Remény

Egyszerűen nem tudom, mi van velem. Nem érzem úgy, hogy amiket most csinálok, az én lennék.
Idétlen nevetgélés és hazug szavak? Mióta kell nekem arra figyelni, hogy mit csinálok és mit mondok? Mióta kell magamat megjátszani, csakhogy kényelmesebb életem legyen? Mióta érdekel ez engem egyáltalán?
Utálom, hogy nem lehetek az, aki vagyok. Én csak azt szeretném, ha valakire bármikor számíthatnék, akinek elárulhatnék mindent, és nem kéne attól tartanom, hogy az illető egyszer dühöngve kitör és rám ront.
Furcsa dologra jöttem rá. Bárcsak sose tanultam volna németül, és ne értettem volna meg a kiírás lényegét. Félek a szobatársamtól, komolyan. Mikor lefordítottam magamban a kiírásokat, hát akkorát ugrottam. Persze látta, és mosolyogva úgy kellett tennem, mintha ez okés lenne. De nem az. Szolidan megkérdeztem, hogy ez dalszöveg? Erre közli, hogy a saját gondolatai. Azt hittem, ott halok meg ijedtemben. Sírt akarok gyalázni? Szeretnek a halottak? ÉS ehhez hasonlók? Hát behalok!

DE! Nem csak ez a lényeg. A múlt ismét zaklat, pedig én jó mélyre eldugtam. Nem érdekelt, nem foglalkoztam vele, de előbújt és az idegeimet bassza. Néha már úgy érzem, feladom és nem megy tovább. De aztán arra gondolok, hogy egyszer, talán minden jobb lesz. Hogy valahol vár rám azaz ember, aki jobbá tesz mindent, és vigyáz rám, aki szeretni fog, minden butaságom ellenére. Úgy gondolom, valóban a remény hal meg utoljára.