Hiányzik a nevetésed. Hiányzik az a hangos hahotázás, amivel minden ócska viccemet megilletted. Hiányzik az ölelésed, az a lelkesség, amivel mindig a nyakamba ugrottál, amikor találkoztunk. Ismét el akarom mondani neked a titkaimat, azt a sok félelmet, ami a szívemet nyomja. Azt akarom, hogy megint itt legyél velem, hogy ismét egészséges legyél és ne kelljen attól félnem, hogy elveszítelek.
Már kezdek beleőrülni a kételyekbe, a fájdalomba, és nem tudom, mit kellene mondanom, hogy megnyugtassalak, nem lesz baj. Rémes legjobb barát vagyok - nem ismerem azokat a szavakat, amiket ilyenkor mondani kell. Nem jutnak eszembe, mert csakis arra tudok gondolni, hogy ez nem lehet igazság. Hogy ez nem történhet meg egy ilyen szeretetre méltó, őrült és bájos lánnyal, hogy nem vehetnek el tőlem.
Annyira hihetetlenül szeretlek, hogy erre nem léteznek szavak, érted? Nélküled az élet... nem is létezik. Nem, nem tudom elképzelni, mit csinálnék nélküled. Ki értene meg? Ki vigyázna rám? Kit hívhatnék fel, ha valami csodálatos újdonságot találnék, vagy ki lenne az, akivel órák hosszat trécselnék ugyanarról a témáról? Tudod senki se léphet a helyedbe, senki sem lehet olyan, mint te.
Nem hagyhatsz itt, ugye tudod? Az képtelenség, hogy veled történjen bármi is, te ahhoz túl jó vagy. Téged NEM vehetnek el tőlem...:(((
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése