Egy időben úgy tűnt, kezd minden a helyére kerülni. Helyrerázódtak bennem a dolgok, megtaláltam a békés boldogságomat az én kis szerelmem mellett, és a baráti társaságunk is kezdett úgy működni, ahogyan mindig is kellett volna. Szövetségesekre leltünk, mindenki megtalálta azt az embert, akire mindig számíthatott. Kezdtem azt hinni, megállíthatatlan vagyok. Láttam a jövőt fényesen ragyogni.
Láttam az életemet tíz év múlva: kisgyerekekkel körülöttem, otthon a szüleimmel, ahogy nézik és imádják az unokáikat. Láttam őket békében megöregedni, elfelejtve a fiatalkori veszekedéseiket. Láttam az egészet.
Láttam, és ők összezúzták. Szép lassan, egyik napról a másikra bontották le a jövőm tégláit. Hirtelen csak azt láttam, hogy a boldog gyerekkorom illúziója elillan, és ott találom magam egyes-egyedül, a hamis emlékeimmel. Eddig imádtam az összes régi képet: apa sovány arcát, ahogy a rövid hajú, apró énemre nevet. A hatalmas hóembert, amit nekem épített. A földön fekve, rajtam és a húgommal a hátán. Az ágyban fekve,a mellkasához bújva. Csupa mosoly az összes képen. És most összetört, mint egy ócska üvegdarab.
Nem tudom, hogyan emlékezhetnék a régi boldog napokra, ha most már sehol sem látom azt az embert, aki akkor volt. Egy megtört, szomorú, kétségbeesett ember lett, a kétségei foglya, én pedig nem tudok rajta segíteni. Az egyetlen ember, aki megtehetné, eltolja magától, fényévekre űzi, és nem veszi észre, mennyi boldog év emlékét teszi tönkre.
Legbelül talán még mindig csak egy kislány vagyok, ezért fáj ennyire. Legbelül sosem hittem volna, hogy én is lehetek elvált szülők gyereke. Legbelül sosem hittem, hogy az anyámnak jégszíve van. És tessék, mégis. Most kiderült, hogy még az én olyan erős igazságérzetem és megérzésem sem ér semmit néhány esetben.
Aki ennyire makacs, azt nem lehet meggyőzni. Én is makacs vagyok, de anya messze túltesz rajtam. Azt hittem, nálam konokabb ember nem igazán létezik a földön, de hé, hát nekem is örökölnöm kellett valakitől! És most ez makacsság, a saját fegyverem győz le.
Másra kellene koncentrálnom, a saját életemre, ami olyan szépen alakul. De nehéz felhőtlenül boldognak lenni, ha a múltadat éppen úgy zúzzák darabokra, hogy te nem vagy otthon, hogy megállítsd a folyamatot. Csak ülsz a messzeségben, hallgatod a telefonon keresztül a szaggatott lélegzetvételeket, az elcsukló hangot, és legbelül sírsz, zokogsz, haldokolsz, de próbálsz erősnek tűnni, rendíthetetlennek látszani. A hangod halk, de magabiztos, miközben legbelül téged is kétségek gyötörnek. Próbálsz te lenni a szülő a szülő helyett, támaszt nyújtani, de nem tudod, mit is kellene tenned. Honnan is tudhatnád? Fiatal vagy, az önálló élet küszöbén, és eddig csak magadért feleltél. Honnan is tudhatnád, mit kell mondani egy embernek, akinek három évtized után törik össze a szívét?
Sok rossz történt az elmúlt években, de mindig megoldódott. Eddig úgy gondoltam a szüleimre, mint egy megrendíthetetlen bástyára. Ha voltak is gondok, ha tépték is egymást a szavaikkal, mindig tudtam, hogy majd helyrehozzák, mert a szerelem mindent kibír. Az én szemembe ők voltak a kitartás mintapéldái. Emiatt tudtam, hogy jó feleség leszek, hogy képes leszek majd én is bástya lenni a saját gyerekeim számára. De most csak arra tudok gondolni, hogy mi van, ha egy napon, mondjuk húsz év múlva én is megbolondulok? Ha Andris egyszer majd rám néz, és már nem látja a kedves lányt, akibe beleszeretett? Ha én is anyám kegyetlen másává változom? De ez nem történhet meg, mert én nem fogom engedni.
Ez az iromány itt lesz, hogy emlékeztessen. Én kőfal leszek, megdönthetetlen, nem egy erőtlen papírvár, amit az első szellő szétrombol. Szeretni fogok, örökké és visszavonhatatlanul. Nem fogom összetörni mások szép emlékeit. Nem fogom hagyni, hogy a gyerekeim egyszer úgy gondoljanak a múltjukra, mint egy fájdalmas, régi emlékre. Nem fogok kárt tenni másokban. Nem fogok romba dönteni valamit, amit három évtizedembe telt felépíteni.
Olyan leszek, amilyennek neki kellene lennie. Olyan leszek, aki képes példát mutatni másoknak. Aki mindig ott lesz a családjának, a barátainak. Jó ember akarok lenni, már csak miatta is. Majd mindig az ellenkezőjét teszem annak, amit ő tenne, és akkor tudni fogom, hogy jó úton járok. És bár most úgy tűnhet, hogy gyűlölöm, de nem.
Nem vagyok rá képes. Akkor is az anyukám, aki kiskoromban óvott és játszott velem és megvédett az igazságtalanságtól. Utálni akarom, igen. Haragszom is rá. De akkor is szeretem. Valószínűleg mindig is szeretni fogom.
Ahogy apát is. Ő is tett szörnyű, megbocsáthatatlan dolgokat, amiket nem fogok tudni soha megbocsátani, de őt is szeretem.
Basszus, képtelen vagyok a gyűlöletre, pedig annyira megérdemelnék! Talán ez azt jelenti, hogy máris jobb ember vagyok náluk, nem tudom.
De remélem, hogy igen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése