És most itt vagyunk, két évvel később. Én 16 vagyok, egy folyamatosan változó, de erős lány, ő pedig 18 éves, és elveszett. Sosem hittem volna, hogy ő lesz az, aki elsüllyed a drogok világában. Ő, aki két éve, amikor minden vasárnap reggel a mosolyával indult, azt mondta, még csak egy cigit se venne a kezébe. Nem csak én változtam. Elveszítette önmagát. És amikor ez megtörtént, elveszített engem is. Visszatérve a mába, sosem gondoltam, hogy egyszer nekem fog álmatlan éjszakákat okozni a szakítás gondolata. Annak a gondolata, hogy egy olyan valakit elhagyjak, aki a szíve összes szeretetével engem szeret. Tudom, hogy így van, még ha nem is mindig mutatja ki. Senkit soha nem szeretett annyira, mint engem, és ez rémisztő. 16 éves vagyok, nem arra a féle szerelemre vágyom, amit ő tud nyújtani: nekem nem békés, baráti szerelem kell, hanem a mindent felemésztő, gyilkos és őrült. Azt akarom, hogy belehaljak a boldogságba, hogy áradozhassam valamiről, ami miénk. El akarom veszíteni a fejemet, mint régen Balázzsal. És ő ezt nem tudja nekem megadni...
Szóval itt voltam én, az erő és a makacsság legtökéletesebb mintapéldánya, és nem tudtam, hogyan mondhatnám ki azokat a szavakat, "Vége". Elpróbáltam őket párszor az ajkaimon, de hangosan sosem tudtam kimondani. Rengeteg emberrel közöltem, befejeztem a gyötrődést, ma szakítok vele. De sosem tettem meg. Gyenge vagyok, a mai napig.
Vagy inkább csak gyáva és együttérző. Tudom, hogy fájni fog neki. Egy kicsit az én szívem is bele fog szakadni, de tudom, hogy mindkettőnknek könnyebb lesz egy idő után. Ő nyár után felköltözik Pestre, hogy annak tanuljon, aminek akar. Ott lesz szingliként, csajozhat ezerrel, vagy bármi. Én pedig itt leszek, egy majdnem 17 éves lány, és azt csinálhatok majd, amihez csak kedvem szottyan. Tombolhatok, kiélvezhetem a korom adta lehetőségeimet, és élhetek. Korlátok nélkül, szabadon. Mindkettőnknek csak haszna válna a dologból... Akkor miért nem tudom kimondani azokat a szavakat?
És miért nem tudok nemet mondani azoknak, akik eközben is engem akarnak? Jó, nem kurvultam el, szó se essen erről, nem csináltam semmit, és nem is tervezek, egyszerűen csak beszélgetek, ígérgetek és húzom az agyukat. Sosem hittem volna, hogy nekem ez menni fog. Talán nem is megy, nem tudom. Lehet, hogy nagyon gázul flörtölök, nem figyeltem meg még magamat. A lényeg, hogy megcsinálom. És ezt egy halálosan szerelmes lány nem teszi meg, ugye? Még egy jel, ami azt mutatja, nem illünk össze. Egyszer talán, hónapokkal ezelőtt, amikor sebzett és kétségbeesett voltam, passzoltunk. De most, amikor visszanyertem az erőmet, többé nem volt esélyünk. Mellé nem való egy erős lány, nem tűri el ha irányítják. Ő olyan kis félénk, megijed a hatalomtól. Tudom, tudom.
Ismét jön a kérdés: miért nem tudod kimondani? Miért hezitálsz még? Miért tartod kétségek között az összes fiút? Miért játszol Mindenhatót?
Esküszöm, nem tudom! Élvezem? Nem hinném. Nem túl jó érzés attól félni, hogy mindent elveszíthetsz. Közös barátok? Valamelyikőnk elveszíti őket, és mivel a barátaink a fiúk, meg azok barátnői, én esnék ki. Nagy valószínűséggel. De barátok miatt együtt maradni valakivel? Szánalmas dolog, mind neki, mind nekem.
Meg kell tennem azt a lépést. Hamarosan...
Mielőtt még mindent elveszítenék, és ismét csak én maradnék, az erőm és a legjobb barátnőm.
Klau, tudom, hogy nem olvasod ezt, mert már rég elfelejtetted, hogy egyszer megmutattam ezt neked. Tudom, és örülök neki, hogy így van, örülök hogy még nem terhellek ezekkel a gondolataimmal is téged. Ha mégis olvasod, köszönöm, hogy sosem szóltál erről nekem. Te vagy a legjobb, de tényleg. Te tartottad bennem a lelket, amikor meg akartam halni, és te állsz mellettem most is, amikor már az a lány, akit szerettél, tényleg meghalt.
Csak azt akarom, hogy tudd, nagyon szeretlek. Remélem, olyan boldog életed lesz, amilyet megérdemelsz. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése