My kitty cat and my fake friends

Írni akartam valami jó kis bejegyzést, de cserben hagyott az ihletem. Ez a kezdés is... annyira szánalmas. 

A gond igazából az, hogy két dologról tudnék beszélni.

 Az egyik Andris, a szerelmünk, és a csodálatos egymásra találásunknak ecsetelése, de ezt már megtettem, és amúgy sincs kedvem telenyomni a blogomat a nyáladzásommal. Ő úgyis tudja, hogy imádom. Meg hát én is tudom, hogy imádom. Ez nem egy bizonytalan helyzet, amin rágnom kéne magamat, ő csak van, és szebbé teszi a napjaimat, az életemet, úgy mindent. Most ő az egyetlen biztos pont az életemben, és mellette sikeresen lenyugodtam. Úgy érzem, mellette megtaláltam azt, amit kerestem, és mellette tudok maradni jó sokáig. Ő annyira csodálatos hozzám :) A legjobb az egészben, hogy nyugodtan magamat adhatom, mert ő így szeret, ahogy vagyok. Nem szeretné, ha a kedvéért totálisan más emberekkel lógnék, nem akarja, hogy szőke legyek, hogy öltözzek másképp, vagy bármi egyebet. Azért szeret, mert ilyen vagyok. És én is azért szeretem, mert ő ilyen. A kis drágám kitalálta, hogy edzeni fog, mert én annyira jó csaj vagyok (szerinte), és fél, hogy elveszít, és mellettem ő is jó pasi akar lenni. Egyébként semmi baj nincs vele, komolyan. Ő tökéletes. Nem is értem, honnan szedte, hogy én jobb vagyok nála. Ő tiszta, őszinte és a végtelenségig kedves. Én romlott vagyok, szarkasztikus és mindig is megvolt bennem az irányítókészség. Nem kellene szeretnie. Ő túl jó hozzám képest - és mégis ő érzi úgy, hogy mázlista. Ha tudná... várjunk csak, de hisz tudja! Mindent tud rólam. Még a nyári kis kilengésemről is beszéltem neki, hogy mennyire szégyellem magam miatta. És megértett. Úgyhogy... tudnám nem szeretni? :)

Ó, tessék... máris elkezdtem a nyáladzást, annak ellenére, hogy nem akartam. De hát ő annyira jó :)) 

A másik dolog a barátaim, vagyis a hiányuk. Egyre inkább úgy érzem, hogy csak akkor kellek nekik, ha éppen van valamilyen problémájuk, amit meg kell oldani. Addig tökéletes vagyok, amíg meghallgatom a nyávogásukat, vagy amíg segítek rajtuk, de utána le se szarnak. Hol vannak akkor, amikor magányos vagyok és szükségem lenne rájuk? Hol vannak, amikor hiányzik Andris és szükségem lenne a támogatásukra? Én mindig ott vagyok nekik. Mindenben. De ők? Sehol senki. Egy árva üzenet sem, nem hogy egy találkozó... Szánalmas. Miért nincsenek igazi barátaim? Annyira baromira szükségem lenne rájuk...

No igen.. erről se akartam egyébként beszélni, mert lehangol. Komolyan, tudom hogy gáz, de sírhatnékom van, ha rájuk gondolok, mert annyira hiányoznak. Mindegy... Mára ennyi.  

Tökéletes

Nehéz dolog figyelmen kívül hagyni a zavaró tényezőket. Akármilyen boldog is vagyok, a magányos pillanataimban eszembe jut azoknak az arca, akik miattam szenvednek, és a fájdalmukba egy kicsit belehalok én is. Persze az eszemmel tudom, hogy nem kellene velük törődnöm. Ők gyűlölnek engem, akkor nekem miért kellene rosszul éreznem miattuk? De túl lelkiismeretes vagyok. Túl ostoba. 

Ugyanakkor szeretek bosszút állni is. Hétvégén, amikor megláttam azt a lányt, aki az egész pletykát elindította, nem bírtam megállni gonoszkodás nélkül. Andrisra néztem, és amikor rájött, mit akarok, olyan szenvedélyesen csókolt meg az utca közepén, a lány orra előtt, hogy abba beleremegtek a térdeim. Ez az a csók volt, amit titokban, a szobánk rejtekében szoktam kapni, nem az óvatos, nyilvános csókunk. Ebben tűz lángolt. És ő ezt látta. 

Most mondhatnám, hogy rosszul esett, és hogy rosszul éreztem magam miatta, de nem lenne igaz. Pokolian örültem, amiért az orra alá dörgölhettem a boldogságomat, hogy a fiú, akibe halálosan szerelmes vagyok, ugyanígy szeret engem. Mert ez az igazság. Még sosem éreztem így senki iránt. Ez más, tudjátok? Itt nincsenek játékok és bizonytalanságok. Szeret, és nem fél kimutatni. Úgy mutat be mindenkinek, mintha az angol királynő lennék, mintha nálam nagyobb csodát nem is találhatott volna. Azt hiszi szerencsés, amiért rám talált. Pedig kettőnk közül én vagyok a mázlista. Megtaláltam a fiút, akire eddig vártam. Ő az én hercegem. Én pedig az ő hercegnője vagyok. És ez a mi tündérmesénk. 

Ilyenkor mindig rájövök, hogy nem kell rosszul éreznem magam. Az ő bajuk, hogy nem képesek elfogadni, hogy minket egymásnak teremtettek. Utálhatnak, sőt, gyűlölhetnek, de ez ettől még nem fog változni. Ő a másik felem. És piszkosul mondhatnak rólam bármi rosszat, mert ő nem hiszi el. Ő ismer. Jobban átlát rajtam, mint azok, akikkel éveket töltöttem együtt. Ő - csakis ő számít igazán. Érte bármit képes lennék feladni. Tényleg bármit. Ez a legtisztább, legártatlanabb szerelem, amit valaha is birtokoltam. Minden közösen töltött percünkért hálás vagyok. 

Úgy érzem minden szenvedést azért kellett átélnem, hogy megkaphassam ezt a csodát. Már majdnem egy hónapja mondhatom magam a barátnőjének, de még mindig nem fogtam fel. Ő az enyém. És én az övé vagyok. Örökké. 

Mindig úgy beszél, mintha ez örökké szólna. A jövő telet tervezi, pedig még az idein sem vagyunk túl. A házunkról álmodozik, pedig még az sem biztos, hogy valaha is lesz olyanunk. Olyan, mint én, mert én is ezekről álmodozom. Az én fejemben is ott van a közös otthonunk álomképe. Annyira szeretném, ha valósággá változna. Annyira vágyom rá. Annyira akarom. Ő a számomra legtökéletesebb ember. Őt nekem teremtették. Ez már biztos. 

Szeptember 28. és az utóhatások

Felesleges lenne húzni a szót, egyszerűen csak leírom, oké? Hiába próbálnám meg körülírni, megfogalmazni, a vége akkor is körülbelül így nézne ki: OMFG EZT NEM HISZEM EL JÉZUSOOOM!

Igen, ennyire jó volt ez a nap. 

Andris szülinapja. :) 

Először a többiekkel Pavilonba mentem, de igazából alig emlékszek valamire, mert folyamatosan azt vártam, mikor indulunk már. Nagy sokára mindenki megitta a maga kis itókáját (én asszem boroztam), indultunk fel a Deltába. Amint felértem a lépcsőn kiszúrtam őt, és amint meglátott, mosolyogni kezdett. Naaagyon megölelgettük egymást, megpuszilgatott, és utána az este hátralévő részében ugyanezt csinálta. De nem csókolt meg. MÉG. Bár így is elég feltűnőek voltunk, mert mindenki minket bámult. Szerintem sokkot kaptak egyébként. De nem érdekelt. Igazából fel sem tűnt. Aztán lehívott cigit venni, és, nem tudom. Álltunk egymás előtt, én felnéztem, és akkor már tudtam, hogy megteszi. Életem legszebb első csókja volt, és ezt nem elfogultságból mondom. A két Dani az ágyban kapott le, Atis pedig egy utca közepén... De ő? Ő kivárt, és istenem ez így volt tökéletes. A szája pontosan illett az enyémre, és pont annyira volt magas, hogy kényelmesen megcsókolhassam. Nagyon jól értett a dolgához. Nem bírtam betelni vele, és folyamatosan mosolyogtam. Istenem, és ő is mosolygott! Az volt a legszebb az egészben, hogy láttam rajta, mennyire boldoggá teszi ez az egész. Folyamatosan azt mondogatta, hogy ez élete legjobb születésnapja. És bár nem hittem neki, csodálatos volt látni a mosolyt az arcán. És amikor az imént azt mondtam, hogy egész este nem engedett el, azt értsd szó szerint. Nem telt el úgy perc, hogy ne ölelt, ne csókolt volna. 

És tudjátok mi a legdurvább? Hogy Danika végig ott ült velünk szemben, és nem szólt egy szót sem. Láttam az arcán, hogy nem esik neki jól, és kicsit sajnáltam is, de istenem, nem bírtam betelni Andrissal. Ő volt minden, amire vágytam, és megkaptam. Az a mi esténk volt. Senki és semmi nem ronthatta el. A búcsúnk is félórásra nyúlt, és LG (legjobb haverja) már meg akarta ölni - meg szerintem engem is. :$ De végül elengedett. Ez volt életem legszebb estéje. 

Másnap pedig érkezett a bomba.

Igazából számíthattam volna rá, miután leálltunk nyilvánosan csókolózni, de azt hittem, azért ennél több idő kell majd ahhoz, hogy kiderüljön. Tündi reggelre már letiltott, nem magyarázkodhattam. Nem is tudtam vele beszélni, szóval csak annyit tudok, amennyit a Tumblr-jéről szedtem. Gyűlöl, és a barátait is ellenem uszította. Olyanokkal van tele az oldala, mint hogy gusztustalan vagyok, ribanc, meg undorító, és hogy én és Andris tűz és víz vagyunk, nem is érti, mit gondoltunk egyáltalán. Ja, és még a súlyomat is elkezdte kritizálni (mármint hogy egy anorexiás csontkollekció vagyok, akivel csak a kutyák játszanak)! Amúgy ez esett a legrosszabbul. Hívjon csak kurvának, akik szeretnek, tudják az igazat. És Tündi is tudja, csak most meg van sértődve és fáj neki. De hogy a súlyomat cseszegesse, amiről nem tehetek? Annyira tudja, hogy engem ez mennyire bánt. Szeretnék picit hízni, nagyon ciciket és formásabb feneket, de nem megy. Képtelen vagyok rá. Úgyhogy csessze meg! És csesszék meg a barátai is! Letörhetik az összes önbecsülésemet, és a sárba tiporhatnak, de akkor is van valamim, amit nem vehetnek el tőlem. Andris... 

Amikor elmeséltem neki ezt a dolgot, meglepődött, és megmondta, hogy ne aggódjak, nem fogja hagyni, hogy elszakítsanak minket :) Ja, és hogy ha már megharcolt értem, nem fog hagyni elveszni, és hogy bízzak meg benne, és hogy bármit elmondhatok neki. Tényleg ő a legédesebb♥ Úgyhogy most próbálok nem sokat agyalni és csak rá, meg a barátaimra figyelni, akik megmaradtak nekem. Név szerint: Orsi, Dávid, Katica. Klaut nem tudom, hova soroljam, mert vele nem beszélhetek erről az ügyről, de nem utált meg (pedig azt hittem, totál Tündi mellé fog állni). Szerintem hatalmas ribancnak tart ő is, és Tündi mellett jobban ki áll, de mivel nincs rá bizonyítékom... :/ Azt kívánom, bárcsak még a legjobb barátnőm lenne, akire mindig számíthatok. Rémesen hiányzik...

Előzmények, szeptember 21.

 Nem azért jelentkeztem régen, mert lusta voltam írni, hanem mert annyira lefoglalt az életem, hogy egy fikarcnyi időm sem maradt. Azért magamnak szépen jegyzetelgettem hét közben, úgyhogy nagyjából a fejemben van minden fontosabb esemény. Az utolsó bejegyzésem óta A és én minden napot végigbeszélgettünk. De tényleg. Többnyire reggeltől estig nyomtuk a dumát, és közben folyamatosan mosolyogtam. Nem találkoztam még nála édesebb sráccal. 21-én (azaz szombaton) találkoztunk is a városban. Ő egy barátjával volt, én pedig a szokásos baráti körömmel. Eleinte kínosan indult a dolog. Be is paráztam, hogy ez élőben nem működik közöttünk, hogy ez csak egy banális félreértés, de aztán feloldódtunk, és minden ment a maga útján. Egy csodálatos és kényelmes bőrkanapén heverésztünk, whisky-kólát kortyolgattunk, és én közben majdnem elájultam tőle. Annyira hasonlított rám. A nevetése, a horoszkópja, a hobbijai, hogy ő is balkezes. Nem tudtam olyan dolgot mondani, amiben nem volt pontosan ugyanolyan, mint én. És az ölelése... ó, igen. Nem vagyok egy szende naiv kis lányka, szóval nem szokásom zavarba jönni egy öleléstől. Nézzünk szembe a tényekkel, volt már pár srác az életemben. De neki már az ölelésébe is beleremegett a gyomrom, és ilyet már nagyon régóta nem éreztem. 

Aznap este nem csókolt meg, de ez így volt tökéletes. Nem lett volna helyes, ráadásul Danika is belerondított a képbe. Szó szerint elráncigált tőle, mintha csak a csalfa felesége lennék, és rémesen összevesztünk. Rákérdezett, hogy mi van közöttem és Andris között, de nem bírtam mit felelni. Nem is akartam. Egyszerűen nem tartozott rá - már nem. Ezt a jogát elveszítette, amikor elkezdett dróton rángatni. Nem voltam hülye és naiv, nem hagytam, hogy játsszon velem. 

Hajnalban azt hittem, mindent elrontottam azzal, hogy elmentem Danikával beszélgetni, de amint hazaértem, megláttam, hogy írt. Az üzenet lényege az volt, hogy mennyire jó volt találkozni, és hogy mennyire sajnálja, hogy nem kísért haza, és hogy Dániel belerondított az esténkbe. És akkor, amikor ezt az üzenetet olvastam, rájöttem, hogy EZ AZ. Tudod, az ember életében vannak olyan pillanatok, amikor rájön, hogy ez az, amit keresett, amire várt, de eddig nem kaphatta meg. Mert hiába szerettem Atist, és hiába szeretett ő is, nem illettünk össze. Ő kalandor volt, szeretett  lányokkal flörtölni, én pedig biztonságra vágytam. Danival se működött rendesen, mert bár őt én a szívem összes szeretetével szerettem, ő fele ennyire sem volt belém szerelmes. Danikát kár is megemlíteni, ő csak egy katasztrófa volt Dani után. De ez? Ez más. Ez felszabadító, ez olyan... természetes. Mintha minden szörnyűség azért történt volna, hogy utána megkaphassak egy ilyen csodát. Ekkor már éreztem, de még nem mondhattam el senkinek. De utána... nos, nézz bele a következő bejegyzésbe!

Következett a szeptember 28-a, életem legszebb napja.

Az előző bejegyzésem után szinte azonnal robbant a bomba - persze ez még nem az az igazi nagy vihar, amit én megjósoltam, de a mostani szombatomat simán nevezhetnénk egy hadüzenetnek. 

De kezdjük az elején - mert azért úgy a logikus. A pénteket nem szeretném különösebben részletezni, mert túl csúnya és túl unalmas volt ahhoz, hogy belemenjek a részletekbe. Hajnali fél háromig, legalábbis. Már épp hazafelé indultunk, amikor úgy döntöttem, megnézem az időt, és akkor megláttam a nem fogadott hívást. Természetesen Danika volt az, ki más. Én pedig annak ellenére, hogy nem akartam visszahívni, mire észbe kaptam, már tárcsáztam is a számát. Részeg volt. Istenem, sosem hallottam még ennyire részegnek! De persze amint megkérdezte hol vagyok, mert értem jön, megmondtam neki. Nem bírtam nemet mondani neki. Képtelen voltam rá. De az elvárásaim persze megint túl nagyok voltak. Nem csókolt meg köszönésnél, csak állt némán. Elindultunk, és annak ellenére, hogy nekem jött, hatalmasat borultam, és mindenem fájt, nem csókolt meg. Az ölébe vont, hajtogatta, mennyire sajnálja, de nem kaptam csókot. És ez fájt. Jobban, mint az égő tenyerem, és a széthorzsolt térdem. Nem részletezném tovább, mert az egész este ilyen keserédesen telt. A kezeink összekulcsolva, a keze a combomon, a nevetése, a teste az ágyamban, aztán a sokk. Ő hazamegy. Semmi köszönés. Semmi magyarázat. És amikor megkérdeztem, "Miért hívtál fel egyáltalán?"

A válasz: "Nem akarok erről beszélni. Se ma, se holnap, se semmikor. Jobb ez így! Szia." 

Dani ekkor elhajtott, én pedig bezártam előtte a szívemet. Örökre. 

A szombaton ezért természetesen rémesen indult, és úgy is folytatódott. Ráadásul rémesen beteg voltam, és a rám nyomuló idiótákat is egyedül kellett leráznom. Az este fele körül azonban csoda történt. Megjelent A (még nem beszéltem róla szerintem, és az inkognitó miatt nem is fogom leírni a nevét egyelőre, jobb ez így). Be kell vallanom rémes barátnő létemre, hogy amióta egyszer egy jót beszélgettem vele, miközben Danika mással volt valahol máshol, egy kicsit bejött nekem. Persze utána egy szót sem beszélgettünk, mert én Danit kergettem folyamatosan, ő pedig ki tudja, mit csinált. De most odajött köszönni, és valamiért leült mellém. Én pedig majdnem elájultam. :) Utána nem igazán tudom, mi történt. Úgy értem, nem tudom, mikor keveredtünk ki az erkélyre, hogy hogyan kerültem az asztal tetejére, hogy miért tettem fel a lábamat az erkély tetejére, és hogy ő miért ölelt meg néha. Nem mászott rám feltűnően, csak beszélgettünk. A legvadabb dolog, amit mondott, hogy feleségül fog venni. Én pedig, bár nem mondtam igen, nem is ellenkeztem túl hevesen. Ó, igen, ő bármikor feleségül vehet, ha kell, holnap költözök hozzá Pestre. Úgyis azt mondta, hogy kétszemélyes az ágya ;) 

Oké, leálltam! Térjünk vissza a tárgyra. 

Jól éreztem magam vele, és elég helyes is. Sőt, egy isten! (Nyugalom, Petra. Nyugalom.) Szóval szívesen töltöttem vele az estémet. 

És amikor másnap rám írt! És harmadnap! És ma is! Elolvadtam tőle :) Na jó, most befejezem, mert nem tudok többet laikus szemmel írni róla. Ha lehűtöttem magam egy vödör jéghideg vízben, majd jelentkezem!

Pehely

 Pehelykönnyűnek érzem magam. Ez nem a szokásos "sodródom az árral" érzés - ez most más. Több. Érzem, hogy valami hatalmas változás közeledik. Az előszele már réges rég elért, de az igazi vihar még várat magára. Érzem a levegőben repkedő szikrákat, az elfojtott indulatokat, az eltitkolt érzéseket. Tudom, hogy egyszer forró lavinaként végig fog söpörni az életemen, csak azt nem tudom, melyik lesz az a nap? Holnap? Holnapután? Egy hónap múlva? 

Azt kívánom, bárcsak megállíthatnám valahogy a közeledő hurrikánt - szeretnék elég erős és bátor lenni ahhoz, hogy minden emberhez egyesével odamenjek, akinek köze van a ránk váró katasztrófához, és elbeszélgessek velük. Elmondanám Daninak, hogy sajnálom, amiért olyan csúnyán váltunk el a szakításunk után, de rémesen fájt, és képtelen voltam másképp kezelni. Elmondanám Lokinak, hogy ha tudtam volna, mit érez, talán sosem teszem meg azt, amit az East Festen - hogyha szólt volna, talán most mellette lennék. Elmondanám Danikának, hogy minden ellenkezésem ellenére megszerettem, és a szívemhez nőtt. Ez a legfontosabb. Annyira félek kimondani, pedig lehet, mindent helyrehozna. Vagy mindent elrontana. Elmondanám az összes közös barátunknak, hogy sajnálom! Szeretnék bocsánatot kérni mindenkitől, aki miattam szenved. De nem csak én tehettem róla. 

Sosem kértem, hogy bárki is belém szeressen. Nem kértem, hogy a barátságuk tönkremenjen - talán nekem fáj a legjobban, hogy ők már nem az a tökéletes trió, akiknek megismertem őket. Életem legszebb estéi voltak, amiket mi négyesben együtt töltöttünk. Sosem fogom elfelejteni azokat az éjszakákat, amikor belejtettem a Deltába ezzel a három csodálatos fiúval, és minden szem ránk tapadt. Istenemre esküszöm, hogyha megtehetném, visszamennék. Legalább egy napra. Ismét meg akarom ölelni Danit anélkül, hogy fájna. Szeretnék úgy vigyorogni Lokira, hogy ne szakadjon bele a szíve. És szeretnék úgy ránézni Danikára, hogy ne a kételyeket érezzem. 

Igen, mindenemet feladnám, ha visszamehetnék. Akkor, abban az időben boldog voltam - tökéletesen boldog. Mindenem megvolt, amire egy lány vágyhatott - egy csodálatos fiúkból álló baráti társaság, ami csakis az övé volt. Én pedig elveszítettem, és így, visszagondolva talán csak az én fejemben voltunk mi ilyen tökéletesek. Talán ők már akkor is tudták, hogy később ez lesz, és csak én voltam ilyen naiv. 

De hát kérdezem én, ki sejthette volna, hogy a volt barátom két legjobb barátja belém fog szeretni? Úristen. Nem hiszem el, hogy ezt le mertem írni... 

Ez annyira félelmetes. És, nos... önbizalom növelő is. De legfőképpen fájdalmas. És szomorú. Ó, istenem, annyira hiányoztok, srácok!

Zagyva

Több, mint egy hónap eltelt, és nem hogy megoldódtak volna a problémáim, még több keletkezett. Azt se tudom, hol kellene kezdenem. Tényleg nem. 

Danikával semmi nem változott - ja, de. Még bonyolultabb lett. Már én sem tudom, mit érzek. Eleinte minden áron vele akartam lenni, és ez még most is bennem van, de közben már kezd elegem lenni. Nem nekem való ez a huzavona. Lassan már két hónapja játsszuk ezt. Néha nem is beszélünk, utána pedig üzenetekkel áraszt el, engem keres minden percben, áthív magukhoz, pedig ezt még Tomika is elismerte, hogy szokatlan tőle. Egyik percben úgy érzem, végre mellettem képes elfelejteni azt a hülye csajt, máskor viszont azt gondolom, hogy csak egy pótlék vagyok. Kezdek beleőrülni ebbe a játékba. 

Közben Lokyról is kiderültek dolgok. És Nagygyőrről. És Morvairól. Én meg csak kapkodom a fejem, hogy mikor történt mindez? Az elmúlt két hónapban nem láttam mást az én kis szívszerelmemen kívül - akárhányszor döntöttem el, hogy befejezem a játszadozást, mindig visszarántott. A fentebb említett fiúk nem látják? Nem veszik észre, hogy teljesen bekebelezett? Teljesen birtokolni akar - legalábbis úgy viselkedik, és ez az, amiért még jobban össze vagyok zavarodva. Ha annyira akar engem, hogy nem képes más fiút elviselni a közelemben, akkor miért nem lép már? Miért nem kér meg, hogy legyek az övé? Csakis az övé? Mi ez az egész? 

És nekem mikor lesz elegem? Mikor veszem már rá magam végre, hogy döntés elé állítsam? Bernáthtal anno 3 hétig bírtam, de ez már két hónapja így megy... és akárhányszor ott van előttem az esély, elszalasztom, mert csak a pillanatnyi tökéletes, euforikus boldogságra tudok gondolni. De egyszer elegem lesz. Nem, már most elegem van. A kérdés már csak az, hogy mikorra szedek össze annyi bátorságot, hogy ráhagyjam a döntést. Ha nem akar majd engem, abba beleszakad a szívem, de el kell majd fogadnom. 

Ó, és itt is a válasz. Ezért nem cselekszem. Mert nem vagyok biztos benne, hogy akarna. De... jobb tudni a rosszat, mint hinni a hazugságban, nem igaz?

Ez a spirál melyik része?

Hát, ez a nap is eljött. Elkezdődött a szabadságom utolsó hónapja. Egy hónap múlva már nagy és félelmetes tizenkettedikes leszek (bár sajnos még nem fogok végezni, mert én ötéves suliba járok). Nem tudom, mit kellene ez iránt éreznem, de most nem is erről akartam írni. Fogalmam sincs, hogy lyukadtam ki itt. 

Lényeg a lényeg, hogy már majdnem eltelt egy hét a kényszeres egyedüllétemből. Sajnos nem igazán tudunk sokat beszélgetni, mert amikor ő ráér, én már a barátaimmal vagyok, napközben meg ő dolgozik, és azért nem tudunk beszélni. Csak órákkal később tud visszaírni, meg ilyenek. Elég rossz, de kibírom! :) Meglepő, de tényleg nem törtem össze tőle, azt hittem nehezebben fogom bírni. Persze lehet azért megy ilyen könnyen, mert tudom, hogy melózik és nem jókedvéből van ott (jó, persze szórakozni is fog, de na, megérdemli). Vagy csak azért, mert igazából nem is vagyunk együtt, bármennyire is úgy tűnt néha. Jó, ez így egy kicsit lehet, hogy bonyolultnak tűnik, de én tényleg nem tudom, hogy ez most közöttünk mi. Barátság extrákkal? Párszori alkalom? Vagy a járás határán állunk? Jesszus. Ez nagyon stresszes. 

A másik téma, hogy ma beszélgettem egy kicsit a volt pasimmal. Jó, nem volt nagy beszélgetés, mert csak egy olyan játékról beszélgettünk, amire ő szoktatott rá, de ő írt rám, és ő kezdett el tanácsokat adni, ami egyébként marhára jól esett! :) Nem tértünk át személyes kérdésekre, mert én nem akartam, ő meg nem kérdezett. Beszéltünk vagy öt percet, de már ez is haladás ahhoz képest, hogy eleinte még köszönni sem volt hajlandó. (Megjegyzem, ha megtudja, hogy a legjobb barátjával kavarok, valószínűleg megint nem fog velem szóba állni, de ez már legyen a jövő problémája.)

Itthon sincs minden rendben. Anyáékkal folyamatosan veszekszünk, szerintem egymással sincsenek kibékülve, ráadásul még a hazudós kishúgom is folyton bekavar nekem. Ezért nem is igazán töltök itthon sok időt. Napközben itthon vagyok, de a szobámban edzek, filmet nézek vagy kockulok, este meg a városban lógok a barátaimmal. Egyébként olyankor hiányzik a leginkább. Tudjátok, amikor valami eszméletlen sztori jut az eszembe, és tudom, hogy nevetne rajta, odafordulok... de nem ül ott mellettem. Vagy amikor elkezdenek mellettem smárolni, akkor eszembe jut, hogy istenem, mi ezt mennyiszer jobban csináltuk! Vagy amikor Orsi bejelentette, hogy megint jár valakivel. Ekkor rádöbbentem, hogy basszus, most én vagyok az egyetlen, aki szingli. (Megjegyzés: eddig soha, soha nem volt olyan, hogy nekem ne legyen valakim. 16 éves korom óta mindig van barátom, kivéve azt az átmeneti egy-két hetet, amikor nincs.) Most majdnem kereken egy hónapja nincs barátom, ami nem lenne baj, ha közben nem áhítoznék őutána. Mármint Danika után. Jesszus! Azt kívánom, bárcsak lett volna bátorságom megkérdezni, mi van közöttünk, míg el nem ment! De most már késő, és még majdnem két hét, mire hazajön. Jó, persze ennek is van jó és rossz oldala. A rossz mindenképpen az, hogy alig tudunk beszélni, nem tudunk találkozni, és... oké, hiányzik. Az viszont jó benne, hogy ez alatt a két hét alatt helyre tehetem a fejemet. Végre rájöhetek, hogy pontosan mit érzek még Dániel iránt, és hogy Danika iránt ez most csak egy fellángolás, vagy annál sokkal több. Igen, ezt fogom csinálni. Ezt a két hetet magamra szánom, és edzek, hogy szép legyek, ismét elkezdek nyújtani, hogy megint járhassak táncolni, Trissel megcsináljuk a hajamat, és amikor hajazunk, megkérdezem tőle, mikor jön haza a tetoválójuk Angliából. Király leszek. Szuper. Neki pedig le fog esni az álla, ha akarja, ha nem! :D

Fejlemények

Helló ismét! 

Tegnap három olyan fontos dolog is történt velem, ami rendesen megváltoztatta az életemet, de először is kezdjük ott, ahol az előző bejegyzésben abbahagytam. Július 26, péntek. Nagyon jó este volt, mindennel együtt véve bármikor visszamennék, bár nagyon sokat bénáztunk, de szerencsére végig nevettük meg beszélgettük és nem tudom, ez így elég jó volt. Szokatlan, de jó. Szombaton nem sokat beszéltünk, mert már készülődött a Szigetre, én meg este mentem fel a városba. Egyébként kiültünk páran a pavilonhoz, majd a Dióba keveredtünk, és... és ott találkoztam az unokatesójáékkal. Igazából nem beszélgettem velük túl sokat, de az egyik, Kitti leanettezett, és ekkor egy kicsit elhülyéskedtem velük. Aztán megérkezett Danika is, mert miért ne? Nem is tudtam, hogy jön fel, de elmesélte, hogy exem és Loky felrángatták, szóval... Alig beszélgettünk, inkább az unokatesójáék szórakoztattak. Furcsa volt, mert folyton arra utalgattak, hogy tesztelniük kell, hogy beillek-e a családba. Na, ekkor volt az, hogy Danikával mindketten összenéztünk és elvörösödtünk, de egyikünk sem reagált, mert most erre mi a fenét lehet mondani? Nem vagyunk együtt. Akármilyen rossz is ez, nem járunk. (Annak ellenére, hogy a pénteki dolgok után szájrapuszival köszönt el.) Ezt bizonyítja az is, hogy amikor most lelépett, kaptam az arcomra két puszit. Az unokatesói amúgy kiakadtak és elkezdték nekem mondogatni, hogy félős, meg hogy egy seggfej. Vicces volt egyébként! :D De megnyugtattam őket, hogy nem seggfej, mert izé, nem vagyunk együtt. Aztán Kitti, aki leanettezett elkezdett arról faggatni, hogy nem szar-e, hogy Danika Dániel exe... különös, hogy erről milyen jól el tudtunk beszélgetni. Jól esett, hogy valakinek eszébe jutott, ez nekem mennyire szar érzés :) 

Aztán jött a vasárnap. Eleinte szarul indult, mert Klauval óriásit veszekedtünk az East Festes dolgok miatt, de aztán délután minden jobbra fordult. A tegnapi elbaltázott dolgok után Danikával végre megint úgy beszélgettünk, mint előtte, de sajnos hatkor indult Pestre. Addig igaz végig beszélgettünk, meg zenéket mutogatott, de a hat óra hamar eljött, és végül elment. :( Eközben Klauval végre kimondtuk az igazi problémáinkat, és rájöttünk, hogy mind a ketten elcsesztük, de nem szabad, hogy ez a barátságunk útjába álljon. Úgyhogy kibékültünk! :D Orsival meg szerencsére nagyon közel kerültünk egymáshoz. Neki mindent elmondhatok, mert nem ítél el, nem pletykál, és megérti a problémáimat (azaz, hogy folyton pasigondjaim vannak). Valszeg ez azért alakult így, mert neki meg folyton háreme van, vagyis több pasival ismerkedik. Én meg egyik kapcsolatból esek a másikba, még ha nem is akarom. Most komolyan, én nagyon boldog szingli lettem volna, ha Danika nem jelenik meg! Vagyis... oké, ha nem jelenik meg, valszeg még mindig depressziós lennék, úgyhogy... nincs mentség, folyamatosan pasik vesznek körül. 

A harmadik jó dolog, hogy ma megyek megcsináltatni a hajam! (Ja, ez már a negyedik. Upsz.) Végül nem Atishoz (kettes számú ex), hanem a legjobb barátnőjéhez, Trishez. Elvileg élénk vörös lesz, egy fehér tinccsel, de sajnos a tincset nem tudjuk most megcsinálni, csak kiszőkíteni, mert leégne a hajam. Majd hamvasítóznom kell, meg ilyenek, de nem érdekel, megéri, ha egy ideig szarul fog kinézni, csakhogy utána megint állat legyen! :D 

Mint láthatjátok, ismét pörög az életem. Megpróbálom ezt a két hetet kihasználni úgy, hogy a barátaimmal leszek, megújulok és jól érzem magam. Ráfekszek az angolra, felkeresem a tetkósomat, eljárok futni, és bulizok megállás nélkül. Igen! Mire hazaér, rám se fog ismerni ;) Remélem leesik az álla. Remélem utána már változik valami! :D 

Névfétis

A július volt számomra az év eddigi legbizarrabb hónapja. Először, a srác, akiről azt hittem életem szerelme és majd egyszer feleségül vesz, kidobott. Nem, nem szakított. Az egyik pillanatban azt mondta, hogy szeret és azt tervezgettük, mit vegyünk egymásnak a féléves évfordulónkra, erre másnap a legaljasabb, legmocskosabb módon kidobott a picsába, és még engem állított be rosszként. Gondolhatjátok, hogy telt az utána következő két hetem... Igen, meg akartam halni. Inkább nem részletezném, milyen undorító módon kivoltam, mert már csak visszagondolni is fájdalmas. De aztán következett a július 18-a. Az East Fest első napja, ahol minden megváltozott. 

Nem tudom miért, vagy hogyan, de összetalálkoztam az egyik legjobb barátjával, akit ugyanúgy hívtak, mint őt, és órahosszákat beszélgettünk. Arra eszméltem, hogy hajnali négy óra van. Aztán ezt megismételtük  másodnap és harmadnap is, egyetlen csók vagy bármi nélkül. Oké, az igaz, hogy kétszer is együtt aludtunk, de tényleg nem történt több annál, mint hogy egymást ölelve aludtunk. Azt hittem ezzel vége is lesz az egésznek, mert tudjátok: az exem legjobb barátja mindig tabu. Nos, már meg sem lepődök, hogy ezt is megszegtem. Ezután nem találkoztunk pár napig, viszont minden napot végigbeszélgettünk, és marha jó volt. Aztán most kedden valahol ott lyukadtunk ki, hogy eljön hozzám sütizni. Ez is remek volt, de még mindig nem tett semmit! A fenébe is, gondoltam akkor. Miért csinálja ezt, ha nem akar semmit? Miért ír rám folyamatosan és keresi a társaságomat? Miért biciklizik le hozzám az éjszaka közepén? Szerdán megkaptam rá a válaszaimat.

Kint voltam egész nap a Peresen, de estére azt terveztük, hogy felmegyünk bulizni. Hívtam őt is, és jött. Elüldögéltünk a többiekkel a sétálón, de egyikünk se akart inni, mert nem. Aztán átmentünk a dióba, és Danika azzal kezdte, hogy vett nekem egy portó rumot (két éve nem ittam). Megköszöntem és megittam, remélve, hogy befejezte a jótékonykodást, de nem. Az elsőt követte egy második és egy harmadik, majd mikor megjelentek az unokatesói, egy negyediket is lenyomott a torkomon.

Nos, ezek után nem sokra emlékszek, csak hogy már a házunk előtt ácsorgunk legalább egy órát. Aztán mondtam, hogy aludhat nálunk, és be is jött. Lefeküdtünk az ágyba, átkarolt, ahogy a sátorban is, de nem történt semmi. Aztán rákérdezett, hogy szerintem nem furcsa-e, hogy már harmadjára alszunk együtt, de még nem volt semmi. Erre hümmögtem valamit, ő pedig azt mondta, hogy úúúúgy megcsókolna. Átfordultam a másik oldalamra, vele szemben, ránéztem, és akkor... és akkor felém ugrott, hihetetlen sebességgel és megcsókolt. Sose csókoltak meg még így. Vad volt, mégis hihetetlenül aranyos. Már attól megőrültem, ahogy az izmos hasa hozzám feszült. 

Egyébként nem feküdtünk le, de ez volt életem legeslegjobb csókolózása. Amilyen aranyosnak, lovagiasnak és cukinak tűnik, akkora vadállat is az ágyban. Egyik pasim sem csókolt így. Sem a nagymenő Atis, sem a laza imádnivaló Dani. De ez a kiskölyök, akiről sosem hittem volna... ó, ő nagyon is értette a dolgát. 

És ma nálam alszik... és filmezni fogunk... és mindjárt ideér... 

Istenkém, segíts!!!

Ja, és a lényeget nem is említettem... vasárnap két és fél hétre elutazik dolgozni a Szigetre.. ez az utolsó alkalom, hogy találkozunk... és úristen. FÉLEK!