Hát, ez a nap is eljött. Elkezdődött a szabadságom utolsó hónapja. Egy hónap múlva már nagy és félelmetes tizenkettedikes leszek (bár sajnos még nem fogok végezni, mert én ötéves suliba járok). Nem tudom, mit kellene ez iránt éreznem, de most nem is erről akartam írni. Fogalmam sincs, hogy lyukadtam ki itt.
Lényeg a lényeg, hogy már majdnem eltelt egy hét a kényszeres egyedüllétemből. Sajnos nem igazán tudunk sokat beszélgetni, mert amikor ő ráér, én már a barátaimmal vagyok, napközben meg ő dolgozik, és azért nem tudunk beszélni. Csak órákkal később tud visszaírni, meg ilyenek. Elég rossz, de kibírom! :) Meglepő, de tényleg nem törtem össze tőle, azt hittem nehezebben fogom bírni. Persze lehet azért megy ilyen könnyen, mert tudom, hogy melózik és nem jókedvéből van ott (jó, persze szórakozni is fog, de na, megérdemli). Vagy csak azért, mert igazából nem is vagyunk együtt, bármennyire is úgy tűnt néha. Jó, ez így egy kicsit lehet, hogy bonyolultnak tűnik, de én tényleg nem tudom, hogy ez most közöttünk mi. Barátság extrákkal? Párszori alkalom? Vagy a járás határán állunk? Jesszus. Ez nagyon stresszes.
A másik téma, hogy ma beszélgettem egy kicsit a volt pasimmal. Jó, nem volt nagy beszélgetés, mert csak egy olyan játékról beszélgettünk, amire ő szoktatott rá, de ő írt rám, és ő kezdett el tanácsokat adni, ami egyébként marhára jól esett! :) Nem tértünk át személyes kérdésekre, mert én nem akartam, ő meg nem kérdezett. Beszéltünk vagy öt percet, de már ez is haladás ahhoz képest, hogy eleinte még köszönni sem volt hajlandó. (Megjegyzem, ha megtudja, hogy a legjobb barátjával kavarok, valószínűleg megint nem fog velem szóba állni, de ez már legyen a jövő problémája.)
Itthon sincs minden rendben. Anyáékkal folyamatosan veszekszünk, szerintem egymással sincsenek kibékülve, ráadásul még a hazudós kishúgom is folyton bekavar nekem. Ezért nem is igazán töltök itthon sok időt. Napközben itthon vagyok, de a szobámban edzek, filmet nézek vagy kockulok, este meg a városban lógok a barátaimmal. Egyébként olyankor hiányzik a leginkább. Tudjátok, amikor valami eszméletlen sztori jut az eszembe, és tudom, hogy nevetne rajta, odafordulok... de nem ül ott mellettem. Vagy amikor elkezdenek mellettem smárolni, akkor eszembe jut, hogy istenem, mi ezt mennyiszer jobban csináltuk! Vagy amikor Orsi bejelentette, hogy megint jár valakivel. Ekkor rádöbbentem, hogy basszus, most én vagyok az egyetlen, aki szingli. (Megjegyzés: eddig soha, soha nem volt olyan, hogy nekem ne legyen valakim. 16 éves korom óta mindig van barátom, kivéve azt az átmeneti egy-két hetet, amikor nincs.) Most majdnem kereken egy hónapja nincs barátom, ami nem lenne baj, ha közben nem áhítoznék őutána. Mármint Danika után. Jesszus! Azt kívánom, bárcsak lett volna bátorságom megkérdezni, mi van közöttünk, míg el nem ment! De most már késő, és még majdnem két hét, mire hazajön. Jó, persze ennek is van jó és rossz oldala. A rossz mindenképpen az, hogy alig tudunk beszélni, nem tudunk találkozni, és... oké, hiányzik. Az viszont jó benne, hogy ez alatt a két hét alatt helyre tehetem a fejemet. Végre rájöhetek, hogy pontosan mit érzek még Dániel iránt, és hogy Danika iránt ez most csak egy fellángolás, vagy annál sokkal több. Igen, ezt fogom csinálni. Ezt a két hetet magamra szánom, és edzek, hogy szép legyek, ismét elkezdek nyújtani, hogy megint járhassak táncolni, Trissel megcsináljuk a hajamat, és amikor hajazunk, megkérdezem tőle, mikor jön haza a tetoválójuk Angliából. Király leszek. Szuper. Neki pedig le fog esni az álla, ha akarja, ha nem! :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése