Vallomás

Nem megy tovább...
Körülöttem mindenkinek olyan jó, olyan jó látni, hogy boldogok. Nem irigylem tőlük, ugyan! Csak azt szeretném, ha én is közéjük tartoznék; ha én is boldog lehetnék.
Szeretném, ha bátrabb lennék, hogy ki tudjam mondani az IGAZI érzéseimet és gondolataimat, ha lennék olyan vakmerő, hogy elmondjam.
De nem vagyok, és csak gyötröm magam, mikor tudom, hogy semmi esélyem. De mire is gondolok?! Nyomorult, szerencsétlen kis senki vagyok! Jelentéktelen! Senkinek sem fontos!
Ha valakit érdeklek is, senkinek sem vagyok a LEGFONTOSABB! Egyetlen ember lenne, aki azt mondja, hogy te vagy a legfontosabb, hogy mindig melletted leszek, és azt mondom, hogy ez örökre elég. Nekem nem kell rengeteg haver, tömérdek pénz és hírnév, vagy ilyesmi. Nekem szeretet kell. Olyanféle szeretet, ami mindig ott van, örökre, és nem egy pár napig tartó kis valami. Ami legyőz mindent, és nem mondja azt a végén: nem vagyok elég fontos. Kedvellek, de nem eléggé. Más a fontos.
Meghalok a fájdalomba. Úgy értem, lassan belebolondulok. ÉN!
Pedig szerettem azt a lányt, aki voltam. Mármint, normális keretek között. Szerettem nevetni, szerettem beszólni, ha olyan kedvem volt. Szerettem megölelni a barátaimat, szerettem beszélni és makacsul kiállni a véleményem mellett. Szerettem, hogy annyi indulat volt bennem, és sokszor csak nevettem saját magamon.
És most minden elromlott. Hogy miért? Ezt kérdeztem én is. Már tudom. Tudom KI miatt.
Meghalok. Nem akarom ezt. A szívem fáj, és már sikerült sírnom is miatta. Sosem sírtam még srác miatt, tényleg nem. Egyikük miatt sem.
Sírtam már haverok miatt, szüleim miatt, de srác miatt... Nevetségesnek érzem magam!
Örülhetnek a rossz akaróim, padlón vagyok.
Meg akarok halni, itt hagyni a fájdalmat és az ürességet. Szeretni akarok, a fenébe is :|
Itt vagyok 15 évesen, egy lelki roncsként, és tudom, hogy röhejes vagyok. Ennek nem kéne így lennie. Miért mindig azt akarom, ami nem lehet az enyém?
Miért kell arra vágynom, aminek az esélye, hogy megkapjam nulla?
Csak egy olyan lány szeretnék lenni, akit szeretnek. Mindenki megkapja. Én miért nem? Nem érdemlem meg, nem vagyok elég szép, okos és jó?Nem vagyok elég vicces, kedves, jó társaság, vagy miért?
Tudom, hogy nem vagyok szép, sokszor bután viselkedek és hülyeséget beszélek, de nem lehetek tökéletes, könyörgöm!
Annyira tudnék szeretni, annyira nagyon! Annyira akarok...
Csak valaki mondja meg, mit csináljak, hogy jó legyek, és esküszöm megteszem! Annyira akarom...
Nem tudok szebbé válni, nem tudok kevésbé Petrás lenni... miért nem vagyok jó? Komolyan, kérem....
De tudom, hogy hiába kérem.... szeretetet nem lehet venni... Bár lehetne!!! A világ összes kincsét odaadnám érte... bármit megtennék... komolyan bármit... de lehetetlen...

:)

Én... nem tudom, mit is írhatnék, csak érzem ezt a kényszert, hogy írj már valamit!
Szóval, írok. Tegnap este voltam a loksiban, rengeteg jó haverral, de ott volt egy bizonyos csaj, nevezzük x-nek, aki meg akart verni. Mondtam is a többieknek, hogy ne menjünk oda, de ők meg ilyet szólnak: rád mer nézni, esküszöm szét verem a képét.
Mondanom sem kell, úgy meghatódtam <3 :)
X folyton engem sasolt, de szólni nem mert XD mondhatom vicces volt :) aztán lelépett, minden happy volt.

Ma meg így 2 másodpercenként változik a hangulatom. egyikbe ugrálok és táncolok, a másikba meg majdnem elbőgöm magam. Kurva idegesítő :S :/
Ennyi XD

Fáj

Fáj. Minden kis hülye szó, amit említenek, úgy perzsel, mint a tűz; eléget és nem marad utána semmi, csak a fekete hamu, az üresség és a semmi jele. Jó lenne Szfinxnek lenni - ő feléled a hamui alól, de én ott maradok örökre, és semmi nem szedhet ki onnan. Egyetlen ember lenne képes rá. De ő jóformán azt sem tudja, ki vagyok.
Csak hallgatom az Alvin és a mókusok számait, sajnáltatom magam, és próbálok az élet apró örömeire koncentrálni: úgy tűnik, írónak egész jó leszek, ha végül ezt választom. Úgy tűnik, egyetlen igaz barátom megmaradt. Ő Dávid :) Hülyén fog hangzani, de olyan, mintha a bátyám lenne. Egyetlenegy dolog kivételével mindent tud rólam, tényleg mindent. És... jó érzés lenne elmondani azt az egy dolgot is, de józanon még senkinek sem vallottam be. Ittasabban pedig hát... :$ De mázlira az a 3 ember se volt józan, akiknek elmondtam, szal remélem elfelejtették. Mindegy.
A lényeg, hogy mindezek semmi se érnek. Az életem épp oly üres és értelmetlen, mint volt. És az is marad örökre. Üres porhüvely; száraz puszta. Csupán annyit érek.

Összefoglalás vagy mi xD

Ez az év utolsó napja, és úgy érzem, 2010 egy nap szart se ért, egy feleslegesen elvesztegetett év volt, olyan drámákkal, hogy elmehetett volna egy brazil szappanoperába is.
Most megpróbálom rendszerezni magamnak:
JANUÁR: öhm, hát furcsa hónap volt, akkor kezdtem el beilleszkedni a bandába, és akkor lettem jóba az emberkékkel, úgy igazán.
FEBRUÁR:dettó január, kurvajó hónap volt, élveztem az életet, meg a loksit, és mindent :)
MÁRCIUS: deszkásfiú és motorosfiú =) sokat voltam még a bandával; nagyonnagyon jó hónap :)
ÁPRILIS:körülbelül a márciussal megegyező, faszás hónap volt, bár gálsaca szívatott, kurvajókat röhögtünk rajta ;)
MÁJUS:szétkúrt hónap; világvége. no banda, no deszkásfiú; motorsfiú versenyen Törökországba:kigyulladt a motorja, és kórházba volt enyhe égési sérülésekkel, kitört boka, szilánkos kéz. agyrém volt. (de már jól van Csongi)
JÚNIUS: halálos unalom, magány és depi. Gyűlöletes hónap.
JÚLIUS:javulás, banda vissza, bulik és bulik. Javulás.
AUGUSZTUS:laza kis hónap, izgalom a koli miatt, bandabanda, minden tökély.
SZEPTEMBER: német lányom itt volt, az egyik német-magyarsráccal a sok "játék", a kolisgyerekkel a sok duma xD de banda vége, ismét. Szar hónapok, de ott volt a szobatársak klubja, és kihúztak a szarból :)
OKTÓBER: életem egyik legjobb szülinapja Katámmal, emberekkel akik szeretnek; a rossz barátok leszakadtak rólunk, végleg :/ Ez rossz volt, mert ígérgették h jönnek, de basztak jönni :/
NOVEMBER: megismertem pár jó embert, az egyikükkel viszont hát megszakadt a kapcsolat, mert eltiltották tőlem, és ez rosszul esett. A szobában 2-en maradtunk. Agyrém.
DECEMBER: beteges hónap. 2 vérvétel, 3hasi ultrahang, és ilyesmik. Karácsony életem legszebb karácsonya. Két ünnep között volt minden. Kiderült, hogy az egyik újabb emberrel, akit megismertem fatális félreértés történt, nem utál, azt hitte, én őt. Totális megkönnyebbülés volt :D Kedvelem, és amúgy is utálom, ha valakivel rosszba vagyok. Szóval ja...

És hát igazából ennyi. Este szilveszter, két régibarát nálam alszik, amiért nem repesek annyira, de hát majd megoldjuk. Este loksi, de félek, hogy rossz lesz... reménykedek az ellenkezőjébe... :/
Adios amigo, boldog újévet! :)

Agyfasz

Fura... minden annyira fura... nem tudom már, mi mit jelent, és mi miért történik. Hogy kire lehet számítani, és kire nem, ki mit hisz, és mit gondol.
Fárasztó... minden ezekkel a gondolatokkal töltött perc kimerít, és lassan úgy érzem, megfulladok a sok gondolat alatt.
De közben egy kicsit jó is. Egy egészen őrült módon jó érzés, hogy vannak gondolataim. De bár másmilyenek lennének! Bár az lenne a legkisebb gondom h vajon miért utál "ek"?
Hát de nem így van. Azon nem is agyalok, hogy miért van így, csak azon, hogy hogyan oldjam meg. Praktikusság. Vagy valami ilyesmi az alapelvem.
De végülis totál mindegy, nem? Csak itt ez a sok gázos bajom, és azt se tudom, hogy kezdjek neki a megoldásuknak.
Bár, azt hiszem, talán az lenne a legokosabb, ha nem is törődnék ezzel, "lesz ami lesz" alapelvvel. De mióta teszek bármit is, ami logikus? Semmi-óta. így hát marad az agyalás és az ilyesmik.
Ha túlélem ezt a sok agyfaszt, akkor majd jelentkezek :)

Karácsony

Gyönyörűszép volt a Karácsony! =)
A Szenteste azt hiszem, életem legszebb Szentestéje volt, pedig ugyanúgy a családommal töltöttem, mint eddig. Nem is az ajándékok voltak a fontosak - pedig imádom őket - hanem azok az örömkönnyek, amiket a szüleim (igen, apáméba is) szemébe csaltunk.
25-én a nagymamáméknál voltunk. Unalmas volt, pluszba degeszre ettem magam, és idegesített az öreg nénik vizslató tekintete és kíváncsi kérdéseik, de túléltem.
26-án jöttek keresztanyumék, meg mamáék és kaptam tőlük ajándékokat, tök jó volt. Bár a tömegnyomor ismét zavart, mert hát az a hangzavar amit uncsitesómék csináltak.... De estefele jóvolt, mikor már csak 3-an maradtak - unokabátyámmal jót beszélgettem, irtó rendes volt, úgyhogy minden okés.
Csak hát... hiányzik az a két szem barátom, akik maradtak :( Dávid meg Katarahh. Az ünnepek alatt nem beszéltem velük, és nem láttam őket már ezermillió éve. Katát november, Dávidot meg december eleje óta. Hiányoznak :/
Hát, de itt a szünet, és mindjárt szilveszter, remélem jó lesz minden ^^

Remény

Egyszerűen nem tudom, mi van velem. Nem érzem úgy, hogy amiket most csinálok, az én lennék.
Idétlen nevetgélés és hazug szavak? Mióta kell nekem arra figyelni, hogy mit csinálok és mit mondok? Mióta kell magamat megjátszani, csakhogy kényelmesebb életem legyen? Mióta érdekel ez engem egyáltalán?
Utálom, hogy nem lehetek az, aki vagyok. Én csak azt szeretném, ha valakire bármikor számíthatnék, akinek elárulhatnék mindent, és nem kéne attól tartanom, hogy az illető egyszer dühöngve kitör és rám ront.
Furcsa dologra jöttem rá. Bárcsak sose tanultam volna németül, és ne értettem volna meg a kiírás lényegét. Félek a szobatársamtól, komolyan. Mikor lefordítottam magamban a kiírásokat, hát akkorát ugrottam. Persze látta, és mosolyogva úgy kellett tennem, mintha ez okés lenne. De nem az. Szolidan megkérdeztem, hogy ez dalszöveg? Erre közli, hogy a saját gondolatai. Azt hittem, ott halok meg ijedtemben. Sírt akarok gyalázni? Szeretnek a halottak? ÉS ehhez hasonlók? Hát behalok!

DE! Nem csak ez a lényeg. A múlt ismét zaklat, pedig én jó mélyre eldugtam. Nem érdekelt, nem foglalkoztam vele, de előbújt és az idegeimet bassza. Néha már úgy érzem, feladom és nem megy tovább. De aztán arra gondolok, hogy egyszer, talán minden jobb lesz. Hogy valahol vár rám azaz ember, aki jobbá tesz mindent, és vigyáz rám, aki szeretni fog, minden butaságom ellenére. Úgy gondolom, valóban a remény hal meg utoljára.

Tények

Nagyjából minden visszatért az unalmas kerékvágásba, kivéve pár dolgot, ami említésre méltó.
-Hivatalosan is ketten maradtunk a szobában; én meg Dorka. Féltem, rettegtem, hogy unalmas és frusztráló lesz, de jobb lett, mint amire számítottam. Bár a csend még szokatlan, azért elfogadhatóan érzem magam így is. Elég sokat beszélgetünk, aminek nagyon örülök, de azért ketten mégis olyan kevesen vagyunk...
-Dávid totál eltűnt, nem beszéltem vele ezeréve, nem tudom haragszik-e vagy mi van vele. Annyit tudok, hogy kibékült Katicával, aminek nagyon örülök. Legalább megint jó a kedve, csak kár, hogy a nagy jókedvbe elfelejt beszélni velem :)
-Aztán ma rám írt a pesti Dávid, és olyan furcsa helyzet volt, megint. Eldumálgattunk, nem arról van szó; csak olyan feszült volt az egész. Szívecskéket küldözgetett, meg megígérte, hogy mutat pár kiskori képet aztán lelépett o.O Nem értem, minek ír rám, mikor mindig lelép. Letiltani nem akarom, mert szemét nem vagyok, de hát istenem, döntse már el mit akar... Én nem írok rá, akkor ő minek? XD

Mi is van még? Ja, igen. Kér hét múlva kedden ismét ultrahang, aztán reménykedünk, hogy a szabadhasűri valamim már nem lesz ott :)
amúgy egészségesnek érzem magam, mostanába nem fáj a hasam sem annyira, sem a fejem. :D

És még egy valami... nem hagy nyugodni egy gondolat. Egy olyan gondolat, ami itt motoszkál a fejemben, és sehogy sem megy ki onnan. Olyan furcsán üres vagyok, ha rágondolok. Nem tudom, mit kéne tennem. Szívesen kikérném Dávid tanácsát, mint ügyeletes beszélgetőpartneremet, de épp kiélvezi a kibékülését, szóval nem akarom zargatni a problémáimmal. Hát, remélem azért ezt is megoldom valahogy... =)

Ennyi

Az elmúlt nem is tudom hány napom unalmasan és furcsán telt. Vagyis... nem tudom, mi a jó szó rá. Olyan... extrán furcsán érzem magam... olyan elveszettnek meg ehhez hasonló dolgok.
Tegnap Dávidnál voltam, vigasztalgattam meg ilyesmik. Tomi is volt, és szokásától eltérően nem basztatott... :) Hát... legalább tegnap kimozdultam egy kicsit, és nem az ágyamban fetrengtem xD
Akkor ma beszéltem végre Tündivel... és jó volt, hogy végre egy kicsit valami visszajött az elmúlt évből... :)
Viszont ma már tudom, hogy egy barátot ismét elvesztettem :( Pedig rá számítottam a legjobb az egész életemben... ő volt az eddigi legőszintébb és legtisztább barátom... igen, csak volt. Hiába mondja, hiába bizonygatja, hogy nem választottak el minket az új barátai, tudom, hogy igen. Egyszerűn leráz és eltol magától, én meg lefagyva nézem, hogy az, mikor együtt sírtunk, már semmit sem számít, mert telebeszélték a fejét.

Tudtam, hogy ez lesz, és mondtam is neki, hogy ez az ára. Tudta, hogy be fognak mocskolni előtte, mert ezzel jár a barátomnak lenni. Elkerülhetetlen, hogy te is bekerülj a hálóba, az áskálódások kereszthálójába, a bizalomjátékba.
Nem tudom, miért jó érzés mindig rólam beszélni... mi van bennem, ami arra készteti az embereket, hogy rólam kelljen pletykálni?
Nem, nem hiszem azt, hogy olyan csodálatos és utánozhatatlan lennék... egyszerűen nincs bennem semmi extra dolog... de akkor miért?

Klau, ha olvasod ezt, akkor tudnod kell h én még mindig szeretlek, és nagyon hiányzol (L) Remélem nem haragszol rám, és egyszer majd magadtól keresel meg... asszem ennyi.

Ez vagyok

Ülök, nézek ki a fejemből, hallgatom a depis zenéket, és azon gondolkozom, hogy mit is neveznek mások "életnek". Vagy hogy ÉN mit nevezek annak.
Minden olyan szeszélyes és kiszámíthatatlan. Egyszer a fellegekbe jársz, két másodperc múlva pedig a pokol legmélyebb bugyrait járod meg. Értelmes, okos emberek ezen hamar átlendülnek, és élik tovább nyomorult kis életüket.
Én meg azon gondolkozok, hogy mi a baj velem? Miért vagyok más, mint a többség? Miért van az, hogy naivan elhiszek minden baromságot? Nem értem, annyira nem értem. Olyan akarok lenni, mint mások, olyan felszabadult és nemtörődöm, de annyira nem megy. Annyiszor megpróbáltam eljátszani azt a szerepet, és volt, mikor teljesen eggyé váltam vele. De már nem megy. Nem tudom felvenni az álcát, és úgy tenni, mintha olyan lennék, mint mások.
Olyan könnyű lenne itt hagyni mindent... komolyan. De a naivitás mellett olyan gyáva vagyok... annyira szánalmasan gyáva :)

Tudom, miért néz le mindenki. Megértem. Én is lenézném magam. Annyira könnyű lenne. Csak el kéne vonatkoztatnom attól, hogy ez én vagyok. Hagyni kéne, hogy ússzak az árral, és nem szenvedni, nem ellenkezni ,csak sodródni. Nem kéne szembeszállnom a világgal, hagynom kéne, hogy mindenki téved képzelgésbe ringassa magát. Olyan egyszerű lenne tettetni a hülyét. :)
Miért akarok hőst játszani, megváltoztatni azt, amit nem lehet? Úgyis tudom már, mi a hősök, mártírok sorsa: számkivetés, lenézés, halál.

Csak egy icipicit kéne másnak lennem. De mit tegyek, ha ez vagyok én? Annyi mindenkivel szembeszállok, mindenkivel, akivel kell. De szálljak szembe magammal? Nem bírnék. El kell tudnom fogadni, hogy nem fogok sosem beilleni sehová. Mindig, mindig egyedül leszek. Bárkiről is hiszem, hogy mellettem lesz, bárhogy ígéri, nem fogja betartani.
Hányan mondták már, hogy "rám bármikor számíthatsz", "rád sosem fogok haragudni", "sosem felejtelek el"? Rengetegen, és mind hazudtak. Becsaptak, átvertek, összetörtek, meggyötörtek.
De el tudom-e fogadni a magányt? Meg lehet szokni, hogy csak magadra számíthatsz, magadban bízhatsz? Milyen életem, milyen jövőm lesz így? Egyáltalán lesz valamilyen? Lehet valamilyen?
Nem tudom, nem tudom, nem tudom!