Fénypontok

Tök jól viselem a megaláztatást - komolyan! -, semmi problémám azzal, hogy a pasik egy használati tárgynak néznek. Aha, jó is lenne, ha képes lennék ilyen simán túllépni ezen az egészen! De ahhoz képest, amilyen szétzuhant és őrült szoktam lenni, most jól vagyok. Ellézengek, vásárolgatok. Mint például ma is!
Kezdek rájönni, hogy vannak dolgok, amikkel nem érdemes túl sokat foglalkozni. Egyszerűen el kell róluk terelni a gondolatokat, mert bizonyos helyzetek annyit sem érdemelnek meg, hogy rágódjak rajtuk. Rájöttem, hogy ebben a régi énemre szeretnék hasonlítani, aki spontán volt, szabad és őrült. És ez kezd visszajönni, én pedig annyira örülök ennek! Az, hogy képes vagyok úgy kezelni néhány helyzetet, hogy 'lesz, ami lesz', felvidít. Nagyon is. Tudom, hogy ez hosszútávon az én káromra lesz, és ismét lefogok róla szokni de most -amikor annyian összezavarnak és uralkodni akarnak felettem -, ez a legjobb stratégia.
Kezdek rájönni, hogy még tényleg nagyon gyerek vagyok bizonyos dolgokhoz, míg másokban jóval a szüleim előtt járok. Ilyen téma a csalódás. Nekik senkijük nem volt egymáson kívül: anyu 15, apu meg 17 volt, amikor összejöttek. Ők nem érthették meg, milyen rossz volt, amikor Balázs átvágott, másrészről viszont én nem tudhatom milyen érzés gondoskodni valakiről, milyen rohadt nehéz elintézni pár dolgot. Megértem, persze. Csak nem tudom, milyen. Ahogy ők sem tudják. Megértik, de a szavaik, amikkel segíteni akarnak, feleslegesek és értelmetlenek.

Na de visszatérve erre a változásos dologra... hát, nem mondom, hogy ez olyan tök simán fog menni, mert természetesen nem. Rohadt nehéz lesz, mondjuk ki. De hát muszáj megpróbálnom, nem? Erről szól az élet, vagy mi... Mindenesetre vannak dolgok, amiken el kell gondolkoznom.
Katica tegnap azt mondta, hogy Rolcsi csak így közölte vele, hogy "hát Petrát azért bevállalnám". Aha, és ez mit is jelent pontosan, mert én is sok mindent bevállalnék, de azt, akivel járni akarok, én nem ebbe a rangsorba teszem. Ide kerülnek az olyan dolgok, amik őrültek, veszélyesek, és amiket lehet, hogy meg fogok bánni. Nem egy kapcsolat. Nos, mindegy. Én erre természetesen nem tudtam mit válaszolni. Mit mondjak? Juhú? Na nem, az nem én vagyok. Oké? Elég hülyén hangzik! Szóval ezt feleltem: 'Erre nem tudok mit mondani.' Nos, nem a legkreatívabb, de úgy ledöbbentem, hogy többre nem tellett.
Erre Katica nekikezdte, hogy ő sose tudna vele összejönni, merthogy az előző barátnőjével elég jóba vagyok, és az meg hogy néz már ki. Nem akartam neki mondani, hogy pont te ne beszélj, amikor megcsaltad Dávidot (kétszer, józanon, a legdurvább fokozaton). Azt mondtam, hogy majd ha Rolcsi akar valamit, akkor odajön vagy kimutatja, én nem fogok ráhajtani.
Megpróbálkozom olyan lenni, mint eddig - beszélgetős, vigyorgós, Petrás... ha kell neki ez, akkor majd jelzi, úgyis észreveszem. Ha nem, hát nem, én már azt is megértem.
Nem fogok többé senki után könnyeket ejteni - főleg egy olyan miatt nem, aki meg sem érdemli. Azt fogom tenni, mint ma - karon ragadom az egyik barátnőmet, és fulladásig vásárolok. Mert ez annyira lányos, ez annyira eltereli a figyelmet! Kivéve Rolcsiról... ma is mennyiszer felhoztam! Nem tudom elfelejteni, hogy mennyire... hogy mennyire nem kéne megkedvelnem. Mióta először megláttam, tagadásban élek: Nem, nem tetszik! Nem, nem kedvelem! Nem, nem imádom, ahogyan nevet! Nem, nem várom, hogy végre megjelenjen!
Csak az a baj, hogy minden gondolatom hazugság. Minden kimondott szavam egy ultra nagy lódítás. És ezt mindenki tudja. Mindenki tudja, aki ismer, hogy mennyire akarom, hogy ott legyen, ahol én. De nem szólnak, csak halványan elmosolyodnak rajtunk. És én tudom... mert aki olyan sokáig élt a sötétben, minden apró, fényes kis jelet észrevesz...
És ő az én Napom... a legszebb, a legfényesebb....