Jó, egyébként meg sem akartam írni ezt a bejegyzést, mert ugyan minek kérkedjek azzal, hogy mennyi remek dolgot kaptam és mennyire csodálatosan telt az ünnep? De aztán eszembe jutott pár példaértékű dolog, amit szerettem volna megörökíteni, így hát klaviatúrát ragadtam és most itt vagyok.
Először minden pocsékul indult, mint ahogy az lenni szokott - de aztán Atissal találkoztunk Szolnokon és minden helyre jött. Nem számítottak tovább az idióta szüleim és a kis hazudós húgom - ott voltam és azzal, akivel és ahol lennem kellett. A vasárnapunk olyan átlagos telt, ahogy az már lenni szokott a vasárnapokkal, bár az estét a barátai albijában töltöttük, és remekül elbeszélgettem az egyik lánnyal, aki ott volt. Rengeteg közös van bennünk, azt hiszem - legalábbis van pár ribanc, akit mindketten szívesen kiütnénk és mindkettőnk szenvedélye a kosár, a zongora és a tánc volt egykor. Ez azért jelent valamit, nem? Vagy nem?
Szenteste Atis családjával voltunk eleinte fát díszítettünk meg ebédeltünk és tök aranyosan meg családiasan viselkedtünk, aztán mentünk hozzánk, ahol folytattuk tovább a karácsonyozást. Még egy fadíszítés, vacsorázás meg ajándékosztás. Hát hűű. Húha! Tulajdonképpen csak ennyit mondhatok. Egy rossz szavam nem lehet. A szüleimtől kaptam pár könyvet, meg a kedvenc Avril Lavigne parfümömet testápolóval és tusfürdővel meg hasonló apróságokat. A húgomtól szokás szerint könyveket. És a szerelmemtől életem legszebb ajándékát: egy csodálatos, gyönyörű és biztosan őrült drága ezüstnyakláncot valamiféle kristályból készült medállal. Az első gondolatom az volt, hogy ez már túlzás. A második pedig, hogy nekem van a világon a legjobb pasim. A harmadik, hogy ezt az egészet meg sem érdemlem. Utána pedig egyszerűen csak a nyakába vetettem magamat, visítozva persze. Biztos egy hülye picsának tartott, de nem lényeg. Tőlem egyébként egy őrülten menő pólót kapott, és láttam rajta, hogy imádja és hogy engem is imád, mert ismerem az ízlését már ennyire. Szóval volt egy tökéletes Szentestém, olyan, mint ezelőtt még soha :)
A 25-ét nem kommentálnám, ha lehet: sok kaja, nagy család, művigyorok és rengeteg robotozás a 6 éves unokaöcsémmel. Ne kérdezzétek az okát - az öcskös elkapott, és teljesen olyan, mint én (lerázhatatlan), szóval vagy megadtam magamat, vagy addig püfölt volna, amíg meg nem adom magamat. Nos, én az első lehetőséget választottam, amit egyébként Atis szerintem nem értékelt annyira túlzottan. Kevés időm maradt rá, de este mindent pótoltam. :)
26-án nálunk gyűlt össze a család, így fel kellett vennünk a nem is annyira vágyott vendégfogadó család szerepét. Atistól már kora reggel elszakítottak: neki mennie kellett a férfiakkal pasis dolgokat csinálni (tűzrakás, favágás, a pörkölt kavargatása, pálinkázás, sörözés, és egyéb hasonló fontos dolgok), engem pedig befogtak a konyhába (krumplipucolás, forralt bor főzése, sütik kiadagolása, vendégek üdvözlése, bájmosolygás és unalmas csevejek). Egyébként a kényszeres szenvedésünknek egyetlen jó oldala is volt: hogy őt is befogták, azt jelentette, hogy kezdik befogadni a családba. Ez az előző fiúmmal esélytelen volt, emberszámba se vették. De Atist? Tanítgatták, hogy fűszerezze a pörköltet, hogy rakjon tüzet és hasonlók. Ez csodálatos jel, nem? Azt jelenti, hogy látnak rá jövőt, hogy sokáig leszünk, ugye? Remélem!
Egyébként ez bármilyen jó dolog is, nem ezért írtam meg ezt a posztot, hanem azért, ami az után történt, hogy Atist kitettük Robival az állomáson. Beszélgettünk. Sokat. És eleinte bármilyen kínos is volt, rájöttem, hogy a nagybátyám és én tökéletesen megértjük egymást. Megértett engem, úgy, ahogy anyáék sohasem és én is megértettem őt, amiért azokat a dolgokat teszi, amiket tesz.
Jó, voltak fura beszélgetéseink, mint például:
-Most nagyon szerelmes vagy, nem?
-Azt hiszem, igen. Sőt, tuti hogy igen. Naná.
-És minden oké veletek? Nincs gáz?
-Olyan nincs, amiről tudnék is.
És nem ez volt a legfurcsább, és semmi esetre sem a legszívszaggatóbb. Az ez volt:
-Tudod, azután lettem ilyen, hogy megtette, amit tett. Akkor kezdtem el cigizni és inni meg csajozni, mint az őrült. Abba akarom hagyni, de képtelen vagyok rá. Most is itt van ez a lány - intett a mellettünk éppen elbicikliző fekete hajú lány felé -, legszívesebben hazavinném, és... tudod te azt. Ráadásul itt volt Ancs. Éreztem, hogy ő is becsap. És tudod, mi történt, mi után ti hazamentetek? Bevallotta, hogy átver.
-Úristen, én annyira sajnálom! - Azt akartam mondani neki, hogy megértem mit érez, de ostobaság lett volna. Amikor velem ezt tették, én nem a jövőmet, nem az egész életemet vesztettem el. Nekem nem kellett elköltöznöm a házamból és feladni a gyerekekről szőtt álmaimat. Nekem is fájt, igaz, de nem annyira, amennyire ő szenvedhetett.
-Hát, legalább kiderült, hogy a hatodik érzékem még működik - nevetett fel szárazon, és én is vele akartam nevetni, de képtelen voltam rá.
Megvan a hasonlóság köztem és közted bácsikám, a kiálló füleinket és a hatalmas barna szemeinket leszámítva: belülről mindketten üresek és összetörtek vagyunk. Igaz engem már összefoltoztak, úgy ahogy, de tudtam (tudom!), hogy ismét bántani fognak. Valaki, valamikor. Akárhányszor adtam oda valakinek a szívemet, összetörte. Ő is törte már össze - de szerettem és meg kellett bíznom benne. Mi mást tehettem volna, ha nem bírtam nélküle élni?
Talán megkérdezhettem volna én is a 6. érzékemet. De a nagybátyám és én ebben különbözőek voltunk: ő megmerte tenni, én nem. Túlságosan is féltem a választól: vajon jól döntöttem, amikor nálad felejtettem a szívemet?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése