Ő

Nem tudom, lesz-e valaha normális életem, amit képes leszek szeretni is.
Tegnap volt a nagy Grenma-koncert. Furcsa nap volt.

Reggel, amikor felkeltem, a szokásos reggel köszöntött - a szüleim lehordtak mindennek, pluszba a barátaimat szidták, meg hasonlók. Miközben nem tettem semmi rosszat. Mindegy, már megszoktam. Utána kereszt szüleimhez kellett menni - ami szintén haláli rossz volt. Keresztapám kedvenc elfoglaltsága, hogy bármit teszek, ellent mondjon nekem. De tényleg. És senki nem állítja le. Édesen mosolyognak vagy elfordítják a fejüket, de tenni semmit nem tesznek.
Utána fél8 körül mentem Dávidékhoz, ahol végre fellélegeztettem: ott voltam, ahol szeretnek, azokkal, akiket szeretek. Bár csak Tomi meg Csomee voltak ott, jót beszélgettünk.
(Kiderült közbe, hogy B mégiscsak jön loksiba, miközben nekem azt mondta, nem. Ezt onnan tudtam meg, hogy Csomee is kavart vele, még jóval előttem. Rémesen kínos szitu volt.) Utána piáltunk. Jó sokat. Fehérrumot, főleg. De ez legalább összehozott minket, lányokat. Katica és Csomi utálták egymást, én mindkettejüket szerettem. Most már ők is bírják egymást.
Ezután loksi.
Reflected koncerten szereztem pengetőt (óhjeeee), meg végig tomboltunk. Aztán Grenma... az is kurva jó volt, bár itt már sokszor tekintettem körbe. Hol van? És miért mondta azt nekem, hogy nem jön, ha mégis?
De nem jött.... nem bukkant fel. Végül csak nekem mondott igazat....
A Grenma állítólagos utolsó száma a Mindenki volt. Üvöltött a tömeg, köztük én is, bár én teljesen más okból. Neki kiabáltam, bár nem volt ott, hogy hallja. És amikor már azt hittük, hogy vége, minden bevezetés nélkül elkezdték játszani a Pont így-et... az egyetlen számot, amire B azt mondta szereti a Grenmától... és ami annyira illett ránk... A tömeg lágyan ringatózott, a szerelmesek smároltak, én meg majdnem elbőgtem magamat... Nem bírtam ki. Lefagyva álltam, többnyire csukott szemmel az első sorban, és végem volt. Végem.
Úgy fájt a szívem.
Abban a pillanatban nem számított, hogy alig van hangom, nem számított, hogy a térdem kék-lila foltos. Csak a fájdalmat éreztem.
És a hiányt. Sosem akartam még senkit ennyire.
Hiába mondtam, hogy mennyire kell a Dani, vagy a Csongi... nem érdekel! Rájuk sosem néztem olyan tekintettel... Nekik sosem mondtam, hogy szeretlek. Ők azért kellettek, mert már más nem volt... De most... Balázs...
Éjjel nem tudtok aludni mert rá gondolok. Hiányzik az ölelése, a karja a derekamon, a pillantása, a hangja, az idióta dúdolgatása...
De erős akarok maradni. Felejteni.
Mégsem tudok.
Fáj bevallani, hogy szeretem. Most először valakit. Ő volt az első, akit azért csókoltam meg, mert megakartam. Mert kellett... szükségem volt rá.
És néha, amikor rám ír, még érzem, hogy érdeklem egy kicsit. De ez rosszabb, mint a kínzás.
Mindenki azt hiszi, ez olyan könnyű. Fáj látni, ahogy Katica és Dávid előttem csókolóznak, mert csak arra tudok gondolni, hogy nekem Balázs nincs itt... hogy nincs kihez odabújni, ha kedvem tartja. Hogy... én vagyok az egyetlen, aki egyedül van.
Egyedül...

Érzés

Nem értem a fiúkat... Esküszöm, hogy rosszabbak, mint a legnehezebb matekpélda, vagy fizikai fogalom. Egyszerűen lehetetlen kiigazodni rajtuk.
Egyik pillanatban könnyes búcsút vesztek egymástól, és bárgyú 'ne haragudj'-ok közepette örökre elváltok egymástól, majd egy hét múlva, mintha mi sem történt volna, rád ír. Bár a bókok és a szerelmes dolgok hiányoznak, de ott a kérdés... minek ír rád, ha ő döntött úgy, hogy nem kellesz már neki? Miért nem hagy békén...?
Én azt az egy hetet olyan depresszióban szenvedtem végig, amilyet a világ még nem látott! Életemben először sírtam el magamat a barátaim előtt, amikor rólad kérdeztek... nem bírtam megállni. Küzdöttem, próbáltam elviccelni, de nem voltam elég erős - maguktól kitörtek belőlem.
Hiányoztál.
Minden egyes perc, amiben azt vártam, mikor jelensz meg, őrületesen lassan telt.
Szenvedtem.
A mellkason helyén üres lyuk tátongott - ezen tépted ki a szívemet, és vitted magaddal örökre. Itt rángattad ki a tüdőmet, hogy ne kapjak levegőt, és ide öntöttél savat, hogy hiányod folyamatosan fájjon.
Gyűlölnöm kéne téged, hisz felébreszted bennem a régi fájdalmakat, ugyanakkor te vagy a gyógyszerem mindenre!
Hiányzik az ölelésed, a csókod, az illatod, a hangod dallama, ahogy azt mondod Das schönste Wesen, das ich liebe, vagyis a legszebb teremtés, akit szeretek. Hiányzik ez az egyszerű mondatocska, te magad hiányzol. Őrületesen. Minden percben. Látni akarlak. Tudni, hogy még kellek-e, vagy csak unaloműző vagyok neked.
Megérteni, hogy miért dobtál el, ha most mégis beszélni akarsz velem. Meg akarom kérdeni, hogy valóra vált-e, amit a megismerkedésünkkor kívántál, bármi is volt az, de nem vagyok elég bátor. Hányszor döntöttem el, hogy most a sarkamra állok és rád írok? Rengetegszer...de gyáva voltam. Még mindig az vagyok!
És még mindig érzem azt a valamit a gyomromban. Pillangóknak mondják, de szerintem sokkal erősebb szárnyasok ezek. Sasok, melyek három kínzó napig enni sem hagytak, mert képtelen voltak felfogni, hogy te... már nem vagy.
És most, hogy talán mégis? Nem tudom... remeg a testem-lelkem, de nem akarok ismét hiú ábrándokat kergetni, hisz abból eddig még sosem sült ki semmi jó. De mégis...
Hinni akarok benne, hogy te vagy az igazi.
Akarom, hogy te legyél az, és akarom, hogy te is akarj.
Szeretni akarlak úgy, mint az elején... Örökké!

Eléggé

Hogy képesek az érzések és az emberek egyik napról a másikra megváltozni? Hogy lehet egy kedves idegen hirtelen a szíved közepe? És hogyan boríthatsz fel mindent egy szinte idegenért? Miért kell mindennek olyan rohadt bonyolultnak lennie? Ha valami megváltozik benned, miért nem tudod a szemembe mondani, hogy bocsi, mégsem kellesz?
A szombat olyan volt, mint egy álom. Amikor találkozol egy kedves idegennel, úgy érzed, a fellegekben jársz, és minden csodás. De mi van, ha fel kell ébredned? Ha az egész tényleg csak egy álom volt? Minden olyan szép volt... és egyszerű. Nem nyomult, nem úgy nézett rám, mint egy tárgyra, vagy trófeára - tudtam, mert amikor beszéltem, a szemembe nézett, és úgy nézett, amit már ismertem - egy régi, novemberi éjszakán ugyanilyen szemek vizslattak. És azon az estén habarodtam bele az életem tönkretevőjébe. De ez az este más volt. Más, mert ő nem volt tiltott. Csak egy fiú, akiben megláttam valamit. És csak akkor csókolt meg, amikor én akartam. És jól csókolt. Tökéletesen. Úgy éreztem mellette, ismét élek. Úgy, mint azon a novemberi éjszakán... Végre ismét éreztem. És jó volt érezni. Érezni, hogy kellek, hogy akarnak... Érezni, hogy nem csak egy csinos pofi vagyok... mennyei volt.
Vasárnap pedig arra kelni, hogy a tegnap este tényleg megtörtént, olyan érzés, mintha valami a mennybe rántana. Akkor tényleg úgy éreztem, talán nekem is kijár valamiféle boldogság. Talán nem ő a szőke herceg fehér lovon, talán nem ő fog elrabolni a valóságból, és talán nem olyan tökéletes, mint Edward Cullen, de talán - és csak talán -, képes úgy szeretni, ahogyan arra szükségem van. És bár még csak egy napja ismertem, tudtam, hogy ez valami különleges. Hogy több, mint egy este.
Aztán kedd. Kedd, ami olyan kínos volt eleinte, hogy majd' belehaltam. Végülis beledobott a mély vízbe! Találkozzak a számomra ismeretlen haverjaival? És én hülye belementem. Aztán... aztán nem kellett más, csak egy kis whisky no, meg a kóla, és minden sokkal jobb lett. Igen, én hülye azt hittem, ez egy jó este volt. De aztán... aztán ma nem volt semmi...
Eddig mindennap írt, éreztette, hogy érdeklem. És ma? Ma nem volt semmi. Rám írt, beszéltünk fél órát, aztán lelépett... és csak egy 'szia'-át kaptam. Az eddigi csókáradat helyett...
Mi történt? Mit rontottam el? Mi nem tetszett neki? Ó, istenem... Utálom a kétségeket, mert nincs rosszabb annál, ha valamiben nem vagy biztos...
Mondd a szemembe, ha meggondoltad magad... mondd el, ha nem kellek eléggé, de ne hitegess. Én ebben hiszek. Csak könyörgöm, ne legyen csúnya vége! Élni akarok... jól érezni magam... mellette... Most az egyszer, igazán. Nekem ő a minden...

Ömlengés a hercegemről

"Szeress, míg szerethetsz, mert mikor nem lesz rá lehetőséged, bánni fogod, hogy akkor, régen nem tetted..."
Ez az idézet a vonaton született, miközben a kint szakadó esőt bámultam bánatosan és magányosan. Már nem emlékszem, hogyan fogalmazódtak meg a szavak a fejemben, egyszerűen csak jöttek, mintha egy felsőbb rendű erő suttogta volna őket a fülembe. Amikor bepötyögtem a szavakat, és visszaolvastam a művet, elámultam egy kicsit. Elég bölcsen hangzott; túl bölcsen ahhoz, hogy én írjam, mégis így volt.
És most, itthon ülve, amikor ismét elolvasom, megértem, miért ezek a szavak bújtak elő rejtekükből. Mert ismét szeretethiányom van - és anno, amikor Hercegnő voltam, mindenki engem akart, engem csodált, csak az az énem képtelen volt szeretni. Akart, vágyott és megkapott mindent, de sosem érezte azt az elsöprő, finom melódiát, amit a szerelem diktált. És most, amikor annyi érzelem van bennem? Mindenféle barna herceg vörös motoron-dolog elkerül. Pedig mennyire kéne, mennyire rám férne!
Istenem add, hogy egyszer sikerüljön! Itt a nyár, nem? Ez a szerelem évszaka! Kell, hogy valaki szeressen, mert érzem, hogy ez húz vissza a mélybe. Ez rángat a spirál alja felé, de még erős vagyok. Még bírom, de már nem sokáig. Segítő kezek kellenek, ölelő karok, melyek a víz felett tartanak, és nem hagyják, hogy elsüllyedjek. Végre belátom, hogy nem vagyok én hős domina vagy erős amazon, csak egy lány - egy lány, akit még sosem szerettek igazán -, akinek segítségre van szüksége. Egyedül nem tudok megküzdeni a problémáimmal, egyedül kevés vagyok ezekhez. Rád van szükségem! Talán pont rád, aki nem is olvasol... Aki nem tud rólam semmit, nekem mégis az egész életedet elmeséled változatosan. Te, aki mindig megígéri, hogy holnap beszélünk, de végül mindig nekem kell rád írnom. Te, aki annyira titokzatos, és annyira keveset tudok úgy igazán rólad. Te, akiről fogalmam sincs, mit gondolsz valójában rólam. Te, aki annyi kételyt keltesz bennem.
Mindig is a rosszfiúkra buktam, az elérhetetlenekre, azokra, akiknek csajuk volt, vagy akiket a fél világ gyűlölt. Akik olyan tiltottak voltak számomra, mint Évának és Ádámnak az alma. És én is mindig elkövettem a bűnt: hagytam, hogy a hálójukba csalogassanak, majd mikor eljött a várva várt pillanat, hamm, bekaptak. Kitépték a szívemet, és zordul magukba zárták, én pedig mindig egyedül maradtam szív nélkül, szerelem nélkül, remény nélkül...
De ő... Ő tiltottabb, mint az összes eddigi együtt. Ő helyes, gazdag, határozott, titokzatos és erős. Sosem tudom, mit tesz és mit gondol, a kapcsolatunk bizonytalan időpontú találkákból áll. Majd jövök, majd összefutunk... majd, majd, majd! Megértem, hogy híres akar lenni, megértem, hogy fontos az edzés, a próba, a bulik és a nyaralója, de könyörgöm, nem kérek sokat... Csak hogy jöjjön el értem, és vigyen magával örökre. Szakítson ki ebből a közegből, mert már nem bírom tovább! Kellesz, hogy megments, cserébe a szívem, lelkem odaadom, csak gyere el értem hős lovagom!
Ó, igen... mit kéne tennem, hogy végre elgyere? Mi nem egyértelmű abban, amit mondok?! És igen, ilyenkor érzem azt, hogy kell nekem a legjobb barátom, hogy szükségem lenne egy őszinte beszélgetésre vele kettesben, mint régen. Amit már ezer éve nem csináltunk. El akartam neki mesélni mindent, kiönteni a szívemet, talán még sírni is - de nem tehettem, mert nem volt itt nekem. Épp a gyönyörű barátnőjével van, mint mindig, és én nem is akartam ettől megfosztani. Örültem, hogy legalább ő boldog. Egyszerűen csak irigyeltem... annyira akartam, hogy nekem is összejöjjön, és annyira egyedül voltam ezzel a problémámmal. Beszélni akartam vele, ugyanakkor tudtam, hogy nem tudna segíteni. És mégis... minden vágyam az volt, hogy odabújhassak hozzá, mint akkor, régen és elsuttoghassam neki mindazt, ami a szívemet nyomja. Igen, titkon erre vágytam, de tudtam, úgysem történik meg. Én magamba fojtok mindent, ő pedig sosem fogja észrevenni, mennyire kínlódom a magányommal. Igen, tökéletes színésznő vagyok, meg se fog kottyanni, hogy jól alakítsak. Az már más kérdés, hogy a lelkem itt fog sikítozni azért, hogy őszinte legyek. Akartam, tényleg.
De hogy állsz oda a legjobb barátod elé, aki két éve szerelmes beléd, és vágod a képébe, hogy majd meghalsz egy másik fiúért, aki ezerszer jobb nála?
Lehetetlen küldetés... és én talán mégis megpróbálom. Talán akkor, ha már nem fog menni a színészkedés. Majd akkor talán...

Árnyak

Érzem, ahogy szép lassan elveszem a semmiben, és mindez csupán csak azért történik, mert már lusta vagyok játszani. Nem könnyű az embernek folyamatosan színészkednie, nem egyszerű úgy tenni, mintha más lennél, mint aki. Nehéz megjegyezni, hogy milyen képet alakítottál ki magadról. De a legeslegkegyetlenebb dolog az egészben az, hogy annak ellenére mennyi ember vesz körül, magányos vagyok. Magányosabb, mint amilyen bármikor is voltam.
A családi vacsorák átváltoztak kínfájdalmas tortúrákká, az iskolai életem műmosolyok és udvarias társalgások hálója, a baráti séták pedig olyan pillanatok, amikből egyre kevesebbet kapok. És a szerelem? Mint mindig, most is reménytelen...

Néha elgondolkozom azon, hogy miért nyafogok, amikor másoknak sokkal rosszabb az életük? Elvégre nekem itt van a csinos kis szobám, az laptopom, a fantáziám és a menő cuccaim. De mily est felteszem ezt a kérdést, már meg is találom magamban a választ: mert a pénz és a ruhák nem minden. A fél lelkemet és a ruhatáramat is odaadnám azért, hogy boldog lehessek - hogy magam miatt szeressenek. Mivel ez lehetetlen, marad a szenvedés, az önostorozás, az álcázás.
Néha már én sem tudom pontosan, ki is vagyok. Talán már elveszítettem önmagamat, és egy kötélen táncoló kis bábu vagyok. Nem merem megmutatni, ki is vagyok, mert tudom, hogy a legtöbb ember félve menekülne el attól, amit látna. Legszívesebben én is elfutnék magam elől, ha tehetném, hisz a szívem helyén tátongó véres, szétcincált lyuk tényleg rémisztő. Én sem vagyok elég bátor ahhoz, hogy összevarrjam, hát hogy várjam el másoktól, hogy megpróbálják?

Be kell látnom, tényleg végzetesen egyedül fogom maradni. Talán a kiskutyámon és a képzeletbeli világomon kívül mindenki elhagy. De nem fogok megtörni. Nem. Talán sokszor fogok sírni - pont, mint tegnap este -, és talán sokszor úgy fogom érezni, meg akarok halni, de sosem leszek elég bátor ahhoz, hogy megtegyem.
Nem.
Gyáva vagyok, és túlságosan is élni akarok. Látni akarom Olaszországot, meg akarom találni azt az embert, aki képes szeretni, el akarok jutni Amerikába, és Spanyolországba, és Oroszországba, és Ausztráliába, és még annyi-annyi helyre!

Hogy mi lesz ebből? Fogalmam sincs...
Csak egy kívánságom van... könyörgöm, ne maradjak egyedül.
Nem akarom, hogy az árnyak ismét elragadjanak....

Múlt és merengés

3 hónapja először... 3 hónapja először sikerült elsírnom magamat. És jól esett... annyira jól esett átadni magamat az ismerős érzésnek, hogy szinte már megrémítettem magamat. És hogy miért tettem? Nem tudom... fogalmam sincs.
Összegyűlt bennem az a rengeteg feszültség, ami ért a héten, és abban a pillanatban tetőzött ki, amikor ráakadtam egy régi albumra... egy albumra, amit szeptember óta nem nyitottam ki. Azonnal végem lett. Amint megláttam azt a képet, amin édesen az ágyamban alszik, félmosollyal az arcán, végem volt. És a képek sokkoltak... itt volt a házamban, a szobámban, az ágyamban a cuccaim között, és most eltűnt. Számomra meghalt. Sehol sincs az az édes 2 méteres kiskölyök, akit imádtam. Megváltozott és... már nincs.

Tudom, hogy ekkor változtam meg a leginkább. Mert az a biztos talaj, amin addig álltam, megingott. Elvesztettem a támaszomat, kicsusszant alólam a talaj, és nem volt, aki elkapjon. Csak zuhantam és zuhantam, mígnem bele nem merültem a semmibe. Eltűnt. Már nem jött többé. Nem nézhettem, ahogy hatalmas keze lelóg az ágy oldalán. És ez megtört. Mert olyan szokásos volt. Annyira átlagos, hogy minden vasárnap ez a látvány fogad. Annyira... hiányzott. És most, amikor megláttam a képeket... úgy éreztem ez is közrejátszik abba, hogy nem vagyok egész. Mert itt kezdődött minden. Itt kezdtem el keresni azt az embert, aki helyettesítheti Őt, a legjobb barátomat, a számomra egyetlen embert.

Hát, talán már megtaláltam. De ez nem ugyanaz. Ők nem ugyanolyanok. És emiatt hiányzik. Mert nincs másik olyan ember, amilyen ő volt. Kihangsúlyozom, volt. Amikor... amikor loksi napokon találkoztunk, és megölelt... sehol sem volt az a kedves melegség... egyszerűen magához rántott, megölelt, majd a kezembe nyomott egy cigit... Ő, aki azt mondta, vágjam pofán, ha cigit mer a kezébe venni. Ő, aki szerint gusztustalan és undorító az egész... És akkor vettem észre a túl nagy pupillákat, a furcsa viselkedést... Már nem Ő volt... Akkor lett bennem vége mindennek.
Nem él, meghalt. Nem akarom többé látni. Elrontja az emlékeimet... Én nem egy füves alkoholistát engedtem be az életembe! Én őt nem szerethettem! És mégis...

Hú, jól elkalandoztam...
Szóval... mindezek ellenére hiányzik a régi énje, és ez a képekből, valamint abból jutott az eszembe, hogy akkor mennyire azt hittem, ez a dolog örök. És hogy most is így vagyok Dáviddal... úgy érzem ő mindig itt lesz, mint kedves bátyus. De mi van, ha ő is eltűnik? Mi van, ha egyedül maradok? Mindenki távolodik... mindenki egyre kevesebbet beszélget velem... egyre inkább érzem a kapcsolataimat felszínesnek... és itt visszatérek egy korábbi problémámra... Miért mindenkinek csak arra kellek, a fenébe is?!
Könyörgöm... nem egy hülye kis picsa vagyok, nem tűnt fel még senkinek? Nem. Ribanc. Vagyok. Igazán felfoghatnák...
Dávid szerint ez azért van, mert szép vagyok. Szerintem meg csak jó érzés nekik engem idegesíteni. De komolyan. Kit nem idegesítene, ha már nem merne felmenni msn-re vagy valahova, mert ezernyi nyomulós pöcsfej várná? Engem kikészít...

Az élet nehéz. Főleg annak, aki sosem lesz a legfontosabb senkinek. Aki csak akkor él, amikor álmodik. Aki tökéletes színész, és senki sem ismeri igazán. Aki szerepet játszik a saját életében. Aki elhagyatott. Aki magányos. Aki fél. Aki én vagyok...

Én...

Ismét itt, hellóka a jelenlévő 0 tagnak! :)
Nézzük csak, hogy is állok mostanában?
Először is, a régi "én" hipersebességgel hódítja vissza az új "énemet". Kegyetlenül számolja fel az új nézeteimet, pusztít és mindent romba dönt. Egyre gyorsabban közeledik, és nem tudok mit tenni ellene. Hogy harcoljak saját magam ellen? Lehetetlen küldetés...
De azért van jó oldala is. Az osztály hercegnőcske...
Bár irtó nehéz a dolgom, hisz az osztály tele van erős, határozott és vezető típusú lányokkal, egyre inkább beilleszkedek közéjük. Nagyon nehéz, mert az új Petra egyre csak azt üvöltözi: Mi a fenét művelsz? Tönkre teszed magad, ez már nem te vagy! A régi énem csak dörzsöli a tenyerét: Ó, igen, itt az a lány, aki életeket tett tönkre, itt az a Petra, aki megmondta, mi a divatos, ki a jó és ki a szar!
Talán tényleg skizo vagyok, hogy két én él bennem? Lehetséges... De boldogtalan vagyok... És magányos. Mert mit ér a hatalom, ha nincs akivel megosszam?
Miért van az, hogy minden pasinak csak a külsőm kell, a fenébe is? Miért csak a legjobb barátom, D képes látni bennem azt a lányt, aki vagyok? Miért ő képes egyedül szerény, normális lánynak látni? Nem öltözök ribancosan, nem vagyok az a "laza vagyok szétesek" típus, akkor mégis miért nem lehet megismerni először, és aztán véleményt alkotni?
Picsába...

Ez a D-s ügy is egyre bonyolultabb... ha együtt vagyunk egyszerűen olyan idióta gondolataim vannak, és folyton az kattog az agyamban: Úristen, eddig hogy nem vettem észre, hogy mennyire csillog a szeme, amikor rám néz? Meg hogy: Vajon komolyan mondta amiket mondott? Vajon mit gondol most? Őrjítő...
Mert érzem amit érzek, és gondolom amit gondolok. Érzem, hogy nekem ő csak a legjobb barátom, de a testem reagál, és a gondolataim elszabadulnak. Olyan nehéz lenne őt megszeretni? Olyan nehéz lenne egy kicsit még közelebb kerülni hozzá?
És a legrosszabb az, hogy nem tudom a válaszokat... Nem kapok választ, nem segít senki, mert nem hozhatom fel ezt a témát... Nem akarom felhozni.

És Cs... akivel egy éve eljátsszuk ezt az én akarlak, te nem akarsz. Te akarsz, én nem akarlak dolgot. Dűlőre kéne jutni, ember! Nem bírom a bizonytalanságot, az a nagy helyzet.

Hogy hol vagyok most az én kis spirálomon? Valahol a csúcs és a mély között ingázom, a sorsom pedig pengeélen táncol... és bármerre ledőlhet. Túl sok választás, túl kevés segítség...

Új Petra, vagy régi Petra?
Erőltessem Cs-t, vagy próbáljam meg D-t? Vagy hagyjam őket a fenébe?
Törjek az élre, vagy maradjak a kedves, mindenki barátja lány, aki gyűlölök lenni?
Küzdjek a céljaimért, vagy sodródjak az árral, hisz az úgyis megy nekem?
Harcoljak vagy bukjak el?
Erőltessem az igazságot, vagy éljek továbbra is kételyek és furcsa megérzések között?

Valaki adjon válaszokat... :/

Reménytelen

Itt vagyok én, az őrületesen skizofrén csaj. Esküszöm, kezdek az lenni. Hogy érezheti magát egyszerre az ember tökéletesen boldognak és szétesett roncsnak?
Boldog vagyok, mert imádom a barátaimat, többnyire a családom is képes normálisan viselkedni, és én elégedett vagyok.
Roncsnak pedig azért érzem magam, mert nincsen barátom... olyan barátom, aki azt írja, hogy hiányzol, aki csókkal köszön el, akinek tudom, hogy én vagyok a legfontosabb. Lehetne nem is egy... de egyikük sem az, aki nekem kell. Egyikük sem lehet Ő.
Tudom, hogy én csesztem el. Ó, de még mennyire! És azt is tudom, hogy nem vagyok elég jó mellé - könyörgöm, ő egy isten! Motorversenyző, cégvárományos Angliában, gitározik egy bandában, mindennap úszik és még valami harcos wincsu cuccban is benne van. Mellesleg irtó dögös.
És én? Jó, talán nem vagyok hétköznapi, ezt elismerem. Az alakom szép vékony, és olyan szemekkel áldott meg a sors, amiről a legtöbb lány csak álmodik - hatalmas, csokoládébarna szemek a hatalmas, sűrű és hosszú fekete szempillák alatt. De ennyi az összes különlegességem. Ezen kívül csúnya vagyok - erősen eltúlzott telt ajkak, csúnya orr, kreol bőr, amit olasz őseimtől örököltem, 168 centi, vékony szálú gesztenyebarna haj... és ennyi. Táncoltam. Kosaraztam. Zongoráztam. Futottam. Énekeltem. De már senki vagyok... próbálok jó író lenni, mert ebben végre önmagamra találtam, de ebben sem vagyok elég jó. Akárhányszor megpróbálkozom nyerni valamiban, alul maradok.

Túl hétköznapi vagyok mellé. Túl egyszerű. Túl Petra... istenem, miért kell ilyen tökéletesnek lennie? Mellette annyira gyereknek érzem magam! Ő annyira... annyira felnőtt és tapasztalt!!!

Igen, és megint témánál vagyunk... 1. lecke Petra életéből: hogy szeress bele a legelérhetetlenebb srácokba? Haladó szint.
Óje. Ha segítség kell, hívj.

Atyaég

Ismét eltelt x idő, és én ismét újabb sokkos dolgot éltem meg, ami igazából ha úgy nézzük meglepően hizlalta az egómat.
A pénteket igazoltan ellógtam ballagás ürüggyel, így a délelőttöt végigaludtam. A hajamat olyan frappánsan sikerült elaludnom, hogy úgy néztem ki, akár egy rackajuh. Komolyan. Pedig alap járaton egyenes hajam van, de most, mikor kell persze, hogy nem olyan. Göndör volt nagyon, de hát mit volt mit tenni, fújtam rá egy kevéske hajlakkot, felvettem a rövid fekete szoknyámat, inget felé, aztán mentem Dávidhoz. (Csak mert a többi span lusta volt eljönni Fruzsi ballagására, így kettesbe nyomtuk végig.) Anyukája megjegyezte, hogy milyen jó a hajam, meg hogy milyen szép vagyok ma. Majdnem sírva fakadtam a nevetéstől, mert én épp az ellenkezőjét éreztem.
Aztán elindultunk, Dávid megjegyezte, hogy milyen "romlott" a szoknyám, ami nála annyit takar, hogy jó értelemben véve kurvás. Bármit is jelentsen ez.
A ballagás szép volt, bár sajnos eleredt az eső, és jól megáztunk, de még utólag nézve ez is vicces volt. Utána hazajöttünk, levettem a "romlott" szerelésemet, és átváltottam az esti, partizós cuccokra. Lila tunika, vékony sötét farmer, és az elengedhetetlen szegecses topánka szerű cipőkém. A hajam még mindig hullámos volt - hurrá! -, de sikerült nagyjából normálisan beállítanom.
Ezután megint elindultam. Dávid most kivételesen azt mondta, hogy nagyon tetszem neki - itt már sejtenem kellett volna, hogy valami nem oké. Dávid nem dicsérgetős típus -, de ez ennyibe is maradt. Mentünk Fru és Orsi elé. Egész úton nevetgéltünk, szórakoztunk és iszogattunk. (Istenem, de finom volt!) Aztán pavilonba Orsival nekiálltunk 1 liter le ördögkörözni... az enyhén durva volt, bár ahj istenem de élveztem! :D
Eztán jött a delta, a sok-sok gold tequila, s a hangulat tényleg isteni volt :D
Dávid mondjuk kicsit többet ölelgetett, mint ahogy megszoktam tőle - tényleg a tesómnak hittem, és eszembe sem jutott más, minthogy ő is így tekint rám -, de nem agyaltam rajta. Volt ott egy gyerek, aki nagyon nyomult, de nem tudtam mit kezdeni vele. Úgy értem... nem fogom megint azt csinálni, mint múltkor, mikor teljesen megbántam, mert tudom, hogy nem tudnám szeretni.
Aztán hazaindultunk. Itt durvult be a dolog. Olyanokat mondott Dávid... hogy másfél éve szerelmes belém, és hogy nagyon szeret, meghogy annyira szép vagyok, és és... olyan hihetetlen volt. És mondtam is neki, hogy csak sokat ivott, hogy hülyeséget beszél, ő a barátnőjét szereti, pedig éreztem, hogy nem hazudik. Istenem, annyira észre kellett volna vennem a jeleket!
De nem lett ebből semmi. Meg mondtam neki, hogy menjen haza, aludja ki magát. Alig akart hazamenni, és csak mondta és mondta. Annyira összezavart... nekem is megfordult már a fejemben, hogy mi lenne, ha... De istenem, nem tudok rá másképp nézni, mint az én Dávidomra... ő a legjobb barátom, a bátyám, az apukám, a haverom, a mindenem! Nem veszíthetem el ezt a dolgot...
Persze másnap mondta, hogy maradjon köztünk, és ne mondjam senkinek... de egy szóval se mondta, hogy igaz volt-e, vagy nem...
Mert vegyük figyelembe... nem vagyok szép. Nem vagyok sem aranyos, sem kedves, kíméletlenül őszinte vagyok, nem kicsit vagyok flúgos, túlságosan is szeretek, és sokat beszélek, mindig álmodozom, és sokat filozofálok, agyalok. Ő nem ilyen. Két kanállal habzsolja az életet, csak a buli és a buli. Én csak hétvégén vagyok ilyen.
De visszatérve a témára... rendesen összezavart.
És Csongival sem tudom, mi legyen. Végülis én passzoltam le őt, így érthető, hogy nem erőlteti ezt a találkozásos dolgot, de nem fogok konkrétan rákérdeni... most jönne az, hogy kikérem Dávid tanácsát...
... de mit szólna hozzá? Hogy reagálna?
ISTENEM... annyira el lett ezzel az egésszel cseszve minden. Ő a legjobb barátom. Nem akarom elveszíteni azért, mert azt hiszi, szerelmes belém.
Nagyon nagyon szeretem... de a barátnője az én barátom is... hogy néznék a szemébe ezek után? És hogy szerethetném úgy, mikor nem tudom mit érzek? :/
Nehéz nehéz nehéz...

Jó, megint besokkaltam. Jelentkezem, ha összeszedtem a gondolataimat. Csóközön.

Angyal

Higgy magadban... ez az egyetlen mondat az, ami a dédinagymamámból megmaradt nekem. Közel 7 éve, hogy itt hagyott minket, és az emléke egyre inkább elhomályosul bennem. Csak annyira emlékszem, hogy ő csinálta a világ legfinomabb sütijeit, és akkora szeretet volt benne, amilyet más emberben még nem tapasztaltam.
Sokan dilis öregasszonynak tartották, de én mióta az eszemet tudom, imádtam. Volt benne valami természetfeletti bűbáj és kedvesség - igazi angyal volt. És most tényleg az, tudom.

Kérdezhetnétek, hogy miért hoztam most fel ezt a témát, amikor dédi már 7 éve nincs velem... azért, mert ezt mindig ő mondogatta nekem... Higgy magadban!
Amikor 6 éves voltam, és elkezdtem táncolni, ezt mondta. Amikor elkeseredtem, mert nem sikerült úgy valami, ahogyan szerettem volna, az első mondata ez volt. Aztán sütött egy tepsi sütit, elém tette, és azt mondta: Ettől nem változik meg semmi, de legalább eszel egy finomat. Egy darabot a lelkemből.

A mai napig emlékszem arra a napra, amikor meghalt... megéreztem, és anélkül tudtam, hogy nincs már köztünk, hogy bárki mondta volna. Nagyon hiányzik... Bölcs asszony volt, a legjobb a legjobbak között is, és eszméletlenül szükségem van rá...
Kell, hogy anyám helyett azt mondja valaki, szeret. Kell, hogy valaki higgyen bennem, és elfogadjon olyannak, amilyen vagyok...
És nem akarom őt elfelejteni, mert a bölcsességei tettek olyan emberré, amilyen ma is vagyok. Neki köszönhetem, hogy képes vagyok nevetni az élet fintorán, neki köszönhetem az igazi énemet, mert ő volt az, aki arra biztatott, legyek ön magam. Akkor nevettem ezen, és legyintettem. Legyek önmagam? Mit érek azzal, ha senkinek sem tetszik, amit lát?
Azt mondta: Akkor nem jó emberekkel vagy körbevéve, gyermekem. Az igaz barátok az igazi énedet akarják látni, nem egy odamaszkírozott (ez az ő szava) arcot.
És igaza volt, most már látom... megtaláltam az igazi barátaimat, és hálás vagyok dédinek azért, hogy erre rávilágított... Higgy magadban, légy önmagad!
Hallgatni fogok rá... hallgatni fogok rád, mert tudom, hogy figyelsz odafentről... szeretlek, dédi! <3