: Sajnálom, de én mást választottam. Ő fontosabb.
Annak az embernek, aki ezt mondaná, odaadnám mindenemet, a szívemet lelkemet és sose hagynám el. Egyetlenegyszer szeretnék valakinek a mindene lenni; a világ közepe, ha úgy tetszik. A legjelentősebb.
Hiú remény... tudom, hogy sose leszek az. Vannak a nyertesek és a vesztesek, akik sosem keverednek. Egyértelműen a vesztesek oldalát erősítetem. Nem baj, egyszer talán megszokom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése