Boldogan, míg meg nem...?

Tudom, hogy régóta nem írtam, de ennek nyomós oka van - nyomós és álomszerű. Az utóbbi két hétben csak a saját kis álomvilágomban lebegtem, megfeledkezve minden kötelességemről és minden számomra eddig fontos dologról. Szárnyaltam; mert végre van értelme az életemnek.
Nem mondom, hogy minden tökéletes - hisz mikor az? -, de most végre tényleg önszántamból tudok mosolyogni, őszintén tudok nevetni és viccelődni. Őszintén én vagyok...
Igen, a múltam még kísért, és tudom, hogy egész életemben szembe kell majd néznem egyes tetteim következményeivel, de mostanra képessé váltam ezt a háttérbe szorítani. A mostban vagyok boldog, a mostban kell annak lennem...
Vele. Rolival.
Minden baj, hátrány és probléma ellenére tudom, hogy szeret. És tudom, hogy szeretem.
Ahogy sejtettük, egyesek kiborultak, de azok a barátaim, akiket a legigazabbnak tartok, mellettünk állnak, és más nem is érdekel. Nem érdekel, hogy mellette még gyerek vagyok, nem érdekel, hogy a közelébe sem ér az ideálomnak, nem érdekel semmi, csak ő.
Más nem is igazán számít, azt hiszem. Ha vele vagyok, valahogy... valahogy minden rosszról elfeledkezem. És vele végre igazán őszinte tudok lenni. Nincs hazugság, nincsenek féligazságok, szépítő félszavak... csak az igazság. Igen, jó vele lenni. De mi van, ha nincs mellettem? Kételyek. Erős, vészjósló kételyek...
Mert valaki más itt van... sőt, sokan vannak itt helyettem, de nem érdekelnek.Csak egyetlen személy miatt borzongok meg, és tudom, hogy én sem vagyok közömbös számára... Ő az, akire sose lenne szabad szemet vetnem... Filip. Rolcsi életének legbiztosabb barátja, az örök legjobb. Nem mintha ez elbizonytalanítana benne, mert ettől függetlenül megőrülök érte. De miért nincs itt mindig? Miért vagyunk olyan keveset együtt? És Filip miért van nekem itt mindennap mindig? Miért, miért, miért nem lehet minden sokkal egyszerűbb?

Persze tudom, hogy ilyen az élet. Én csak tényleg azt nem értem, hogy miért vagyok ilyen szétszórt és idióta? Amikor rájöttem, hogy valamilyen szinten mindkettejüket szeretem, tudtam, hogy ha bármelyiket is választom, a másik ilyen szintű elvesztése fájni fog, de nem voltam felkészülve ilyen mértékű fájdalomra. Talán rosszul választottam volna? Nem hinném, de már sosem derül ki. Szeretem. Tényleg... amikor velem van. De ha nincs itt... miért nincs itt?
Kicsit úgy érzem magam, mint egy szappanopera főszereplője - de ezt mondtam már, nem igaz? -, mintha a sors direkt úgy alakítaná a szálakat, hogy mindig én szívjak, és mindig stresszben éljek... Nos, én vagyok a megmondója, hogy nagyon jól alakítja valaki az életemet. Egyik hibámból a másikba esem, és amikor már úton vagyok a boldogság felé, hirtelen megjelennek a hülye kis érzelmeim... amik talán nem is valósak, nem tudhatom. Talán csak azért van, mert ő amolyan tiltott gyümölcs, vagy mi. A pasid legjobb barátja. Áucs! Nagyon tilos... nekem meg nem mindig az jött be, akinek nem lett volna szabad?
Vegyük csak Rolcsit... Rolcsi, Rolcsi, Rolcsi!!!
Belehalok, hogy nincs itt... ölelni akarom, mindig és mindig és még tovább... Senki sem csókolt még úgy, hogy amikor vége lett, azt sem tudtam hirtelen hol vagyok, annyira szédültem!
Hiányzik.
Talán ezért képzelek hülyeségeket. Talán nem.
Mindenestre van agyalni valóm. Még mindig! Vagy már megint?
Szuper!
Egy a lényeg: még így is boldogabb vagyok, mint az elmúlt pár évben összesen... A barátaim személyében új családra leltem, akiket az életemnél is jobban szeretek, itt van álmaim pasija nekem, és nincsenek őrült, mindent elrontani akaró ellenségeim (vagy csak még nem tudok róla). Asszem kezdek helyrerázódni!
Köszönöm Istenem! (L)
Köszönöm, hogy vigyáztál rám...

Szőke herceg

Tudom, hogy már ezer éve nem írtam, és ezt sajnálom is, csak történtek mostanában olyan dolgok, amiket fel kellett dolgoznom azelőtt, hogy klaviatúrát ragadtam volna.
A suli első két napja szánalmasan szívfájdító volt: mindenki Balázsról kérdezgetett, nekem pedig mindenkinek el kellett mondanom, hogy nem, nem vagyunk együtt és nem, nem akarok erről többet beszélni. Emiatt is örültem annyira, amikor eljött a péntek este, és végre kimehettünk a tóparti kis nyaralóba a barátaimmal.
Alig vártam, hogy végre ott lehessek és ellazulhassak, most még az sem zavart különösebben, hogy Rolcsit láthatóan nem hatom meg. Amikor kiértünk én és a lányok rögtön a vízbe vetettük magunkat, míg a fiúk bevállalták a zenei cuccok összeszerelését - a buli készülőben volt, és alig vártam, hogy kezdetét vegye.
Ekkor futott be R, és a nővére, Lina, akit eddig még nem ismertem, de ahogy az az este folyamán kiderült, igazán kedves lány. De nem is ez a lényeg... Szóval az este lassan, de biztosan beindult. Nem tudom már, hogy miből és mennyit ittam, és arra sem emlékszem, hogy pontosan kinek mit mondtam. Csak annyi a tiszta, hogy Rolcsi hozzám se szólt, mintha ott se lennék. De nem fogtam fel, ahhoz túl bódult voltam. De akkor bementem a tánctérnek nyílvánított konyhába, és Fruval hülyéskedni kezdtünk... Ő pedig valahogy odakeveredett, és táncolni hívott.
Azt a pillanatot sosem fogom elfelejteni. A zene elhallgatott, mint a filmekben, ő pedig rám emelte égszínkék pillantását, és megkérdezte: -Willst du mit mir küssen?
Nem emlékszem a válaszomra, annyira elragadott a kérdés. Ekkor felcsendült egy szám, és már csak azt fogtam fel, hogy kezei óvatosan átkarolták a derekamat, ajkai pedig édesen simultak ajkaimra. Őrületesen finom volt, felejthetetlen pillanat.
És aztán az este minden pillanatában, ahányszor csak elment mellettem, odajött, megcsókolt és a karjába vont... maga volt a Mennyország... azt hittem, álmodom.
És reggelre tényleg olyan lett, mintha sose történt volna meg az este. Ismét szótlanságba burkolóztunk, ami engem belülről meggyilkolt... ismét ölelni akartam és csókolni, de nem tehettem meg. Fájt, de nem mutattam ki... belül viszont üres voltam... és vágyakozó.

Egész héten alig vártam, hogy ismét lássam, és a gondolat, hogy ő nem akar engem, megölt. Minden pillanattal egyre jobban akartam őt, a lelkemben valamiféle tüske szurkált, ami csakis az ő nevét skandálta... Nagyon hiányzott...
És akkor Fru elmondta, hogy írt nekem valami levelet, amit nem kaptam meg... majd ismét elküldte... És bocsánatot kért, amiért szombaton olyan kuka volt, elmondta hogy neki ez hirtelen jött és hogy furcsa a helyzet. Nos, írhattam volna neki, hogy ő mondja nekem? Elvégre még nála is többet tudok erről a helyzetről... nem is sejti, hogy Filip is rám indult... na, meg hogy mennyire jóba lettem az exével, ja és hogy csupán cirka 5 évvel öregebb nálam... És még ő hiszi, hogy nehéz a helyzet? Gratulálok, bébi!
De mindegy... szombaton úgyis találkozunk, aztán lesz, ami lesz... Én eldöntöttem, hogy semmiképpen nem fogok kiborulni. Ha akar valamit, majd jelzi, ha meg akarja beszélni szól, de én soha többé nem szenvedek senki miatt.
Még érte se, az én szőke hercegemért... Miért kell ilyen tökéletesen töketlennek lennie, istenem? És miért nem idegesít annyira, amennyire szeretném?
Nem ér, hogy mindenki mindennap láthatja, csak én nem! Én akarom.. :(

Őrületes fordulat

Én már tényleg megőrülök, és ez nem vicc!
A tegnap este még jobban bezavart, mint az összes közül az eddigi együttesen. Indult mindez azzal, ahogy elkezdődött - szokás szerint az lett, hogy várni kellett a többiekre, de ezen már meg sem lepődöm. A nonstopnál ücsörögtünk, amikor befutott Rolcsi. Ha jól emlékszem, beszélgettünk pár szót, de az igazi dumaparti akkor indult be, amikor Filip is megérkezett. Ott ültem mellettük, és csak beszéltünk és beszéltünk, szóval nagyon nagyon jó volt. Ezek után elindultunk fel a deltába, és mi lányok - Fru, Zsó és én elmentünk vécére, ahol (végre) bevallottam nekik a nagy és csúnya igazságot, hogy mindketten bejönnek.
Fru reakciója: Úristen, mind a két fiacskám? De hát végül is melyikük jön be jobban?
Zsó reakciója: Ne, Petra, te őrült nőszemély ne csináld ezt! Csak Rolcsit ne, nem szabad. Filip... muszáj, hogy Filipet akard...
Persze ő is tudja, hogy én sem akartam én ezt. Hát hiányzik nekem az, hogy két legjobb barát között kelljen vacillálnom, akikről kiderült, hogy mindkettejüknek bejövök? (Erről még később!)
Szóval... Fruzsi elmondta, hogy beszélt rólam Rolcsival... aki azt mondta, hogy kedvel, bejövök neki és s a többi, de MÉG nem akar komoly kapcsolatot, és átcseszni sem akar - Fruzsi szerint a még-en volt a hangsúly, de nem tudom, ebből mennyi az igazság. No, mindegy.
Rolcsi nem soká hazament, utána pedig majdnem végig kettesbe voltam Filippel. Nagyon, nagyon jót beszélgettem vele, és amikor megégette cigivel a kezemet, kaptam rá gyógypuszit :$.
Tényleg az a baj, hogy mindkettejük más és más szempontból felel meg nekem: a két különböző énemnek. Fruzsi jól összefoglalta nekem, melyikük milyen, már csak azt kell eldöntenem, melyikük a jobb számomra, és hogy melyik énemet akarom előtérbe helyezni.
Rolcsi: titokzatos. rejtélyes. kiismerhetetlen. izgalmas.
Filip: őszinte. gondoskodó. megbízható. mindent meg lehet vele beszélni.
A régi énem azonnal Rolcsit mondaná, de az új, érettebb és felnőttesebb énem csupán arra vágyik, hogy legyen egy megbízható, csendes és békés társa. Filip. Már csak az a kérdés, hogy melyik énem a dominánsabb? A vad és fékezhetetlen vagy az okos és megértő?
Mondták már, hogy döntsek külső alapján... de ez képtelenség. A szőke herceg vagy a barna hajú, tipikusan nekem teremtett álompasi?
Miért nem lehet egybe gyúrni őket? Filip kinézetét, Rolcsi humorát, Filip megbízhatóságát, Roli izgalmas és különleges kisugárzását... Miért nem lehet?
És miért kell nekik a legjobb barátoknak lenniük?
Igaza volt Klaunak... az életem rosszabb, mint egy argentín szappanopera...
Ja, és itt még vége sincs az estének!
Miután Filip is hazament, megjelent az általam csak tetkóssrácként emlegetett Dani, aki nem kicsit nyomult. Hát igen, eléggé észrevehető volt, de mivel a), az általam kinézett fiúk itt hagytak b) Dani maga is elég helyes és nem mellesleg nagyon kis szerény meg udvarias gyerek, hát nem fogtam vissza magam. Persze nem nyomultam rá, megmaradtam tartózkodónak, húztam az agyát, ami mindig is olyan jól ment. Ez volt a receptem. Ki ne mutasd, mit érzel! De sajnos ez csak akkor működik, ha a flörtölni vágyó fiúban nem látom meg azt, amit keresek. És bár Dani nagyon sármos és stílusunk is egyezik sok téren, egyszerűen hidegen hagyott. Hazakísért, mikor a város másik felén lakik és mesélt és beszéltünk, de semmi... Semmi sürgető vágy, hogy megcsókoljon vagy ilyesmi.
Az este itt ért véget. Én pedig ekkor kezdtem el agyalni.
Gondolkozni és rettegni.
Tessék, itt sírt a szám, hogy egy pasinak se kellek, és egy este alatt 3-ról is kiderült, hogy nagyon is van esélyem - és mindhárom fullos, nekem kitalált pasi (na jó, "csak" 2!).
Szóval ez őrület!
Őrület, őrület, őrület!

Meguntam a játékokat

Mit is jelent ez a cím?
Csupán csak annyit, hogy megöregedtem, azt hiszem. Rájöttem, hogy elegem van a szerelmi játszmákból, hogy folyton azt kell figyelnem, mit lépett, és azon agyalni, hogy hogyan is vághatnék vissza neki. És itt az a legnagyobb baj, hogy nem tudom, kiről is beszélek pontosan.

Tegnap este elmentünk sétálni. Úgy indultunk fel, hogy én, Fru, Gazsi, Rolcsi meg Filip leszünk, ami már magában is elég kényes szituáció: a szerelmes pár, plusz a három szingli, akik közül a két srácot most dobták ki. De oké, menjünk. Elleszek én. Csakhogy amikor odaértünk, kiderült, hogy egy meglepetés vendégünk is van: drága ex-majdnemfiúm, Balázs. Ott kezdett el remegni a lábam. Azt hittem, meghalok. Sajnos nem ez történt.
Egész este, amíg ott voltunk, engem bámult azzal a pillantásával, amit annyira jól ismertem - és amiről azt hittem, soha többé nem látom az arcán. És bárcsak úgy lett volna! Már elfogadtam magamban a dolgot, és úgy voltam vele, hogy oké, nem muszáj minekünk beszélgetni. Elvégre nagylány vagyok, feltalálom magam. Csakhogy azok a pillantások! Akárhányszor körbepillantottam, megakadt rajta a szemem, és amikor a szemeink mélyen a másikéba néztek, úgy éreztem, menten meghalok. Régen annyira, annyira akartam, hogy egyszer még láthassam azokat a szemeket így nézni rám! De most csak zavarba hozott. Nem vágytam rá többé, és mégsem tudtam megállni, hogy ne nézzek felé. Mert a lelkem még mindig őhozzá énekelt.
De eközben akaratlanul is Rolcsira tévedt a tekintetem, aki feltűnően nem figyelt rám. Egy percig se. Elmerült Filippel a különös, közös kis világukba, és én is így tettem a csajokkal (időközbe befutott Orsi és Bence, egy újabb gerlepár). De a szemem felfalta őt...
És az a mondat, amit benyögött hazaindulásunkkor! Addig a percig őrületesen jól éreztem magam, a zavarom ellenére, de akkor mindent szétrombolt... Holnap ne kerti-partizzunk! Jöjjünk fel a városba, be akarok csajozni!
Nem akartam a fülemnek hinni! Bár ma megnyugtattak, hogy valószínűleg csak fel akart húzni, hogy féltékeny legyek, ez engem nem vigasztalt. Erre értettem, hogy elegem van a játékokból. Nekem már nem hiányzik az, hogy lerágjam a fél körmömet, vajon mi az igazság, és mi a hazugság. Eleget játszottam. Ki akarok szállni. Nyertesként. Vele. Akárkivel. Bárkivel, aki szeretni akarna és tud is.
Ott volt még Filip... hát, vele se sokat beszélgettem, de sokkal többet, mint Rolcsival. Asszem talán még flörtöltünk is, bár nem tudtam teljesen rákoncentrálni úgy, hogy Balázs mellett ült, Rolcsival a másik oldalán. Mindenesetre majdnem szó szerint kimondta, hogy tetszik neki a hajam, ami igazából nem sokat jelent, de még mindig több, mint amit bárki más adott tegnap este. És én már nem tudom, hogy valaha fog-e valaki szeretni.
Esélytelennek tűnik.
Egyet tudok.
Nem játszok tovább.
Nekem nem kell a stressz, a gyomorgörcs, a titkolózás. Azt akarom, hogy valaki átöleljen egy hosszú nap után, hogy legyen kit megvigasztalni, hogy legyen egy olyan valaki, aki olyan csodálattal néz rád, hogy az már bűn. Azt akarom, hogy szerethessek.
Nagyon, nagyon akarom....

Elvonási tünetek

Eddig azt hittem, tudom mik okozhatnak függőséget - a drogok, a pia, a cigi, a játékgépek, és a többi -, de arról fogalmam sem volt, hogy egy ember is lehet a függőségünk tárgya. Az oké, hogy ha a szervezetedben nincs meg a kellő anyag, vágysz rá, remeg érte a kezed, alig várod, hogy meglegyen a napi adag. Igen, értem, elvégre ezt jelenti a függőség. Bár én hál' istennek egyikre sem vagyok rászokva, el tudom képzelni, milyen lehet, amikor a tüdőd egy kis büdös dohány után áhítozik.


De mi a helyzet velem, és miért zagyválok ilyen hülyeségekről?
Mert azt hiszem, hogy én is függő lettem - legalábbis az embernek csak akkor lehetnek elvonási tünetei, ha rászokott valami, nem igaz? -, és ez a tudat megőrjít. Nem, semmi káros szenvedélyem nincsen (hála istennek!), csupán csak egyvalakire vágyom, ami semmiképpen sem rossz dolog. Vagyis hát, nem lenne az, ha nem érezném magamat a hiányától úgy, mint egy drogos, aki nem kapta meg a napi adagját. Félre ne értsetek, boldog vagyok én így is. Csak egyszerűen alig várom a napot, hogy újra láthassam. A gyomrom remeg, a szemeim pedig alig várják, hogy megpillantsák. Hallani akarom a hangját, és az, hogy hiányolnom kell mély baritonját, megőrjít. Akárhányszor a várost járom, azt remélem, hogy összefutok vele valahol. Hogy csak egy pillanatra is, de megpillanthatom, de tudom, hogy hiába várok. És hogy nem szabadna, mert tilos, felesleges, veszélyes és szenvedélyes.
Ilyen hát a függőség? Amikor tudod, hogy nem lehet, nem szabad, kifejezetten káros rád nézve, és mégis csinálod, akarod, mert nem tudsz ellenállni? A függőknek is remeg a gyomra, és ki akar ugrani a szívük, hogy egyenesen imádatuk tárgyáéba röppenhessen? Ez az a fojtogató, gyilkos érzés, ami miatt végül engednek a szenvedélyüknek?
De mit tehetünk mi, olyan szenvedők, akiknek nem ilyen egyszerű a dolguk? Mi mibe menekülhetnénk? Mi tegyek én, aki csak egyet akar: őt, de azt minél hamarabb? 6 nap telt el azóta, hogy egy nem láttam és nem hallottam felőle, és kezdek megbolondulni. Hol vagy, és miért tűntél el? Miért nem tudok őszinte lenni veled, amikor lehet, hogy egy szavamba kerülne, és te itt lennél? Nem tudom, és ez megőrjít. Te magad őrjítesz meg. Annyira vágyom a társaságod után, mint más a cigarettára. Úgy érzem magam, amikor nem vagy itt, mint egy rossz drogos.
Elvonási tüneteim vannak.. tőled!

Hogy miért tudom ezt most már ilyen simán bevallani, amikor majdnem két hónap kellett ahhoz az egyhez is, amit csak magamnak tettem?
Mert átszakadt bennem a gát, ami mögé az eddigi érzéseimet tuszkoltam, és most minden egyszerre önt el. Ki akarom kiáltani a világba, hogy mennyire boldoggá tesz csupán csak a jelenléted is! Azt akarom, hogy tudd, érezd valahogyan, hogy mennyire kedvellek. Ugyanakkor nem foglak megkérni semmire, magamba fogok fojtani mindent, mert ez a helyes, ezt kell tennünk. Eddig is ezért csináltam - mert féltem! És még most is félek. Tudod, hogy mindenki megvetne minket és csak egymásnak maradnánk? Nem akarom ezt!
Ha kiderülne... ha bárki is megtudná, hogy mennyire akarlak, és ha egy csodálatos véletlen folytán te is ezt éreznéd, akkor az hatalmas katasztrófákat hordozna magában.
Kezdve az életkorunkkal. Ugye tudod, hogy mindenki rajtad nevetne, amiért szinte még egy kislánnyal kezdesz? És ugye tudod, hogy engem pedig mindenki óva intene tőled, azzal az indokkal, hogy csak kihasználsz? Ugye tudod, hogy mennyire fájna ez egyes embereknek?
És ugye azt is tudod, hogy engem ez cseppet sem érdekelne?
Csak te számítanál... ha hagynád. És ha én is akarnám.

Mi lesz velem ezután? Hogy fogok a te megvonásod nélkül élni?
Nem tudom, és nem is akarom tudni, mert ezentúl megpróbálok spontán lenni. Nevetni fogok veled és viccelődni, pont, mint eddig, és le foglak szőkézni, csak azért, hogy utána mosolyogva visszakozhassak. Ha azt mondod majd, hogy feleségül veszel, én vigyorogva bele fogok egyezni, tudván, hogy csak viccelsz. De a szívem azt akarja majd, hogy igaz legyen. És egyet fogok veled érteni, ha én is úgy gondolom, és úgy fogok rád nézni, hogy észrevedd, kedvellek. De nem fogom kimondani, tudod? Az a te dolgod, hisz te vagy a fiú - illetve a férfi, ebben a korban már.
Mindenesetre én nagyon nehezen fogom ezt viselni, csak hogy tiszta legyen. Gondolom, az már sejthető, hogy mindent nehezen viselek, mindent világvégének fogok fel és szenvedek, mert szenvedélyes ember vagyok. Ez is nehéz lesz, tudom. De muszáj erősnek maradnom. Nem adhatom ki magam többé, neked kell majd küzdened. Sajnálom, tudod? De muszáj, hogy ne csalódhassak többet... Szóval szenvedni fogok úgy, hogy melletted leszek, mint eddig. A barátod leszek, mint eddig - hétvégén, két vagy egy napra, amúgy meg messzi, messzi egymástól. Kedvelni foglak a szívem összes kedvelésével, de játékos leszek, jéghideg vagy langyos, mikor mi kell.
És a szívem összes reményével azért fogok áhítozni, hogy harcolj... mutasd ki, hogy kellek...

Fénypontok

Tök jól viselem a megaláztatást - komolyan! -, semmi problémám azzal, hogy a pasik egy használati tárgynak néznek. Aha, jó is lenne, ha képes lennék ilyen simán túllépni ezen az egészen! De ahhoz képest, amilyen szétzuhant és őrült szoktam lenni, most jól vagyok. Ellézengek, vásárolgatok. Mint például ma is!
Kezdek rájönni, hogy vannak dolgok, amikkel nem érdemes túl sokat foglalkozni. Egyszerűen el kell róluk terelni a gondolatokat, mert bizonyos helyzetek annyit sem érdemelnek meg, hogy rágódjak rajtuk. Rájöttem, hogy ebben a régi énemre szeretnék hasonlítani, aki spontán volt, szabad és őrült. És ez kezd visszajönni, én pedig annyira örülök ennek! Az, hogy képes vagyok úgy kezelni néhány helyzetet, hogy 'lesz, ami lesz', felvidít. Nagyon is. Tudom, hogy ez hosszútávon az én káromra lesz, és ismét lefogok róla szokni de most -amikor annyian összezavarnak és uralkodni akarnak felettem -, ez a legjobb stratégia.
Kezdek rájönni, hogy még tényleg nagyon gyerek vagyok bizonyos dolgokhoz, míg másokban jóval a szüleim előtt járok. Ilyen téma a csalódás. Nekik senkijük nem volt egymáson kívül: anyu 15, apu meg 17 volt, amikor összejöttek. Ők nem érthették meg, milyen rossz volt, amikor Balázs átvágott, másrészről viszont én nem tudhatom milyen érzés gondoskodni valakiről, milyen rohadt nehéz elintézni pár dolgot. Megértem, persze. Csak nem tudom, milyen. Ahogy ők sem tudják. Megértik, de a szavaik, amikkel segíteni akarnak, feleslegesek és értelmetlenek.

Na de visszatérve erre a változásos dologra... hát, nem mondom, hogy ez olyan tök simán fog menni, mert természetesen nem. Rohadt nehéz lesz, mondjuk ki. De hát muszáj megpróbálnom, nem? Erről szól az élet, vagy mi... Mindenesetre vannak dolgok, amiken el kell gondolkoznom.
Katica tegnap azt mondta, hogy Rolcsi csak így közölte vele, hogy "hát Petrát azért bevállalnám". Aha, és ez mit is jelent pontosan, mert én is sok mindent bevállalnék, de azt, akivel járni akarok, én nem ebbe a rangsorba teszem. Ide kerülnek az olyan dolgok, amik őrültek, veszélyesek, és amiket lehet, hogy meg fogok bánni. Nem egy kapcsolat. Nos, mindegy. Én erre természetesen nem tudtam mit válaszolni. Mit mondjak? Juhú? Na nem, az nem én vagyok. Oké? Elég hülyén hangzik! Szóval ezt feleltem: 'Erre nem tudok mit mondani.' Nos, nem a legkreatívabb, de úgy ledöbbentem, hogy többre nem tellett.
Erre Katica nekikezdte, hogy ő sose tudna vele összejönni, merthogy az előző barátnőjével elég jóba vagyok, és az meg hogy néz már ki. Nem akartam neki mondani, hogy pont te ne beszélj, amikor megcsaltad Dávidot (kétszer, józanon, a legdurvább fokozaton). Azt mondtam, hogy majd ha Rolcsi akar valamit, akkor odajön vagy kimutatja, én nem fogok ráhajtani.
Megpróbálkozom olyan lenni, mint eddig - beszélgetős, vigyorgós, Petrás... ha kell neki ez, akkor majd jelzi, úgyis észreveszem. Ha nem, hát nem, én már azt is megértem.
Nem fogok többé senki után könnyeket ejteni - főleg egy olyan miatt nem, aki meg sem érdemli. Azt fogom tenni, mint ma - karon ragadom az egyik barátnőmet, és fulladásig vásárolok. Mert ez annyira lányos, ez annyira eltereli a figyelmet! Kivéve Rolcsiról... ma is mennyiszer felhoztam! Nem tudom elfelejteni, hogy mennyire... hogy mennyire nem kéne megkedvelnem. Mióta először megláttam, tagadásban élek: Nem, nem tetszik! Nem, nem kedvelem! Nem, nem imádom, ahogyan nevet! Nem, nem várom, hogy végre megjelenjen!
Csak az a baj, hogy minden gondolatom hazugság. Minden kimondott szavam egy ultra nagy lódítás. És ezt mindenki tudja. Mindenki tudja, aki ismer, hogy mennyire akarom, hogy ott legyen, ahol én. De nem szólnak, csak halványan elmosolyodnak rajtunk. És én tudom... mert aki olyan sokáig élt a sötétben, minden apró, fényes kis jelet észrevesz...
És ő az én Napom... a legszebb, a legfényesebb....

Tömegáru?

Haha! Hahahaaa.... ez a vélemény!
Nem, nem bolondultam meg, egyszerűen csak már nem tudok mit mondani az életemre. Kezd megint átfordulni szappanoperába - már azon gondolkozok, hogyha egyszer meghalok, talán filmet fognak forgatni az életemről, valami olyasmi címmel, hogy "A sivatagi hercegnő tragikus élete", vagy "Akit csak kihasználtak", vagy "Te csak egy test vagy", vagy valami ehhez hasonlóval.
Komolyan nem értem a pasikat! Ha nem vagyok szép, akkor mégis miért akarnak kihasználni? Mert a belsőm egyszerűen senkit sem érdekel... igen, talán nem én vagyok a legkedvesebb ember a földön, és biztos nagyon sokan sokkal viccesebbek is nálam, de tényleg csak egy különleges külsejű tömegáru lennék? Ezt azért nem hiszem!
Vegyük figyelembe, hogy amiket most leírok, úgy teszem, hogy nem vagyok egoista:
-169 centi vagyok, nagyon vékony, de ennek ellenére van mit fogni ott, ahol kell
-A bőröm olyan igazi kreol, amit nem lehet semmi másnak nézni
-A hajam többnyire egyenes, vagy nagyon hullámos, és olyan sötétbarna, amilyet festékkel képtelenség elérni - selymes, nagyon puha és valahogyan mindig olyan illata van, mint a sütinek.
-A szemem hatalmas, olyan sötét mint valami sírgödör, és a szempilláim pedig ötször dúsabbak, mint az helyes lenne.
De ezek csak a részletek, amiket elront a hatalmas, ronda orrom és a túlzottan telt szám, nem is beszélve az összképről: szóval nem vagyok egy főnyeremény, tudom. De azért mégis kellek annyira, hogy "nézd, ilyet se sok helyen találsz". És ennyi!
Hogy mit érzek én, a tömegcikk, akit mutogatnak, lényegtelen. Csak legyen meg a villantás, és máris süllyesztő.
És mi a legdurvább? Hogy már nem érdekel, hogy már nem is számítok másra... kiderítettem, hogy Filipnek se kell most senki komoly, csak élni akar. Ahogy Roli is csak azt akart... ahogy mindenki azt akar ebben a kibaszott világban! Csak én nem... csak én akarom azt, hogy legyen kihez odabújni, ha a világ összeszövetkezik ellenem? Csak én szeretem azt, ha tudom, hogy valakire bármikor számíthatok? Csak nekem fontos, hogy szerethessek és viszontszeressenek? Mivé vált ez a világ?
Tudom, tudom... most van túl Balázs nővérén. Tudom, hogy Roli is most szakított... de akkor is... könyörgöm... legalább azt ne mondanák, hogy aha, szép szép, kell kell, de semmi komoly...
Inkább ne érdekeljem egyiket se, csak ne nézzenek ők is "egyszerinek"...
Soha, soha senki kedvéért nem leszek olyan lány...

Új én

Rég nem írtam, tudom... és igazából fogalmam sincs, hogy amikor írtam is, miről zagyváltam össze-vissza itt.
Az a helyzet, hogy végleg lezártuk. Vagyis, én lezártam magamban, úgy érzem. Már nincs értelme. Egy szombati napon megbeszéltük, hogy úgymond szünet, és ha végzett a vizsgáival, megpróbáljuk rendesen, járás és minden, nem csak az, hogy "hé smároljunk már, úgysincs jobb dolgunk". És három nappal később össze jött a város ribancával. Köszönöm szépen, drága!
Három napig szó szerint nem ettem, nem aludtam, körülbelül 5 kilót fogytam, az arcomat szétsírtam és hasonlók. Az önbizalmam alulról döngette a padlót - ha egy csúnya, igénytelen lány, akin a fél város átment, jobb mint én, akkor én milyen rossz lehetek?
Persze a többiek biztattak, hogy szép vagyok, satöbbi, de kérdem én, ilyenkor ki hiszi ezt el? Ezek szerint nem voltam elég jó... valami nincs meg bennem.
Most már úgy gondolom, hogy egyedül a ribancság nem volt elég bennem - és hogy már nem számít. Próbálok így nézni rá, bár elég nehezen megy. Azt a két hónapot pedig, amit kavarással töltöttük, úgy fogom venni, mint életem eddigi két legszebb hónapját, és ennyi. Ez most elmúlt, de nincs itt a világ vége. Menni kell tovább.
Csak előre.

És így is tettem. Elfoglaltam magam - többnyire megpróbáltam piába fojtani a bánatomat, de ez nem igazán működött. Megpróbáltam más emberek kapcsolatain segíteni - ez már annál jobban ment, még a végén terapeuta leszek. És tényleg, jó érzés volt, mert láttam rajtuk, hogy mennyire szeretik egymást például Fruzsiék. És el akarták egy olyan kis butaság miatt dobni!
Nem értem, miért nem értékelik, hogy itt vannak egymásnak. A fél életemet odaadnám F helyébe, ha egy fiú úgy szeretne engem, mint G őt.

És itt elérkezünk a 3. ponthoz. A és R.
Fruzsi (F) kitalálta, hogy összeboronál engem is Andrist - ami ellen nagy ellenvetésem nincs is. A fiú 20 éves, nagyon magas, sötét hajú, apró szemű, gitáros és egy igazi művészlélek. Mi a probléma vele? Balázs nővérének az exe. De nem zavar úgy igazán, csak azért mégis... Na már most... nem tudom, Andris mit mondott Fruzsinak, hogy bejövök-e neki, de azért láttam rajta valamit... nem egyértelmű dolgot, csak olyan kis... érdeklődést, hogy hé, lehet itt valami?
Csakhogy elcsesztem! Üdvözöljük a rossz énem!
Merthogy eközben Dávid beszélt Rolcsival... aki azt mondta tetszem neki, de nem akar semmi komolyat... egyelőre. És én vele voltam egész este. Aki megint csak 20 éves, nagyon szőke hajú, nagyon nagyon humoros és nagyon németül beszél hozzám. És akit szintén nagyon kedvelek.
Olyan benyögései voltak, hogy feleségül fog venni... de már ebben nem hiszek... Balázzsal is így indultunk... ezért is nem tudom mit érezzek... Nem akarok senki egyéjszakás kalandja lenni. Rolié se... akkor inkább egyedül maradok.
Viszont... ha Andris (aki amúgy Filip) komolyan gondolná.... ha ki tudnám deríteni... istenem, ő az, akire ha ránézek azt mondom, istenem, milyen kis szerény, csendes fiú! És amint gitárt ragad... Rolcsi viszont csendes, elgondolkozó, elveszett gyerek, aki viszont ha megszólal, ott fél óráig a poénján nevetünk.
És legjobb barátok. És szemétnek érzem magam. És mindkettejüket kedvelem. És nem tudom, ők mit hogy gondolnak. És olyan gyereknek érzem magam mellettük... könyörgöm, Rolcsi majdnem 5 évvel idősebb nálam... Filip is közel jár hozzá... de a 4 is rengeteg...
Viszont velük ezerszer jobban el tudok beszélgetni, mint Balázzsal valaha is... és ez nekem furcsa. Vagyis igazából nem... mellettük az igazi Petra vagyok, nem a megjátszott...
Mellettük érzem azt, hogy igen, titeket kerestelek, hol voltatok?
És miért jöttetek egyszerre?
Mindegy... ha bármelyikük is megkedvelne, én boldog lennék bármelyikükkel. Igazából rajtuk áll... bár nem is hiszem, hogy lesz ebből valami. Majd kialakul.
Most csak sodródok az árral, mint egy döglött hal...
Visszatérek a gyökereimhez. Szeptembertől sulikirálynő leszek, vagy ha az nem is, hát osztályhercegnő biztosan, a barátaimat visszaterelem, hogy együtt maradjunk, nem hagyom, hogy lecsapjanak a vezetőhelyemről, és kemény leszek, és erős. Nem hagyom, hogy többé megtörjenek.
Soha többé nem fogok olyat átélni, mint idén és tavaly.
Helló, régi én!
Sziamia új-nagyonrégi Hercegnő!
köszöntelek ismét...

Folytassuk

A sztori folytatódik...
Kilenc órára mentem a varrodához, lemondva arról, hogy lássam Balázst, és az este ezután egyre rosszabbra fordult. Fruzsival kettesben vágtunk neki a partinak, egy liter borral és ugyanennyi kólával. Miután a kedvünket megalapoztuk, összefutottunk Rolcsival és Ricsivel. A csoportunk négyfősre duzzadt, a hangulat adott volt: ahol Roli felbukkan, ott nincs helye szomorúságnak, így én is felvidultam, már amennyire tőlem telt.
Visszamentünk a nonstop-ba (istenem, milyen jó érzés leírni, hogy ilyenünk is van!), vettünk vodkát, aminek a márkája SÓGOR volt. (Ne kérdezzétek, én sem értettem, de Rolcsival egész este ezen poénkodtunk. Lásd: R.I.P.Sógor!, Most megittad Sógor hamvait!, Hé, passzold ide sógort!, és még sorolhatnám)
Sógorral a kezünkbe összefutottunk Márkóval és a csoportjával, akiktől kaptunk egy kis páleszt (még mindig utálom). De aztán kihúztunk Bányára, és csendesen és békésen elbúcsúztunk Sógortól, hogy megadhassuk neki a végső tiszteletet. (Szegény egy kukában végezte. Rolcsi igazán kegyetlen.)
Zárójeles megjegyzés: *Rolcsi egy igazi szőke herceg, nem vicc, és az a baj, hogy egyre jobban kezdem megkedvelni, mert annyira hihetetlenül jó a karizmája. Egyszerűen vonzza az embert a hülye vicceivel, meg a nevetésével, de nem tudom. Furcsa, mert ahhoz képest, hogy 20 éves, úgy beszélget velem, mintha egy korosztály lennénk... Pedig lehetne a.... hát semmim, de 5 év akkoris 5 év...* Zárójeles megjegyzés vége.
Utána felmentünk Deltába, ahol Fruval tequiláztunk, és akkor megjelent Balázs... majdnem megőrültem, de nem, mégsem hagytam... nem igazán sokat beszéltünk, egy pókkal járkált folyamatosan, és annyira édes volt, hogy Rolcsit szinte teljesen elfelejtettem... Szinte. Tette nekem a fejét, de folyton járkált és pörgött, úgyhogy nem ültem ott mint a hülye, hanem lementem Rolihoz meg Szalay-hoz... és akkor láttam meg egy csajjal, amitől persze kiborultam... majdnem elbőgtem magam, úgyhogy faja volt. Persze észrevette, hát hogy ne, és jött, hogy csak az osztálytársa meg mit tudom én, de nem tudtam elhinni. Én rajta kívül nem ölelgetek úgy senkit, mint ő azt a csajt... Utána kimentem, és készültünk haza... de gyors felszaladtam, hogy legalább szóljak neki... Ekkor nem tudom mi történt... csak álltam ott, és azt kívántam, bárcsak megkérne, hogy maradjak. De nem tette, én pedig képtelen voltam elindulni. Végül kinyögtem, hogy mégiscsak beszélnünk kéne. Lementünk...
És életem legrosszabb élményén estem túl. Rosszabb volt, mint az őrült öngyilkos látványa, aki a vonat elé ugrott. Rosszabb volt, mint amikor a kamion elé estem. Ezerszer rosszabb volt a kitört ujjamnál. Ez lelkileg is fájt...
Bár amit mondott, logikus volt... Most lett vége Kamillával, akivel nem volt valami jó együtt, és nem akar megint rossz élményeket. Ki akarja élni magát, a bulizásra és a tanulásra akar koncentrálni. Nem tervezte ezt be, és időt kér.
De én se terveztem ilyesmit... élni akartam, tombolni, amíg fiatal vagyok. Nem tehetek róla, hogy ő jött velem szembe. Ő kezdte! Ő indította el bennem ezt a valamit! Ő hívott el hozzájuk!
De időt kért... aztán elhívott mára próbára, amiből amúgy nem tudom, mi lesz, mert Filip nem veszi fel a telefont, de közbe meg Orsi elhívott vásárolgatni. Nem tudok dönteni... Végre Orsi se utál, de hogy hagyjak ki egy olyan lehetőséget, ahol egyszerre van Bazsi és Rolcsi?
Ha nem lesz próba, egyértelmű... de ha lesz? Ott a helyem...
Na, mindegy majd elválik...
Ezután hazaindultunk, Rolcsi félig eljött velünk... Szalay közbe ott poénkodott, hogy aludjon nálam. Nem mondom, hogy bántam volna, de azért mégis...
Aztán nem emlékszem hogyan, de az lett kihozva ebből, hogy holnap próba után eljön hozzám és itt alszik... úgy váltunk el egymástól, hogy ezt mondta: Szavadon foglak.
Ó, anyám ez mit jelentsen? Nője van, mit akar nálam csinálni? Bár... szívesen látnám vendégül... de az se biztos, hogy emlékszik rá. Vagy, hogy összefutunk. Semmi se biztos... Aztán hazajöttem, felkeltem és most itt vagyok a furcsa, kusza életemmel...
Hogy mit hoz számomra a sors? Nem tudhatom... de még nincs vége, érzem. Ez egy új, furcsa szál, és én kíváncsian várom, hogy az élet mit sző bele...
A sztori nem áll meg...

A sztori folytatódik

Mi a fene történik velem? Miért vagyok ilyen akaratgyenge? - kérdezhetném magamtól, de felesleges, a választ úgyis tudom.
Mert a szerelem nem ésszerű. Mindenki azt hiszi, hogy ő majd nem esik bele a klasszikus hibákba, hogy ő erősebb lesz, mint a többi ember, de amikor ő is odakerül, képtelen nem belesétálni a pók hálójába. Én is ilyen ember vagyok.
Azt hittem, lassan lezárom magamban a Balázsos dolgot, de aztán történt valami. Egy ártatlan péntek estének indult, ahol ő nem lesz ott... és mi történt? Megjelent! Rám emelte sötét pillantását, és azt mondta, menjünk le. Deja vú-m volt: ugyanonnan csempészte elő a dugiborát, mint mikor megismerkedtünk. Valami fájdalmasan a szívembe mart, de nem akartam vele foglalkozni.
És akkor Dávid félrehívta őt... hogy mit beszéltek? Máig nem tudom, én azokban a pillanatokban egy 20éves, nagyon helyes és nagyon szőke gyerekkel tárgyaltam ki a közös érdeklődésünket: A Star Warst... zsír volt, de Roli közel se egy Balázs... nekem nem.
Szóval amikor visszaért a két jómadár, Balázs egyszer csak megszólal, hogy nem akarok-e elmenni hozzá filmezni, a szülei nincsenek otthon... Lefagytam... mi van? De képtelen voltam nemet mondani, pedig az ész azt diktálta. Kihasznál! Nem kellesz neki! Ezt súgta, de ugyan én mikor figyeltem oda az eszemre? Semmikor...
Így elmentünk... és annyira csodálatos volt! Behozta a projektort, egy finom bort, elheveredtünk az ágyán, és elkezdtük nézni a Fűrész 7-et, amiből mellesleg körülbelül úgy 5 percet láttunk, mert amikor a nő levágta a saját kezét, összerezzentem, na és ebből az következett, hogy a fejünk túl közel volt egymáséhoz... és elkezdtünk csókolózni. Nem különösebben bántam... Olyan kedves volt, olyan szerethető. És életében először magyarul bókolt... Olyan hihetetlen vagy! mondta.
És nem gondolkoztam, természetesen. De az úgy volt tökéletes... bár az ébredés... hát, az minden misét megért... A mellkasán feküdtem, boldogan és kábultan, amikor egy fej jelent meg az ajtóban. A srác nagyon durván döbbent fejet vágott, majd benyögött egy helót. Én is visszahellóztam, aztán lelépett... a nővére pasija volt, tudtam meg később..
Utána dél körül elindultunk. Ő boltba, én haza, szóval egyfele mentünk...

Utána alig beszéltünk... és akkor is keveset. Készült a vizsgáira, én meg meg voltam őrülve. Mi történt közöttünk? Mi ez már megint? És miért nem mondja el, mit gondol? Mit mondott neki Dávidka?
Haldokoltam az őrülettől... nem bírtam enni, bőgtem és szenvedtem, de lepleztem mindent. Kólán és tortillán éltem, annak nem éreztem az ízét, az illatát...
De pénteken Dávid azt mondta, menjünk el valamerre, meglepetése van... és éreztem, hogy Balázs lesz az... de Dávid minden erőfeszítése ellenére nem lett semmi. Nevetgéltünk, beszélgettünk, de jobban el volt foglalva másokkal.
Nem érdekeltem...
Aztán megígérte, hogy holnap biliárdmeccselünk egymás ellen... én meg úgy terveztem, hogy ezután beszélgetek vele... de most azt mondja, nem valószínű, hogy oda jön...mert máshova megy. De... mi lesz így velem?
Igazából Dávid tud valamit, mert tegnap este megint beszélgettek... de nem bírom kiszedni belőle... azt mondja, ez a mi dolgunk, intézzük el mi. De hogy, amikor megfutamodik?
Nem értem... félek.
Romokban heverek.
De még nincs vége... a sztori folytatódik..