Egy sztori vége

Rémes egy hetem volt...
Már azt sem tudom, mikor kezdődött ez a remek széria. De... 25-én, amikor azt hittem, majd nagyon kedves leszek. Ugyanis írtam MD-nek egy kis aranyos szülinapi köszöntőt, mire nemhogy nem válaszolt, de még ki is törölte. Na, itt pipultam be. Megajándékoztam egy hosszú kis levéllel a barátságról és a hasonlókról. Érdekes, erre már tudott válaszolni. Méghozzá, hogy ő nem törölte ki. Aha, ezzel csak egy probléma van - hihetetlen pontossággal meg tudom állapítani, ha a szemembe hazudnak, így most is átláttam rajta.
Szó szót követett, de végül azt mondta, nem akar velem veszekedni. Természetesen én se akartam vele, mert valahol még mindig szerettem. (Kihangsúlyozom, szerettem!)
Másnap jött a sokk. Írt egy levelet, hogy soha többé ne beszéljünk, mert a csaja kidobta azért, mert velem levelezett. Hülye indok volt. Utána jött azzal a kamuval, hogy nem azonos a baráti körünk, és bár nagyon szeretett velem beszélgetni, ennek így nincs értelme tovább. Ekkora még nem haragudtam, meg semmi. De ezután megláttam, hogy a csaj lenyomorékozott ENGEM(!) és "az"nak nevezett, amit MD szépen át is vett. Na ekkor lettem mérges. Mi az, hogy a barátjának mondd, meg olyanokat hazudik, hogy sose lenne képes megbántani meg fájdalmas okozni, és ő mindig mellettem lesz, közbe meg annyira sem képes, hogy a nevemen nevezzen? Nem egy kis "az" vagyok!!!
Így elkezdtem oltogatni. Fájt, és végigsírtam, de előtte erősnek mutattam magamat. Még szerencse, hogy nem látott közben. Mindent a szemébe vágtam, azt akartam, hogy neki is fájjon. De tudom, hogy nem értem el vele semmit. Ha elmondja a csajnak, hogy örökre törölt az életéből, úgyis visszamegy MD-hez. Kibaszott jó taktikus a csaj. Mindig eléri, hogy MD csakis őt akarja. Ha nem tetszik neki valami, dobja. MD megijed, megteszi amit a csaj akar, és ő máris visszafogadja.

Fájnak az emlékek. Fáj emlékezni arra az estére, amikor úgy éreztem, szeret. Fáj, hogy mennyire jól éreztem magam vele. Fáj az illatának, a pulcsija melegének, a karja érintésének, a teste közelének, a hangjának dallama, a szeme szépségének és a szavai súlyának az emléke. Fáj minden. Felejteni akarok, de nem megy. Itt jár-kél a fejemben. Egyszerre mondja, hogy "tudod, hogy szeretlek te hülye" és hogy "soha többé nem beszélhetünk".
Hülyített talán? Nem hiszem. Ő nem olyan volt... de a lány kiölt belőle mindent. Mindent, amit szerettem, mindent, ami hiányzik.
Még emlékszem, ahogy azt kérdezi: Fázol?
És annak ellenére, hogy azt felelem, nem, rám adja a kedvenc pulcsiját.
És amikor lefekszünk, ismét elhangzik a kérdés ilyen formában: Ha fázol, nyugodtan idebújhatsz.
Én nem teszek semmit, csupán fél centit, ha közelítek, de ő felnevet, és magához húz.
Életem legszebb estéje volt... VOLT.
De vége, örökre...
Bánom, mert hiányzik. Bánom, mert ketten annyival többek lehettünk volna. Bánom, hogy az a fiú, akibe szerelmes lehettem volna, meghalt.
És az új már akkor sem kellene, ha könyörögne...

Spirál

Az elmúlt hónapban ismét végigkúsztam a saját kis spirálomon.
Kezdődött egy elég rossz szakasszal - kétségbe voltam esve, és a depressziómból még Dávid sem tudott kirángatni. Sajnáltattam magamat, úgy éreztem nekem itt és most van végem, nem megy tovább, engem mindenki hagyjon békén.
És mit történt aztán? Fogalmam sincs, de szép lassan elkezdtem felfelé mászni, és rátaláltam az ismerős idegenre, a régi énemre.
A suliban minden óra öröm és élvezet volt, tervezgettem a német utat, hülyéskedtem és mindenből viccet csináltam. Végre úgy éreztem, hosszú hónapok után ismét élek. Azt hittem, megküzdöttem a démonjaimmal, és végre szép lassan visszahúzhatom az egyszerű gimis lány bőrét.
Szokásomhoz híven tévedtem.
Egyszerűen csak eltört bennem valami. Talán a szüleim örökös közömbössége, vagy M érdektelensége indította el, már nem emlékszem. Egyszerre megint csak a színésznővé váltam.

Játsszuk el a suli aranyos, kedves kislányát, bizonygassuk a barátainknak, hogy minden rendben, és sírjuk tele a párnánkat éjjelenként! Tegyünk úgy, mintha minden rendbe lenne! Igen, ez nekem tökéletesen megy.
De magamnak képtelen vagyok hazudni.
Harcol bennem az ész és a szív. Az eszem azt mondja, szedjem már össze magam! A szüleimnek 15 éve semmi sem jelentek, igazán volt időm megszokni. Csakhogy valahol, legbelül a gyermeki énem még mindig arra vár, hogy anyu odajöjjön, átöleljen, és azt mondja "nem lesz semmi baj". Arra várok, hogy apu odaálljon elém, és azt mondja, "nem engedlek el a városba, mert féltelek, kislányom". Azt szeretném, ha úgy viselkednének, mint a barátaim szülei, azt akarom, hogy érdekeljem őket! Hogy szeressenek!
A szívem viszont azt mondja, természetes reakcióim vannak. Hisz soha nem volt normális gyerekkorom. Mindenkinek beadtuk a tökéletes család maszlagot, közben pedig titokban mindannyian szenvedtünk. Én, mert eltűrt gyerek voltam a húgom mellett, és a szüleim, mert fogalmuk sem volt, mit kezdjenek a gondolkodásra képes gyerekükkel
Mindig is túl őszinte gyerek voltam - és ez még a mai napig megvan bennem. Ezért képtelenek elviselni a szüleim. Mert átlátok rajtuk és a szemükbe mondom, hogy hé, ne tegyetek úgy, mintha törődnétek velem! Erre mindig azt mondják, hogy ne butáskodjak, szeretnek, hisz megkapok mindent!
Kérdem én, kit érdekel a ruha és a pénz, ha nulla szeretetet kapok? Inkább ne adjanak semmit, csak egyszer jöjjenek oda úgy, hogy megkérdezik, hogy vagyok, milyen napom volt.
Egyetlen egyszer! Nem kérek én olyan sokat!
Tényleg nem...
Nem vagyok egy nagyravágyó valaki, csak azt szeretném, hogy szeressenek.

Jól eltértem a tárgytól. Szóval, visszakerültem a mélypontra, ami ma hágott a tetőfokára. Halálosan rosszul voltam; komolyan. Egyszerűen képtelen voltam felállni - remegtem, ugyanakkor belülről minden égetett. Nem kaptam levegőt, minden homályban úszott és szédültem. A gyomrom olyan volt, mintha megcsavarodott volna, az állkapcsom sajgott, és az egész testem verejtékben úszott. Körülbelül 10 percbe telt, mire leküzdöttem magam az emeltről, hogy szóljak anyunak, nagy baj van. Szokás szerint felesleges volt - ennyit mondott: megmondtam, hogy ez lesz ha túl sok kólát iszol.
Ennyi. Ezzel kikerült és továbbállt. Nem kellett volna meglepődnöm, mégis mellbe vágott. Visszaszenvedtem magam a szobámba, és egyenesen ziháltam. Vártam, hogy történjen valami - mindegy mi, csak legyen vége.
És elmúlt. Egyszerűen, vége lett. Mint egy tüsszentés. A semmiből jött és úgy is tűnt el, mintha soha nem is lett volna.
De nagyon megijedtem, és még most is félek. Mi ez? Valami pánikos dolog, vagy valami egész más? Félnem kellene, vagy csak valami vírus volt csak?
Nem tudom, nem tudom, nem tudom!
Egy dologban vagyok biztos: nem akarok meghalni.És nem is fogok. Azt nem hagyom.

Álom és egyéb

Szárnyalok, majd a mélybe zuhanok, de a napok változatlanok. Egyik követi a másikat, mindig ugyanúgy, csak én változok napról napra, pillanatról pillanatra.
Életem legszebb álma volt, amit ma éjjel láttam, és sírva ébredtem, mert tudtam, hogy ez sosem lehet a valóság. Pedig mindennél jobban azt akarom.
Csak egy kislány vagyok a nagyvilágba, kusza gondolatokkal és gyenge karokkal. Senki nem vesz komolyan - tényleg egy bábu vagyok a saját életem színpadán. Kihasználnak, eldobnak anélkül, hogy megnéznék, mi van bennem. Csak a külső kell - ami még csak nem is szép. Csak különleges, legalábbis ezt mondják. Kihasználják, hogy a bőröm kreol, a szemem a duplája, és sűrű szempilla keretezi, az ajkaim pedig teltek, mint az olasz lányoknak, és a derekam szép vékony. Ennyi vagyok nekik - egy csinos derék és egy furcsa arc. A lelkem pedig semmit nem ér.

Olyan buta vagyok és naiv. Mindenki csak kizsákmányol - elveszi ami kell neki, majd tovább áll egy szia nélkül... Én meg a törött szívem szúrós darabkáit szedegetem össze.

Érdekes, hogy azok állnak ki mellettem, akiket eleinte vérig sértettem.
Dávid: elküldtem a búsba, leráztam, ő mégis velem van. Mellettem áll, mint báty.
Klau: vérig aláztam, ellene uszítottam mindenkit, és ő mégis velem van, és én imádom őt.

Egyszer régen egy királylány voltam alattvalókkal, rajongókkal és szerelemmel. Milyen régen is volt már az...
Most meg álmodok az egészről... nem kell a volt királyságom, sem a királyom, csak Ő. Az aranyhajú gitáros rosszfiú... senki más.
És mindig az kell, amit soha... SOHA az életben nem kaphatsz meg...

Soha semmi...

Létezik, hogy úgy érzed, elvesztél, mindennek vége? Létezik az, hogy mindezt egyetlen embernek köszönheted? Ezt az egész mindent beborító, üres és néma feketeséget.
Én tudom, hogy létezik, mert érzem. Soha nem fájt még ennyire semmi, komolyan nem. Az sem, amikor Krisztián átvert, az sem, amikor a barátaim hátat fordítottak nekem, amikor egyedül voltam a semmiben, és öngyilkos akartam lenni. Fele ilyen rossz se volt.
Mert most meg van majdnem mindenem.
Az iskolában szeretnek, a barátaim egészen jók hozzám, a családom úgy ahogy a helyén van, és mégse tudok boldog lenni. Miért? - kérdezhetné minden normális ember.
Azért, mert szerelmes vagyok, reménytelenül, feleslegesen, ráadásul rossz emberbe is. Tudom, mennyire szánalmas és lenézendő dolog, de én már csak ilyen vagyok. Értelmetlen, kiszámíthatatlan, és legfőképp szeszélyes. Sosem jó az egyszerű. A bonyolult kell, a nehéz és az elérhetetlen.
Ott volt először Ákos - tök jó volt, egészen beleéltem magam, aztán puff! - ádiosz, kicsike város, köszöntelek ezerkilométerre lévő hely. Már itt sem volt.
Krisztiánt eleinte tesómként szerettem, aztán annyit pletykáltak rólunk, hogy úgy éreztem, lehet benne valami. Fatális hiba volt, meg kurva nagy kavarások. Nem érte volna meg...
Aztán jött Csongi, akit nagyon nagyon szerettem, és ő is engem. Csak hogy messze volt, a nyarat Törökországban töltötte, előtte meg 3 hétig kórházba volt, mert egy versenyen kigyulladt alatta a motor. Szóval mire hazajött törökből, már el is felejtettük a másikat.
És most meg Ő... a legnagyobb hibám... komolyan, ez valami átok?
Mert nekem SEMMI nem jön össze... egyik pasi se.... :(
Tuti, hogy velem van a hiba, méghozzá nem is kicsi. Jó, oké értem én, hogy nem vagyok egy szépség, de könyörgöm, a barátnője még nálam is csúnyább! Sőt, gusztustalan és bunkó! Én meg egy kis szeretetre vágyó, odabújós kislány vagyok, aki csak annyit szeretne, hogy megöleljék, csendben, egy filmnézés közbe, és halkan a fülébe suttogják, hogy szeretik. Ennyit kérek.
Nem hiszem, hogy ez olyan sok lenne.
Nem, tényleg nem.
Mindenki megkapja, csak én vagyok magányos.
Körülöttem mindenki szerelmes, és már agyfrászt kapok a sok szivecskétől. Kikészülök, ha meglátom az msnt, mert a szívek megölnek. Mindegyik azt vágja a képembe, hogy szerencsétlen vagyok, vesztes és sosem fognak szeretni...

Szösszenet

Miért ilyen rohadt nehéz minden? Miért? - üvölteném legszívesebben, de ehelyett csak leírom.
A gondolataim annyira szét vannak esve, hogy talán egyetlen normális mondatot sem fog sikerülni leírnom, de muszáj megpróbálnom kiadni magamból valahogyan, valahol.
Mi a nagy, fájdalmas helyzet?
Az, hogy kibaszottul szerelmes vagyok. Nem szépítem, nem másítom, ez van. És mi ebben a gáz? Hogy olyan emberbe, akibe nem kéne, akibe nem lenne szabad... Mert neki semmit nem jelentek. Semmit. Olyan vagyok neki, mint egy ismerős, aki van, és kész. Még csak barát se... Párszor beszélgetünk, ami nekem a menny, neki meg a semmi. És az fáj a legjobban, hogy ezt tudom...
Nem mondja, de érzem, és sejtem, ami épp elég ahhoz, hogy rémesen kínozzon.
A barátnőjéről meg ne is beszéljünk. Két év... úristen, mennyire szeretheti, ha ennyit kibírt mellette? Rémes. Rémes. Rémes.
Bocsi, de a gondolataimnak vége, a sírógörcs kerülget... majd jelentkezem...

megint

Remény.... mikor már elengedem, lemondok róla, magától tér vissza. Nem hívom, nem akarom, és mégis megjelenik. NEM AKAROM! Nem akartam.
Pont ma írtam, hogy vége, nem beszélünk. Erre rám ír. Ma. Most. Mikor már nem akarom. Mikor már nem kell.
És mily est megláttam, hogy írt, azonnal feléledt bennem a remény. Ismét. Megint. Ugyanolyan erővel, mint előtte. Nyoma sem maradt a 2 hetes erőfeszítéseimnek, hogy elfelejtsem. Semmi. Nuku. Halál. Végem.
Mi a fenét csinálok ezután? Mit, mikor megint elmegy? Mi lesz VELEM?
Félek, nem akarom és mégis.
Akarom, de nem így. NEM MOST. Már nem.
MEGHALOK! Meghaltam.
Végem, ennyi voltam. Elvesztem, ismét nulla vagyok.
Gondolatok nuku. Ismét egy agyatlan zombi lettem. Ő irányít.
Senki vagyok.

erő

Megint itt vagyok, jó sok idő után. Nem tudom mit mondhatnék. VÉGE. Nem beszélünk többet letiltott, gondolom Réka miatt. Gyűlölöm azt a lányt, és a srácot is, mert ennyire papucs. GÁZ!
Már nem érdekel. Átvert, és aki nekem fájdalmat okoz, az többé nem érdekel mostantól. Nem kapaszkodhatok olyanokba, akik elrúgnak maguk mellől - nem foghatok olyan gallyat, ami nem bír el. Nekem gyökerek kellenek, vagy vastag törzsek, akik megtámasztanak, megtartanak és nem hagynak leszakadni, elveszni.
Ha segítő jobbat kapok, nem egy szó kell - egy ölelés, egy együtt érző pillantás.

Felnőttem. Látom, hogy milyen vagyok, látom milyenek mások. Felismerem, ki játszik velem, és ki menne értem tűzbe. Szeretem a barátaimat, még ha tudom is, hogy ők sokszor elfelejtenek engem. Egyetlen ember van, aki ahányszor rosszat teszek, végül mindig megbocsájt. Mindig visszatér mellém, akárhányszor választ el minket a sors. Ő Klaudia.
Mellettem áll, harcol értem és megvéd, mikor homokba dughatná a fejét.
Nem úgy mint a többiek, akik meg is teszik. Akiknek csak Petra vagyok, aki néha velük lóg. Akit elfelejtenek. Aki nem fontos. :(

Érzem, mennyire erős vagyok. A terhek egyre csak gyűlnek a vállamon, de én kitartok, mert erős vagyok. Erős, független és szabad szellemű. Látom azt, amit mások nem. Felállok, miután eltapostak, újra kezdem a váram építését, miután lerombolták. Fal vesz körül, mely olyan kemény, mint én - csak egy rokonlélek törheti át.
Volt, hogy beengedtem oda valakit, ő pedig belülről felemésztett, a tudtomon kívül. Eltiporta a lelkemet anélkül, hogy észrevettem volna. Ott ült a darabkákon, nevetve, és nem láttam, mit tesz. Élvezte, hogy szenvedek, én pedig a barátomnak tartottam. Nevetett, amikor könnyáztatta szemmel meséltem neki a fájdalmamról. Kigúnyolt, megalázott és én még mindig szerettem.
De leküzdöttem, már nem érdekel. Rájöttem, ki is ő. Egy báb, akit a porondmester mozgat. A barátnője.
Ott hagytam a bábot, túlléptem rajta, és újrakezdtem. Mert erős vagyok.

hm.

Én nem akarok folyton rinyálni... tényleg nem.
Múltkor elgondolkoztam egy kicsit, hogy miért látok mindent ilyen borúsan, és miért járok meg mindig hullámvölgyeket.
Szenvedélyes ember vagyok... intenzíven élek meg mindent... csalódást, szerelmet és mindent. Vagy utálom az embereket, vagy imádom... és ők is így vannak velem. Persze vannak, akik álbarátok... vannak, de a semmiért... nem törődnek velem... nem érdeklem őket...
MIÉRT KELLEK AKKOR?
nem foglalkoznak velem, csak max buliba.... nem érdekli őket mi van velem... CSAK kevés embernek vagyok fontos igazán... túl kevésnek...
egy sincs olyan, aki mindennap minden percébe mellettem van... gáz? talán. így jártam.

És igen, szerelmes vagyok... egy bunkó, hazug, szemét emberbe. Lehet ennél ironikusabb a sors? Nem hinném... igyekszek védeni magamat az ilyenektől, erre milyest szembe jön velem egy az utcán, belezúgok mint szamár a kútba... na ja.
Helyes... gitározik... finom az illata... különc...perverz és humoros... asszem ezek miatt őrjít meg...
meghalok! mindig a balfaszokat fogom ki... :( és a csajos pasikat... mmint akiknek van csaja... két éve... szép (N) :(

könny

Igen, megint itt vagyok. Olyan... jó hetem volt.
Szerdán egész nap vigyorogtam, nevettem és ugráltam, meg ilyenek. Totál jó volt.
Csütörtökön volt egy óra, amin halálra szidtam az egyik tanárt, de utána 8. órába tesi jó volt. Volt egy srác, akivel tök jól elkosarazgattam. Épp 1-1-eztünk, amikor mentem kosára, ziccerrel, be is dobtam, ő meg jól elkúrta a labdát, és fejen találta fancsalinét xD az meg lefejelte a betoncsövet és letört a foga. Vicces volt XD
Péntek... jól indult, nagyon jól, és fatálisan ért véget. Hát, a reménykedésnek tényleg nincsen értelme. Mármint, mit ér, ha utána úgyis csalódnom kell?
Ma meg haláldepi. Esküszöm, hogy meg akarok halni. Nem akarok élni, nem szeretnék. Nincs értelme. Nem szeret senki. Istenem, mi olyan rossz bennem? Miért vagyok ennyire csúnya? Miért nem tudnak szeretni?
Egy icipicit... egy kevéske ideig... könyörgöm, szeressen már valaki úgy. Helyesen. Nem hiszem, hogy sokat szeretnék.

Nem tudom, meddig bírom még... komolyan. Olyan rossz, hogy ilyen élet jutott nekem. Miért nem kapok feleolyan jót mint a többség? Nekem elég lenne....
Mindenkinek van valakije, aki szereti, imádja... csak nekem nincs. Csak én vagyok egyedül, szerencsétlenül nyomorult. Csak engem nem szeretnek. Csak én akarok meghalni.

Jó, nemtudok tovább írni, úgy könnyezik a szemem. Majd később...

Körforgás

Hogy mi változik körülöttem?Igazából semmi. Csak pár szakasz van, amik váltogatják egymást, folyamatosan ismétlődnek.

Az egyik ilyen a suli. Ott vagyok, teszem a vagány-vagyok-szeressetek régi figurát, aztán a vonaton kifújom magam, és álohá, új Petra, viszlát jófejcsaj!

Ezután van a szomorú, magányos és depizős fejezet: megy a sok szomorú zene, írom az életemet, és várom, hogy valaki idejöjjön egy ilyen szöveggel: Hahóóó, szeretlek te idióta!
Persze arra várhatok! Így hát marad a depi, hogy sose lesz senkim, sose leszek fontos senkinek, és az ehhez hasonló szokásos Petraságaim.
Komolyan, felkéne találni egy új szót... petrásság. Ez jelenthetné azt a sok hülyeséget, amit csinálok, és akkor magyarázkodnom sem kéne, csak annyit mondani: ez petrásság. És mindenki értené miről van szó.

Aztán szoktam még boldog is lenni, nagy ritkán, amikor beszélek egy bizonyos emberrel. Olyankor táncolni akarok, nevetni és vigyorogni, élni, mint régen. Olyankor én vagyok én, az igazi én. A bolond, a vigyorgós és a bohókás Petra. De olyan ritka!
Ilyenkor reménykedek, nagyokat álmodok...
...hogy másnap pofára essek.

Ennyi az egész. Egy körforgás. Hol vagyok most? Kitalálhatjátok, épp a 2. fázisomat élem ;) Ha a 3. státuszban lennék, összefüggéstelen dolgokat írnék, pozitív és optimista lennék, reménykedő és vidám bolondságokat. Csak ilyenkor vagyok higgadt, amikor józanon gondolkozok. Mert ilyenkor tudom, hogy nincs esélyem. Elfogadom. Kihangsúlyozom: ilyenkor.

Mit is írhatnék még? Ja, igen. Még mindig nem érzem magam gyerekesnek. Egy régi, kedvesnek nem nevezhető ismerősöm szerint az vagyok. Hogy miért? Azt nem tudta volna megmondani. Sokat filózok rajta, de még nem jöttem rá. Gyerekes, én?
Néha 30 évesnek érzem magam, ha nem többnek, nem hinném, hogy gyerekes vagyok. Nevetséges.
Jó, néha beszélek hülyeséget, kacagok a semmin, de ezt takarná a gyerekesség? Nem hiszem. Ez tök jó dolog. DE! Ha ezt jelenti, akkor büszke vagyok arra, hogy GYEREKES vagyok XDDD