Annyiszor megfogadtam már, hogy nem sírok, erős leszek, és nem hagyom, hogy a kis dolgok letörjenek. Az az igazság, hogy ezt a fogadalmam sosem bírtam betartani. Mindig jött valami, ami lerombolta az elképzeléseimet. Egy baráti veszekedés, egy családi probléma, egy iskolai balhé, egy szerelmi csalódás. Valami mindig tönkrement, én pedig lezuhantam a mélybe, és jó sokáig ott is raboskodtam.
Hogy miért hozom ezt most szóba?
Mert az utóbbi időben ez megváltozott. Az elmúlt másfél évben volt valaki, akiről azt hittem, megért, és ha a mélyben ücsörgök, ő is ott ül mellettem, és fogja a kezem. De azt hiszem, naiv voltam. Mármint... nyilván ott ült mellettem a bajban, de nem értett meg. Csak most döbbentem rá. Ha valóban értené, mi van a szívemben, nem érezné úgy, hogy túlreagálok mindent. Nem hinné azt, hogy hiába hibáztatom magam. Belátná, hogy azzal, amiket mond, összetöri a szívem minden darabját. Mert hiába írja azt, hogy szeret, ha előtte mégiscsak azt vágja hozzám, hogy miattam folyton stresszben van, mert fél, hogy megbánt. Miért nem látja, hogy ezzel ő ülteti belém a kételyeket? Hogy engem frusztrál, mennyire rossz szemmel néz rám. Hogy miatta érzem úgy sokszor, hogy nem is szeret... Amiért ilyeneket gondol rólam.
Régen azt hittem, mi vagyunk az ideális pár, a tökéletesek, tudjátok, akire mindenki irigy. De ha ő így érez irántam, akkor az a tökéletes szerelem, amiben a mai napig hiszek, nem is létezik. Ugyanis én nem tudok rá egy rossz szót se mondani. Pedig sokszor morcos, sokszor butaságokat gondol, és sokszor úúúgy fáj, hogy annyira ostorozza magát. De sose bántanám ezek miatt. Ő pedig ezt teszi velem. És én annyira próbálkozok türelmesebb, megértőbb lenni, nem kiakadni mindenen. De olyan sok minden bánt, amit nem ért meg.
Nem érti, mennyire rossz nekem, hogy másfél éve szinte távkapcsolatban élünk, és hogy nekem ez mennyire nehéz. Sosem bírtam az ilyen helyzetekben megmaradni, nem nekem való. De érte végigküzdöttem, végigsírtam a hétköznapokat - úgy, hogy a felét el se mondtam, hogy ne érezze magát rosszul miatta.
Nem érti, mennyire fáj, amikor azt látom rajta, hogy nem akar velem lenni. Azt sem érti, hogy mennyire összetört, amikor egyszer hazaküldött.
Nem érti, hogy azért ragaszkodom ennyire hozzá, mert SZERETEM. Mert vele akarok lenni, és mert én mindent megteszek azért, hogy boldog legyen. Nem érti, hogy azért akadok ki, amikor hirtelen azt mondja, nem jön haza, mert én mindent feladnék azért, hogy vele lehessek.
Annyira... annyira kétségbeesetten fáj ez az egész, hogy ez történik velünk. Eszembe jut, hogy régen mennyivel könnyebb volt mindent, és azonnal elsírom magam. Régen csodálatosnak éreztem magam, mert ő mindig azt mondta, az vagyok. Hittem magamban, mégha néha el is bizonytalanodtam. És most? Most rémes, szar barátnőnek érzem magam, és legszívesebben meghalnék, amikor olyanokat mondd nekem, hogy rögeszmés vagyok.
A régi szerelmemet akarom, a fiút, aki tökéletesnek látott. Aki meglepett azzal, hogy a kresz-suli előtt várt, pedig nem kellett volna itthon lennie. A fiút akarom, aki mindig megértett. A fiút akarom, akibe minden nap egyre jobban beleszerettem, és akit most olyan távol érzek magamtól.
Ha elveszítem, meghalok. Komolyan. Ő a mindenem. Nem történhet meg ez velünk... Nem veszíthetem el. Őt nem...
