Publikusan írni az életedről olyan tipikus: "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek!" Talán ezért is szerettem meg ezt az egész blogolás dolgot. Bár ahogy teltek az évek, egyre kevesebbet írtam, mert egyre több dolgom lett. De még mindig itt vagyok.
És nem is változtam olyan sokat az elmúlt években, ha visszagondolok.
Még mindig meg akarok felelni mindenkinek, még mindig egy álmodozó kislány vagyok. De már van önbizalmam - tudom, hogy érek valamit, és meg tudok állni a saját lábamon. Tudom, hogy én is számítok, hogy értékes ember vagyok.
Erre az egyetem mutatott rá, ami egyébként folyamatosan próbál eltaposni. De nem hagyom magam, és harcolok. A társaimmal. Merthogy igen, végre megtaláltam azt a közeget, ahol önmagamat adhatom. Akik támogatnak, noha alig három hónapja alkotunk egy társaságot. Akikre rábíznám az életem is, mert annyira összekovácsolt minket ez a sok együtt töltött szenvedés. Együtt jöttünk ki nevetve egy borzalmas zárthelyiről, együtt ültünk be a közeli bárba elfelejteni a bukást, és együtt mentünk be reménykedve a következő zh-ra. Támogattuk egymást, ha kellett, és együtt örültünk, amikor úgy hozta a sors.
És... és kaptam még valamit. Vagyis hát, valakit.
Mindig is fiú barátaim voltak - tudjátok, az a fajta lány vagyok, aki valahogy mindig megtalálja velük a hangot. De Dáviddal elvesztettem az egyik legjobb barátomat, és azóta se találtam hozzá hasonlót. Persze most se érhet fel hozzá senki - hisz a fenébe is, ha kellett, éjfélkor átjött hozzám, hogy elsírhassam neki az újabb kiborulásomat. Ott voltunk egymásnak jóban rosszban, mint két bajtárs. Ezt már soha nem kaphatom vissza.
Egy új barátságra tettem szert. Ez nem olyan, mint akkor régen, de tudom, hogy azért ő is harcolna értem - legalább egy kicsit. Értékeli a humorom, és megnevettet. Ez pedig azért kevés emberről mondható el. Ráadásul amikor legutóbb buliztunk, megmentett és őrült nyomulós sráctól, és akkor sem hagyott cserben, amikor egy totál idegen társaságba kerültem. Ő az a tipikus "mindenkinek a barátja vagyok" ember, ami egy kicsit zavar is, de hát mit tehetnék? Sosem voltak egyszerű barátaim. Ez még belefér...
Ráadásul... ahj istenem, annyira elszoktam már az írástól, hogy tiszta zagyvaság, amit írok. Olyan nehéz szavakba önteni az érzéseimet, amikor annyira próbálom titkolni őket.
Egyszerűen nincs olyan, akinek mindent be mernék vallani, hogy mennyi kétely és félelem van bennem úgy... minden miatt. Az egyetem, a barátok, a magánélet, és úgy kompletten a körülöttem forgó világ miatt.
Még mindig olyan vak tudok lenni néha, és annyira... reménykedő.
De most komolyan, szakadhat ketté egy szív?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése