Múlt és merengés

3 hónapja először... 3 hónapja először sikerült elsírnom magamat. És jól esett... annyira jól esett átadni magamat az ismerős érzésnek, hogy szinte már megrémítettem magamat. És hogy miért tettem? Nem tudom... fogalmam sincs.
Összegyűlt bennem az a rengeteg feszültség, ami ért a héten, és abban a pillanatban tetőzött ki, amikor ráakadtam egy régi albumra... egy albumra, amit szeptember óta nem nyitottam ki. Azonnal végem lett. Amint megláttam azt a képet, amin édesen az ágyamban alszik, félmosollyal az arcán, végem volt. És a képek sokkoltak... itt volt a házamban, a szobámban, az ágyamban a cuccaim között, és most eltűnt. Számomra meghalt. Sehol sincs az az édes 2 méteres kiskölyök, akit imádtam. Megváltozott és... már nincs.

Tudom, hogy ekkor változtam meg a leginkább. Mert az a biztos talaj, amin addig álltam, megingott. Elvesztettem a támaszomat, kicsusszant alólam a talaj, és nem volt, aki elkapjon. Csak zuhantam és zuhantam, mígnem bele nem merültem a semmibe. Eltűnt. Már nem jött többé. Nem nézhettem, ahogy hatalmas keze lelóg az ágy oldalán. És ez megtört. Mert olyan szokásos volt. Annyira átlagos, hogy minden vasárnap ez a látvány fogad. Annyira... hiányzott. És most, amikor megláttam a képeket... úgy éreztem ez is közrejátszik abba, hogy nem vagyok egész. Mert itt kezdődött minden. Itt kezdtem el keresni azt az embert, aki helyettesítheti Őt, a legjobb barátomat, a számomra egyetlen embert.

Hát, talán már megtaláltam. De ez nem ugyanaz. Ők nem ugyanolyanok. És emiatt hiányzik. Mert nincs másik olyan ember, amilyen ő volt. Kihangsúlyozom, volt. Amikor... amikor loksi napokon találkoztunk, és megölelt... sehol sem volt az a kedves melegség... egyszerűen magához rántott, megölelt, majd a kezembe nyomott egy cigit... Ő, aki azt mondta, vágjam pofán, ha cigit mer a kezébe venni. Ő, aki szerint gusztustalan és undorító az egész... És akkor vettem észre a túl nagy pupillákat, a furcsa viselkedést... Már nem Ő volt... Akkor lett bennem vége mindennek.
Nem él, meghalt. Nem akarom többé látni. Elrontja az emlékeimet... Én nem egy füves alkoholistát engedtem be az életembe! Én őt nem szerethettem! És mégis...

Hú, jól elkalandoztam...
Szóval... mindezek ellenére hiányzik a régi énje, és ez a képekből, valamint abból jutott az eszembe, hogy akkor mennyire azt hittem, ez a dolog örök. És hogy most is így vagyok Dáviddal... úgy érzem ő mindig itt lesz, mint kedves bátyus. De mi van, ha ő is eltűnik? Mi van, ha egyedül maradok? Mindenki távolodik... mindenki egyre kevesebbet beszélget velem... egyre inkább érzem a kapcsolataimat felszínesnek... és itt visszatérek egy korábbi problémámra... Miért mindenkinek csak arra kellek, a fenébe is?!
Könyörgöm... nem egy hülye kis picsa vagyok, nem tűnt fel még senkinek? Nem. Ribanc. Vagyok. Igazán felfoghatnák...
Dávid szerint ez azért van, mert szép vagyok. Szerintem meg csak jó érzés nekik engem idegesíteni. De komolyan. Kit nem idegesítene, ha már nem merne felmenni msn-re vagy valahova, mert ezernyi nyomulós pöcsfej várná? Engem kikészít...

Az élet nehéz. Főleg annak, aki sosem lesz a legfontosabb senkinek. Aki csak akkor él, amikor álmodik. Aki tökéletes színész, és senki sem ismeri igazán. Aki szerepet játszik a saját életében. Aki elhagyatott. Aki magányos. Aki fél. Aki én vagyok...

Én...

Ismét itt, hellóka a jelenlévő 0 tagnak! :)
Nézzük csak, hogy is állok mostanában?
Először is, a régi "én" hipersebességgel hódítja vissza az új "énemet". Kegyetlenül számolja fel az új nézeteimet, pusztít és mindent romba dönt. Egyre gyorsabban közeledik, és nem tudok mit tenni ellene. Hogy harcoljak saját magam ellen? Lehetetlen küldetés...
De azért van jó oldala is. Az osztály hercegnőcske...
Bár irtó nehéz a dolgom, hisz az osztály tele van erős, határozott és vezető típusú lányokkal, egyre inkább beilleszkedek közéjük. Nagyon nehéz, mert az új Petra egyre csak azt üvöltözi: Mi a fenét művelsz? Tönkre teszed magad, ez már nem te vagy! A régi énem csak dörzsöli a tenyerét: Ó, igen, itt az a lány, aki életeket tett tönkre, itt az a Petra, aki megmondta, mi a divatos, ki a jó és ki a szar!
Talán tényleg skizo vagyok, hogy két én él bennem? Lehetséges... De boldogtalan vagyok... És magányos. Mert mit ér a hatalom, ha nincs akivel megosszam?
Miért van az, hogy minden pasinak csak a külsőm kell, a fenébe is? Miért csak a legjobb barátom, D képes látni bennem azt a lányt, aki vagyok? Miért ő képes egyedül szerény, normális lánynak látni? Nem öltözök ribancosan, nem vagyok az a "laza vagyok szétesek" típus, akkor mégis miért nem lehet megismerni először, és aztán véleményt alkotni?
Picsába...

Ez a D-s ügy is egyre bonyolultabb... ha együtt vagyunk egyszerűen olyan idióta gondolataim vannak, és folyton az kattog az agyamban: Úristen, eddig hogy nem vettem észre, hogy mennyire csillog a szeme, amikor rám néz? Meg hogy: Vajon komolyan mondta amiket mondott? Vajon mit gondol most? Őrjítő...
Mert érzem amit érzek, és gondolom amit gondolok. Érzem, hogy nekem ő csak a legjobb barátom, de a testem reagál, és a gondolataim elszabadulnak. Olyan nehéz lenne őt megszeretni? Olyan nehéz lenne egy kicsit még közelebb kerülni hozzá?
És a legrosszabb az, hogy nem tudom a válaszokat... Nem kapok választ, nem segít senki, mert nem hozhatom fel ezt a témát... Nem akarom felhozni.

És Cs... akivel egy éve eljátsszuk ezt az én akarlak, te nem akarsz. Te akarsz, én nem akarlak dolgot. Dűlőre kéne jutni, ember! Nem bírom a bizonytalanságot, az a nagy helyzet.

Hogy hol vagyok most az én kis spirálomon? Valahol a csúcs és a mély között ingázom, a sorsom pedig pengeélen táncol... és bármerre ledőlhet. Túl sok választás, túl kevés segítség...

Új Petra, vagy régi Petra?
Erőltessem Cs-t, vagy próbáljam meg D-t? Vagy hagyjam őket a fenébe?
Törjek az élre, vagy maradjak a kedves, mindenki barátja lány, aki gyűlölök lenni?
Küzdjek a céljaimért, vagy sodródjak az árral, hisz az úgyis megy nekem?
Harcoljak vagy bukjak el?
Erőltessem az igazságot, vagy éljek továbbra is kételyek és furcsa megérzések között?

Valaki adjon válaszokat... :/

Reménytelen

Itt vagyok én, az őrületesen skizofrén csaj. Esküszöm, kezdek az lenni. Hogy érezheti magát egyszerre az ember tökéletesen boldognak és szétesett roncsnak?
Boldog vagyok, mert imádom a barátaimat, többnyire a családom is képes normálisan viselkedni, és én elégedett vagyok.
Roncsnak pedig azért érzem magam, mert nincsen barátom... olyan barátom, aki azt írja, hogy hiányzol, aki csókkal köszön el, akinek tudom, hogy én vagyok a legfontosabb. Lehetne nem is egy... de egyikük sem az, aki nekem kell. Egyikük sem lehet Ő.
Tudom, hogy én csesztem el. Ó, de még mennyire! És azt is tudom, hogy nem vagyok elég jó mellé - könyörgöm, ő egy isten! Motorversenyző, cégvárományos Angliában, gitározik egy bandában, mindennap úszik és még valami harcos wincsu cuccban is benne van. Mellesleg irtó dögös.
És én? Jó, talán nem vagyok hétköznapi, ezt elismerem. Az alakom szép vékony, és olyan szemekkel áldott meg a sors, amiről a legtöbb lány csak álmodik - hatalmas, csokoládébarna szemek a hatalmas, sűrű és hosszú fekete szempillák alatt. De ennyi az összes különlegességem. Ezen kívül csúnya vagyok - erősen eltúlzott telt ajkak, csúnya orr, kreol bőr, amit olasz őseimtől örököltem, 168 centi, vékony szálú gesztenyebarna haj... és ennyi. Táncoltam. Kosaraztam. Zongoráztam. Futottam. Énekeltem. De már senki vagyok... próbálok jó író lenni, mert ebben végre önmagamra találtam, de ebben sem vagyok elég jó. Akárhányszor megpróbálkozom nyerni valamiban, alul maradok.

Túl hétköznapi vagyok mellé. Túl egyszerű. Túl Petra... istenem, miért kell ilyen tökéletesnek lennie? Mellette annyira gyereknek érzem magam! Ő annyira... annyira felnőtt és tapasztalt!!!

Igen, és megint témánál vagyunk... 1. lecke Petra életéből: hogy szeress bele a legelérhetetlenebb srácokba? Haladó szint.
Óje. Ha segítség kell, hívj.

Atyaég

Ismét eltelt x idő, és én ismét újabb sokkos dolgot éltem meg, ami igazából ha úgy nézzük meglepően hizlalta az egómat.
A pénteket igazoltan ellógtam ballagás ürüggyel, így a délelőttöt végigaludtam. A hajamat olyan frappánsan sikerült elaludnom, hogy úgy néztem ki, akár egy rackajuh. Komolyan. Pedig alap járaton egyenes hajam van, de most, mikor kell persze, hogy nem olyan. Göndör volt nagyon, de hát mit volt mit tenni, fújtam rá egy kevéske hajlakkot, felvettem a rövid fekete szoknyámat, inget felé, aztán mentem Dávidhoz. (Csak mert a többi span lusta volt eljönni Fruzsi ballagására, így kettesbe nyomtuk végig.) Anyukája megjegyezte, hogy milyen jó a hajam, meg hogy milyen szép vagyok ma. Majdnem sírva fakadtam a nevetéstől, mert én épp az ellenkezőjét éreztem.
Aztán elindultunk, Dávid megjegyezte, hogy milyen "romlott" a szoknyám, ami nála annyit takar, hogy jó értelemben véve kurvás. Bármit is jelentsen ez.
A ballagás szép volt, bár sajnos eleredt az eső, és jól megáztunk, de még utólag nézve ez is vicces volt. Utána hazajöttünk, levettem a "romlott" szerelésemet, és átváltottam az esti, partizós cuccokra. Lila tunika, vékony sötét farmer, és az elengedhetetlen szegecses topánka szerű cipőkém. A hajam még mindig hullámos volt - hurrá! -, de sikerült nagyjából normálisan beállítanom.
Ezután megint elindultam. Dávid most kivételesen azt mondta, hogy nagyon tetszem neki - itt már sejtenem kellett volna, hogy valami nem oké. Dávid nem dicsérgetős típus -, de ez ennyibe is maradt. Mentünk Fru és Orsi elé. Egész úton nevetgéltünk, szórakoztunk és iszogattunk. (Istenem, de finom volt!) Aztán pavilonba Orsival nekiálltunk 1 liter le ördögkörözni... az enyhén durva volt, bár ahj istenem de élveztem! :D
Eztán jött a delta, a sok-sok gold tequila, s a hangulat tényleg isteni volt :D
Dávid mondjuk kicsit többet ölelgetett, mint ahogy megszoktam tőle - tényleg a tesómnak hittem, és eszembe sem jutott más, minthogy ő is így tekint rám -, de nem agyaltam rajta. Volt ott egy gyerek, aki nagyon nyomult, de nem tudtam mit kezdeni vele. Úgy értem... nem fogom megint azt csinálni, mint múltkor, mikor teljesen megbántam, mert tudom, hogy nem tudnám szeretni.
Aztán hazaindultunk. Itt durvult be a dolog. Olyanokat mondott Dávid... hogy másfél éve szerelmes belém, és hogy nagyon szeret, meghogy annyira szép vagyok, és és... olyan hihetetlen volt. És mondtam is neki, hogy csak sokat ivott, hogy hülyeséget beszél, ő a barátnőjét szereti, pedig éreztem, hogy nem hazudik. Istenem, annyira észre kellett volna vennem a jeleket!
De nem lett ebből semmi. Meg mondtam neki, hogy menjen haza, aludja ki magát. Alig akart hazamenni, és csak mondta és mondta. Annyira összezavart... nekem is megfordult már a fejemben, hogy mi lenne, ha... De istenem, nem tudok rá másképp nézni, mint az én Dávidomra... ő a legjobb barátom, a bátyám, az apukám, a haverom, a mindenem! Nem veszíthetem el ezt a dolgot...
Persze másnap mondta, hogy maradjon köztünk, és ne mondjam senkinek... de egy szóval se mondta, hogy igaz volt-e, vagy nem...
Mert vegyük figyelembe... nem vagyok szép. Nem vagyok sem aranyos, sem kedves, kíméletlenül őszinte vagyok, nem kicsit vagyok flúgos, túlságosan is szeretek, és sokat beszélek, mindig álmodozom, és sokat filozofálok, agyalok. Ő nem ilyen. Két kanállal habzsolja az életet, csak a buli és a buli. Én csak hétvégén vagyok ilyen.
De visszatérve a témára... rendesen összezavart.
És Csongival sem tudom, mi legyen. Végülis én passzoltam le őt, így érthető, hogy nem erőlteti ezt a találkozásos dolgot, de nem fogok konkrétan rákérdeni... most jönne az, hogy kikérem Dávid tanácsát...
... de mit szólna hozzá? Hogy reagálna?
ISTENEM... annyira el lett ezzel az egésszel cseszve minden. Ő a legjobb barátom. Nem akarom elveszíteni azért, mert azt hiszi, szerelmes belém.
Nagyon nagyon szeretem... de a barátnője az én barátom is... hogy néznék a szemébe ezek után? És hogy szerethetném úgy, mikor nem tudom mit érzek? :/
Nehéz nehéz nehéz...

Jó, megint besokkaltam. Jelentkezem, ha összeszedtem a gondolataimat. Csóközön.

Angyal

Higgy magadban... ez az egyetlen mondat az, ami a dédinagymamámból megmaradt nekem. Közel 7 éve, hogy itt hagyott minket, és az emléke egyre inkább elhomályosul bennem. Csak annyira emlékszem, hogy ő csinálta a világ legfinomabb sütijeit, és akkora szeretet volt benne, amilyet más emberben még nem tapasztaltam.
Sokan dilis öregasszonynak tartották, de én mióta az eszemet tudom, imádtam. Volt benne valami természetfeletti bűbáj és kedvesség - igazi angyal volt. És most tényleg az, tudom.

Kérdezhetnétek, hogy miért hoztam most fel ezt a témát, amikor dédi már 7 éve nincs velem... azért, mert ezt mindig ő mondogatta nekem... Higgy magadban!
Amikor 6 éves voltam, és elkezdtem táncolni, ezt mondta. Amikor elkeseredtem, mert nem sikerült úgy valami, ahogyan szerettem volna, az első mondata ez volt. Aztán sütött egy tepsi sütit, elém tette, és azt mondta: Ettől nem változik meg semmi, de legalább eszel egy finomat. Egy darabot a lelkemből.

A mai napig emlékszem arra a napra, amikor meghalt... megéreztem, és anélkül tudtam, hogy nincs már köztünk, hogy bárki mondta volna. Nagyon hiányzik... Bölcs asszony volt, a legjobb a legjobbak között is, és eszméletlenül szükségem van rá...
Kell, hogy anyám helyett azt mondja valaki, szeret. Kell, hogy valaki higgyen bennem, és elfogadjon olyannak, amilyen vagyok...
És nem akarom őt elfelejteni, mert a bölcsességei tettek olyan emberré, amilyen ma is vagyok. Neki köszönhetem, hogy képes vagyok nevetni az élet fintorán, neki köszönhetem az igazi énemet, mert ő volt az, aki arra biztatott, legyek ön magam. Akkor nevettem ezen, és legyintettem. Legyek önmagam? Mit érek azzal, ha senkinek sem tetszik, amit lát?
Azt mondta: Akkor nem jó emberekkel vagy körbevéve, gyermekem. Az igaz barátok az igazi énedet akarják látni, nem egy odamaszkírozott (ez az ő szava) arcot.
És igaza volt, most már látom... megtaláltam az igazi barátaimat, és hálás vagyok dédinek azért, hogy erre rávilágított... Higgy magadban, légy önmagad!
Hallgatni fogok rá... hallgatni fogok rád, mert tudom, hogy figyelsz odafentről... szeretlek, dédi! <3

Szünet

Épp a szünetemet élvezem, ami annak ellenére, hogy egyedül vagyok, nagyon jó. Tesómmal csodálatos módon tök jól kijövünk most. (Bár tegnap reggel azzal ébresztett, hogy berontott a szobámba és a hátamra ugrott, amiért képes lettem volna letépni a fejét. Hajnal 9 óra volt, könyörgöm! Olyankor fekszek le, nem hogy már keljek is fel!)
De tényleg jól telik. Sokat kreatívkodok, rengeteget jegyzetelek, csak annyi ötletem van, hogy képtelen vagyok ennyit körmölni. Kiolvastam már két könyvet is, valamint megnéztem pár filmet is. Meglátogattam pár uncsitesómat. Erik 5 éves és imádom. Totálisan olyan kiskölyök, amilyet a mesékben lehet látni. Őrületes! Kitalálta, hogy megfeji a kutyát, mert M&M-es drazsé kell neki!
Barbi 1 éves, és ő olyan kislány, amilyenről mindig is álmodok! Csendes, mosolygós totyogós csodababa. Remélem, ha egyszer (nagyon nagyon sok év múlva) anya leszek, minimum ilyen kis tüneményem lesz :)
Mi is volt még?
Ja, igen.
Csináltam ma sütit - azért mondom, hogy csináltam és nem sütöttem, mert nem kellett sütni. Logikus, igaz?
Kekszes tekercs a neve, és mondhatni, hogy az a specialitásom, mert azt még soha nem rontottam el. (Kivéve egyszer, amikor beleöntöttem egy csomó rumot. Hihi! De legalább a vendégek örültek :D).
Igazából ennyi. Jesszus, unalmas lettem, mi? Mióta nem depizek naponta, halál unalmas fazon lettem! Bánom? NEM!

Változás

Mióta nem írtam, megjártam Németországot és rengeteg dolog történt velem.

Állítólag megváltoztam bizonyos dolgokban, és ezt én is érzem. Olyan, mintha valami visszajött volna a régi énből. Itt van bennem, viszont az új is megmaradt. Ennek van jó és rossz oldala is.
A jó:
1. Végre nem rohanok haza minden nap, nem döglődök itthon, hanem megyek Dávidékkal mindenfele, próbálom túlélni az életem.
2. Rossz dolgokat csinálok, amiket élvezek. Nagyon-nagyon élvezem, hogy ismét tudok az elcseszett kis hercegnőként viselkedni, aki szétoltja az embereket, táncra perdül az utca közepén és mosolyog mindenen. Gonosz dolog, de ez is bizonyítja, hogy még bennem van a Kisshercegnő.
3. Harcolok magamért, nem hódolok be az egyéniségek akaratának. Igen, megint én akarok irányítani. Akarom, hogy az én kezemben legyen a gyeplő, mint 8 éven keresztül. Jó vezető voltam, hallgattak rám és összefogtam a társaságot. Itt is megszerzem majd, amit akarok.
4. Pasik ;) Az elmúlt egy hónapba sikerült több pasit összeszednem, mint eddig összesen. Ott volt az a deltás eset, ami után mondjuk sikeresen leribancoztam saját magamat, és amit kurvára nem is akartam. Utána németbe Christian (két méteres, szőkésbarna haj, kék szem, édes gunyoros mosoly, mély bariton hang=álompasi)! Kezdődött azzal, hogy megfürödtem, tök nyugis voltam annak ellenére, hogy elfelejtettem magammal vinni a cuccom. Se gáz. Törölköző magam köré és go. Csak persze épp akkor jött arra a kis cukifiú. Odaáll elém, (áh nem stírölt végig XD) és azt mondja: Hy, ich heiße Christian. Besírtam a nevetéstől! Vacsi közbe is enyhén nem a fejemet nézte, hanem jó 40 centivel lejjebb, de áhh... haláli arc volt, főleg a kézilabda meccsen... *__* Utána szintén németbe egy magyarral is sikerült túl jóba lennem xD Nem kicsit nyomult, de szerencsére azon kívül, hogy letarháltam cigivel, megtanított billiárdozni, és ölelgetett meg mittudomén mit akart, nem lett semmi ( mert leléptünk. Biciklivel. Hajnal 3kor!)
Ja, és most megpróbálok majd dumálni Csongival, hogy akkor most mi is van?! Mert folyton megy ez a huza-vona, nem tudja egyikünk se eldönteni mit akar a másiktól. Javasolni fogok egy hatalmas őszinte beszélgetést, azt hiszem.
És a rossz:
1. Az érzelmek. Még mindent túl erősen érzékelek. Például tegnap este, amikor egy idegen csaj is jött velünk sétálni, és Dávidék nem voltak képesek leszakadni róla, olyan rossz kedvem lett, hogy sírni tudtam volna. Megőrjített az egész, hogy ott ugráltak neki körbe, de persze mikor mondtam, hogy haza akarok menni, rögtön jött, hogy "jajj, ne menj már!". De kérdem én, minek legyek ott, ha perpill le se szarnak?!
2. Dani. Tudom, tudom. Rémesen gáz, hogy még mindig szeretem, annak ellenére, hogy 5 hónapon keresztül átvert. De ez az előző pont hibája, hogy túl erősek az érzelmeim. Utálni akarom! Mindennél jobban! De nem tudom. Hiányzik! Látni akarom! És még se...

Azt hiszem, mára ennyi. Kezd fájni a fejem, fázok, nem akarok beteg lenni... Majd még jelentkezek! puszi.
(Mellesleg nem gáz, hogy nem is olvassa senki és így elköszöngetek! xD)

Egy sztori vége

Rémes egy hetem volt...
Már azt sem tudom, mikor kezdődött ez a remek széria. De... 25-én, amikor azt hittem, majd nagyon kedves leszek. Ugyanis írtam MD-nek egy kis aranyos szülinapi köszöntőt, mire nemhogy nem válaszolt, de még ki is törölte. Na, itt pipultam be. Megajándékoztam egy hosszú kis levéllel a barátságról és a hasonlókról. Érdekes, erre már tudott válaszolni. Méghozzá, hogy ő nem törölte ki. Aha, ezzel csak egy probléma van - hihetetlen pontossággal meg tudom állapítani, ha a szemembe hazudnak, így most is átláttam rajta.
Szó szót követett, de végül azt mondta, nem akar velem veszekedni. Természetesen én se akartam vele, mert valahol még mindig szerettem. (Kihangsúlyozom, szerettem!)
Másnap jött a sokk. Írt egy levelet, hogy soha többé ne beszéljünk, mert a csaja kidobta azért, mert velem levelezett. Hülye indok volt. Utána jött azzal a kamuval, hogy nem azonos a baráti körünk, és bár nagyon szeretett velem beszélgetni, ennek így nincs értelme tovább. Ekkora még nem haragudtam, meg semmi. De ezután megláttam, hogy a csaj lenyomorékozott ENGEM(!) és "az"nak nevezett, amit MD szépen át is vett. Na ekkor lettem mérges. Mi az, hogy a barátjának mondd, meg olyanokat hazudik, hogy sose lenne képes megbántani meg fájdalmas okozni, és ő mindig mellettem lesz, közbe meg annyira sem képes, hogy a nevemen nevezzen? Nem egy kis "az" vagyok!!!
Így elkezdtem oltogatni. Fájt, és végigsírtam, de előtte erősnek mutattam magamat. Még szerencse, hogy nem látott közben. Mindent a szemébe vágtam, azt akartam, hogy neki is fájjon. De tudom, hogy nem értem el vele semmit. Ha elmondja a csajnak, hogy örökre törölt az életéből, úgyis visszamegy MD-hez. Kibaszott jó taktikus a csaj. Mindig eléri, hogy MD csakis őt akarja. Ha nem tetszik neki valami, dobja. MD megijed, megteszi amit a csaj akar, és ő máris visszafogadja.

Fájnak az emlékek. Fáj emlékezni arra az estére, amikor úgy éreztem, szeret. Fáj, hogy mennyire jól éreztem magam vele. Fáj az illatának, a pulcsija melegének, a karja érintésének, a teste közelének, a hangjának dallama, a szeme szépségének és a szavai súlyának az emléke. Fáj minden. Felejteni akarok, de nem megy. Itt jár-kél a fejemben. Egyszerre mondja, hogy "tudod, hogy szeretlek te hülye" és hogy "soha többé nem beszélhetünk".
Hülyített talán? Nem hiszem. Ő nem olyan volt... de a lány kiölt belőle mindent. Mindent, amit szerettem, mindent, ami hiányzik.
Még emlékszem, ahogy azt kérdezi: Fázol?
És annak ellenére, hogy azt felelem, nem, rám adja a kedvenc pulcsiját.
És amikor lefekszünk, ismét elhangzik a kérdés ilyen formában: Ha fázol, nyugodtan idebújhatsz.
Én nem teszek semmit, csupán fél centit, ha közelítek, de ő felnevet, és magához húz.
Életem legszebb estéje volt... VOLT.
De vége, örökre...
Bánom, mert hiányzik. Bánom, mert ketten annyival többek lehettünk volna. Bánom, hogy az a fiú, akibe szerelmes lehettem volna, meghalt.
És az új már akkor sem kellene, ha könyörögne...

Spirál

Az elmúlt hónapban ismét végigkúsztam a saját kis spirálomon.
Kezdődött egy elég rossz szakasszal - kétségbe voltam esve, és a depressziómból még Dávid sem tudott kirángatni. Sajnáltattam magamat, úgy éreztem nekem itt és most van végem, nem megy tovább, engem mindenki hagyjon békén.
És mit történt aztán? Fogalmam sincs, de szép lassan elkezdtem felfelé mászni, és rátaláltam az ismerős idegenre, a régi énemre.
A suliban minden óra öröm és élvezet volt, tervezgettem a német utat, hülyéskedtem és mindenből viccet csináltam. Végre úgy éreztem, hosszú hónapok után ismét élek. Azt hittem, megküzdöttem a démonjaimmal, és végre szép lassan visszahúzhatom az egyszerű gimis lány bőrét.
Szokásomhoz híven tévedtem.
Egyszerűen csak eltört bennem valami. Talán a szüleim örökös közömbössége, vagy M érdektelensége indította el, már nem emlékszem. Egyszerre megint csak a színésznővé váltam.

Játsszuk el a suli aranyos, kedves kislányát, bizonygassuk a barátainknak, hogy minden rendben, és sírjuk tele a párnánkat éjjelenként! Tegyünk úgy, mintha minden rendbe lenne! Igen, ez nekem tökéletesen megy.
De magamnak képtelen vagyok hazudni.
Harcol bennem az ész és a szív. Az eszem azt mondja, szedjem már össze magam! A szüleimnek 15 éve semmi sem jelentek, igazán volt időm megszokni. Csakhogy valahol, legbelül a gyermeki énem még mindig arra vár, hogy anyu odajöjjön, átöleljen, és azt mondja "nem lesz semmi baj". Arra várok, hogy apu odaálljon elém, és azt mondja, "nem engedlek el a városba, mert féltelek, kislányom". Azt szeretném, ha úgy viselkednének, mint a barátaim szülei, azt akarom, hogy érdekeljem őket! Hogy szeressenek!
A szívem viszont azt mondja, természetes reakcióim vannak. Hisz soha nem volt normális gyerekkorom. Mindenkinek beadtuk a tökéletes család maszlagot, közben pedig titokban mindannyian szenvedtünk. Én, mert eltűrt gyerek voltam a húgom mellett, és a szüleim, mert fogalmuk sem volt, mit kezdjenek a gondolkodásra képes gyerekükkel
Mindig is túl őszinte gyerek voltam - és ez még a mai napig megvan bennem. Ezért képtelenek elviselni a szüleim. Mert átlátok rajtuk és a szemükbe mondom, hogy hé, ne tegyetek úgy, mintha törődnétek velem! Erre mindig azt mondják, hogy ne butáskodjak, szeretnek, hisz megkapok mindent!
Kérdem én, kit érdekel a ruha és a pénz, ha nulla szeretetet kapok? Inkább ne adjanak semmit, csak egyszer jöjjenek oda úgy, hogy megkérdezik, hogy vagyok, milyen napom volt.
Egyetlen egyszer! Nem kérek én olyan sokat!
Tényleg nem...
Nem vagyok egy nagyravágyó valaki, csak azt szeretném, hogy szeressenek.

Jól eltértem a tárgytól. Szóval, visszakerültem a mélypontra, ami ma hágott a tetőfokára. Halálosan rosszul voltam; komolyan. Egyszerűen képtelen voltam felállni - remegtem, ugyanakkor belülről minden égetett. Nem kaptam levegőt, minden homályban úszott és szédültem. A gyomrom olyan volt, mintha megcsavarodott volna, az állkapcsom sajgott, és az egész testem verejtékben úszott. Körülbelül 10 percbe telt, mire leküzdöttem magam az emeltről, hogy szóljak anyunak, nagy baj van. Szokás szerint felesleges volt - ennyit mondott: megmondtam, hogy ez lesz ha túl sok kólát iszol.
Ennyi. Ezzel kikerült és továbbállt. Nem kellett volna meglepődnöm, mégis mellbe vágott. Visszaszenvedtem magam a szobámba, és egyenesen ziháltam. Vártam, hogy történjen valami - mindegy mi, csak legyen vége.
És elmúlt. Egyszerűen, vége lett. Mint egy tüsszentés. A semmiből jött és úgy is tűnt el, mintha soha nem is lett volna.
De nagyon megijedtem, és még most is félek. Mi ez? Valami pánikos dolog, vagy valami egész más? Félnem kellene, vagy csak valami vírus volt csak?
Nem tudom, nem tudom, nem tudom!
Egy dologban vagyok biztos: nem akarok meghalni.És nem is fogok. Azt nem hagyom.

Álom és egyéb

Szárnyalok, majd a mélybe zuhanok, de a napok változatlanok. Egyik követi a másikat, mindig ugyanúgy, csak én változok napról napra, pillanatról pillanatra.
Életem legszebb álma volt, amit ma éjjel láttam, és sírva ébredtem, mert tudtam, hogy ez sosem lehet a valóság. Pedig mindennél jobban azt akarom.
Csak egy kislány vagyok a nagyvilágba, kusza gondolatokkal és gyenge karokkal. Senki nem vesz komolyan - tényleg egy bábu vagyok a saját életem színpadán. Kihasználnak, eldobnak anélkül, hogy megnéznék, mi van bennem. Csak a külső kell - ami még csak nem is szép. Csak különleges, legalábbis ezt mondják. Kihasználják, hogy a bőröm kreol, a szemem a duplája, és sűrű szempilla keretezi, az ajkaim pedig teltek, mint az olasz lányoknak, és a derekam szép vékony. Ennyi vagyok nekik - egy csinos derék és egy furcsa arc. A lelkem pedig semmit nem ér.

Olyan buta vagyok és naiv. Mindenki csak kizsákmányol - elveszi ami kell neki, majd tovább áll egy szia nélkül... Én meg a törött szívem szúrós darabkáit szedegetem össze.

Érdekes, hogy azok állnak ki mellettem, akiket eleinte vérig sértettem.
Dávid: elküldtem a búsba, leráztam, ő mégis velem van. Mellettem áll, mint báty.
Klau: vérig aláztam, ellene uszítottam mindenkit, és ő mégis velem van, és én imádom őt.

Egyszer régen egy királylány voltam alattvalókkal, rajongókkal és szerelemmel. Milyen régen is volt már az...
Most meg álmodok az egészről... nem kell a volt királyságom, sem a királyom, csak Ő. Az aranyhajú gitáros rosszfiú... senki más.
És mindig az kell, amit soha... SOHA az életben nem kaphatsz meg...