Pörgés

 Minden változik - néha a jó, néha a rossz irányban. Most fogalmam sincs, melyik következett be, de az biztos, hogy a dolgok felpörögtek. Az unalom eltűnt, alig jut időm magamra, a barátaim pedig teljesen elvesztek. Úgy értem, nyilván megvannak még valahol, valakikkel, csak rólam feledkeztek meg teljesen, bár most ez nem tud zavarni. Klaut végre visszakaptam, Katarahh is jelen van néha, és tudom, hogy Danira bármikor számíthatnék bulizás terén, ha arról lenne szó. Rajtuk kívül pedig másra nincs is szükségem, csak Atisra, ő meg ugye adott. 

És hogy a lényeget is megemlítsem: próbaérettségi, német nyelvvizsga, angol nyelvvizsga, nem megy a matek, a magyar tanárom egy köcsög és így sose lesz meg az emelt magyarom, írás és zenélés. Ezek teszik ki a napjaimat. 

Semmi sorozatnézés, semmi lazulás, csak a meló, a suli, a kötelesség. A legviccesebb az egészben az, hogy nem is igazán bánom. Mármint jó, néha hiányzik a lazulás, a pihi, de jó érzés tudni, hogy a jövőm biztos lábakon halad a jövő felé, és ha elég keményen dolgozom, bármit elérhetek. Hétvégén meg fogom ejteni a szükséges beszélgetést Atissal a jövőnket illetően, de most úgy érzem, ez is pozitívan fog lezajlani. Bízom abban, hogy ő is olyan komolyan gondolja, mint én, és támogatni fog az ötletemben. Hogy mi az? Nos, ha olvassa ezt bárki is, azt pontosan tudja: Los Angelesben élni, lakni, tanulni. Remélem, bele fog egyezni, és hogy ő is benne lenne, mert oké, hogy még két és fél év, és addig bármi megtörténhet, de optimistán állok a kapcsolatunkhoz: ha elég erősek leszünk, hogy kibírjuk még ezt a két és fél év ingázást hetente, és a heti két nap találkozót, utána már mindent ki fogunk bírni. Bízom ebben. Hiszek ebben. És ha mégse? Hát... Klau, az én legeslegjobb barátnőm ott lesz mellettem. Tudom, hogy ő sosem fog cserben hagyni... Ő a világ legeslegjobb embere. <3

Igazad volt...

-Tudod megváltoztál.
-Miért, régen milyen voltam? 
-Önpusztító. Őrült. Nevetséges. Lobbanékony. Nagyszájú. Tüzes. Kiszámíthatatlan. Dühítő. És mindezek mellett tökéletesen egyszerű, megérthető. 
-Ó, kösz. Nem is tudtam, hogy ilyen elviselhetetlen voltam.
-Nem. Imádni való voltál. És most már nem látom ezt rajtad. Tudod jobban szerettem azt, amikor önmagad voltál, nem ez a normális álarcos lány. Hiányzik az a te. 

És nem kellene érdekelnie, hogy ezt mondta - esetleg annyi ideig kellene ezzel foglalkoznom, amíg azon töröm a fejem, hogy vajon minek álltam le egyáltalán beszélgetni vele -, mégis elgondolkoztatott. Vajon igaza van? Vajon tényleg megváltoztam?

Jó, ez ostobaság, én is pontosan tudom, hogy régen, amikor még annyira ismert teljesen más voltam. Nem is ez a fő kérdés, hanem hogy az akkori énem vajon jobb volt, mint ez a mostani? Annyi biztos, hogy akkoriban sosem hagytam volna, hogy azt tegyék velem, amit manapság. Az első hiba után kerek-perec megmondtam volna, hogy vagy megváltozol, vagy mehetsz amerre látsz. És most? Én voltam a szenvedő alany, én könyörögtem még így is, hogy beszéljük meg. Nevetséges voltam, de nem abban az értelemben, ahogyan régen. Akkor hülyéskedtem és poénkodtam, azért nevettek rajtam - és most? Most csak azért, mert rohadt szánalmas, hogy mit el nem tűrök a szerelem nevében. Hisz ő sem más, mint B, aki a fenti szavakat mondta nekem. Tudjátok, ez egy kicsit vicces azért, nem gondoljátok? A srác, aki miatt összetörtem és megváltoztam azt mondja, jobban szerette a régi énem. Akkor kérdem én, ostoba naiva, miért tette tönkre azt, ami olyan jó volt? Miért zúzta porrá a legjobb énemet? És most miért nem segít, hogy visszaszerezhessem azokat a csodálatos tulajdonságaimat? Tudom, tudom: jelentéktelen vagyok. De tenni fogok róla, hogy ne legyek az. Visszaszerzem én magam: mármint a régi énem, nem őt. Ő már totálisan hidegen hagy, már csak egy múló emlék, egy fájdalmas kép a múltamból. És mégis még mindig ő ismer a legjobban. De miért? És hogyan csinálja? És miért mondogat nekem ilyen dolgokat? 

Miért nem a barátom teszi ugyanezt? Nem neki kellene törődnie velem? Nem neki kellene ismernie mindenkinél jobban? Nem miatta kéne jobban éreznem magamat? Nem kellene kimutatnia, hogy mennyire szeret és hiányzom neki? Tudjátok, nem miatta kellene fájnia a szívemnek... neki kellene elhoznia számomra a szeretetet és a békét. A boldogságot. De csak fájdalmat és kétségeket kapok. Mintha ismét átélném a múltat - életem egyben legszebb és legrosszabb napjait. A jelenem a múltammá vált, csak más miatt; és ez aggaszt. Félek. Rettegek, hogy a múlt ismét megismétli önmagát, mert azt már nem élném túl. Egy ember nem veszítheti el kétszer is a szívét, azt már nem lehet helyrehozni. Így is széttörtem és meghalt egy részem, tudom. Sosem leszek már az a felszabadult, teljesen boldog és imádnivaló lány, akit annyira szerettek a barátaim. De mi történne, ha a maradék részem is meghalna, megsemmisülne és elpusztulna? Mi maradna belőlem? Igaza volt B-nek... nekem is hiányzik az az énem...

VIÉTE

VIÉTE-formula, óh miért vagy te VIÉTE-formula? És miért hagytál abban a vétkes, szomorú hitben, hogy te DIÉTA vagy??? Matematika kedves istene, légy oly megbocsájtó és elnéző, hogy megszabadítasz a VIÉTE rémséges világától. Ámen.

Oké, komolyra véve a szót nem hülyültem meg, csak éppen a matekkal szenvedek - pedig sose voltam hülye a matekhoz, de ez... nevetséges. Nem logikus, egyáltalán nem értem. Totál homály az egész, és amúgy is; semmi kedvem hozzá. Semmi erő nincs bennem, ami a tanulás felé hajszolna. Bécsi klasszicizmus? VIÉTE-formulák? Magyar trónviszályok? Csokonai munkássága? Jelek és jelrendszerek? Kit érdekel, amikor végre ismét van gépem és írhatok naphosszat? De muszáj. Tudom, hogy nem szabad ellustulnom, mert akkor lerontok és akkor anyámék kinyírnak. Nem mintha eddig nagyon megerőltettem volna magamat, de most már muszáj leszek javítani. Majdnem kettes lettem fizikából, ami egyébként nem meglepetés az agyamat nézve és a késztetést, amit a fizikatanulás iránt érzek. Nem érdekel, utálom és totálisan hidegen hagy, pont mint a kémia. Ha nem létezne a puskázás művészete, buknék semmi kétség. Így? Kemény 4-es vagyok, óh je (L) :D És nem, erre nem vagyok büszke, csak tudom, mik a gyengéim. Ez a kettő.

De túl leszek rajtuk. Legyőzök minden elcseszett kis akadályt, megszerzem a nyelvvizsgáimat, leteszem az érettségit, esetleg még elvégzem a stewardessi sulit, és aztán viszlát, Magyarorzság, hellószavasz Angyalok Városaaaaaa <3 Szép álmok, szép remények. De sikerülni fog!!!

Karácsony és bölcseletek

Jó, egyébként meg sem akartam írni ezt a bejegyzést, mert ugyan minek kérkedjek azzal, hogy mennyi remek dolgot kaptam és mennyire csodálatosan telt az ünnep? De aztán eszembe jutott pár példaértékű dolog, amit szerettem volna megörökíteni, így hát klaviatúrát ragadtam és most itt vagyok.

Először minden pocsékul indult, mint ahogy az lenni szokott - de aztán Atissal találkoztunk Szolnokon és minden helyre jött. Nem számítottak tovább az idióta szüleim és a kis hazudós húgom - ott voltam és azzal, akivel és ahol lennem kellett. A vasárnapunk olyan átlagos telt, ahogy az már lenni szokott a vasárnapokkal, bár az estét a barátai albijában töltöttük, és remekül elbeszélgettem az egyik lánnyal, aki ott volt. Rengeteg közös van bennünk, azt hiszem - legalábbis van pár ribanc, akit mindketten szívesen kiütnénk és mindkettőnk szenvedélye a kosár, a zongora és a tánc volt egykor. Ez azért jelent valamit, nem? Vagy nem? 

Szenteste Atis családjával voltunk eleinte  fát díszítettünk meg ebédeltünk és tök aranyosan meg családiasan viselkedtünk, aztán mentünk hozzánk, ahol folytattuk tovább a karácsonyozást. Még egy fadíszítés, vacsorázás meg ajándékosztás. Hát hűű. Húha! Tulajdonképpen csak ennyit mondhatok. Egy rossz szavam nem lehet. A szüleimtől kaptam pár könyvet, meg a kedvenc Avril Lavigne parfümömet testápolóval és tusfürdővel meg hasonló apróságokat. A húgomtól szokás szerint könyveket. És a szerelmemtől életem legszebb ajándékát: egy csodálatos, gyönyörű és biztosan őrült drága ezüstnyakláncot valamiféle kristályból készült medállal. Az első gondolatom az volt, hogy ez már túlzás. A második pedig, hogy nekem van a világon a legjobb pasim. A harmadik, hogy ezt az egészet meg sem érdemlem. Utána pedig egyszerűen csak a nyakába vetettem magamat, visítozva persze. Biztos egy hülye picsának tartott, de nem lényeg. Tőlem egyébként egy őrülten menő pólót kapott, és láttam rajta, hogy imádja és hogy engem is imád, mert ismerem az ízlését már ennyire. Szóval volt egy tökéletes Szentestém, olyan, mint ezelőtt még soha :)

A 25-ét nem kommentálnám, ha lehet: sok kaja, nagy család, művigyorok és rengeteg robotozás a 6 éves unokaöcsémmel. Ne kérdezzétek az okát - az öcskös elkapott, és teljesen olyan, mint én (lerázhatatlan), szóval vagy megadtam magamat, vagy addig püfölt volna, amíg meg nem adom magamat. Nos, én az első lehetőséget választottam, amit egyébként Atis szerintem nem értékelt annyira túlzottan. Kevés időm maradt rá, de este mindent pótoltam. :)

26-án nálunk gyűlt össze a család, így fel kellett vennünk a nem is annyira vágyott vendégfogadó család szerepét. Atistól már kora reggel elszakítottak: neki mennie kellett a férfiakkal pasis dolgokat csinálni (tűzrakás, favágás, a pörkölt kavargatása, pálinkázás, sörözés, és egyéb hasonló fontos dolgok), engem pedig befogtak a konyhába (krumplipucolás, forralt bor főzése, sütik kiadagolása, vendégek üdvözlése, bájmosolygás és unalmas csevejek). Egyébként a kényszeres szenvedésünknek egyetlen jó oldala is volt: hogy őt is befogták, azt jelentette, hogy kezdik befogadni a családba. Ez az előző fiúmmal esélytelen volt, emberszámba se vették. De Atist? Tanítgatták, hogy fűszerezze a pörköltet, hogy rakjon tüzet és hasonlók. Ez csodálatos jel, nem? Azt jelenti, hogy látnak rá jövőt, hogy sokáig leszünk, ugye? Remélem! 

Egyébként ez bármilyen jó dolog is, nem ezért írtam meg ezt a posztot, hanem azért, ami az után történt, hogy Atist kitettük Robival az állomáson. Beszélgettünk. Sokat. És eleinte bármilyen kínos is volt, rájöttem, hogy a nagybátyám és én tökéletesen megértjük egymást. Megértett engem, úgy, ahogy anyáék sohasem és én is megértettem őt, amiért azokat a dolgokat teszi, amiket tesz. 

Jó, voltak fura beszélgetéseink, mint például:

-Most nagyon szerelmes vagy, nem? 

-Azt hiszem, igen. Sőt, tuti hogy igen. Naná.

-És minden oké veletek? Nincs gáz?

-Olyan nincs, amiről tudnék is. 

És nem ez volt a legfurcsább, és semmi esetre sem a legszívszaggatóbb. Az ez volt: 

-Tudod, azután lettem ilyen, hogy megtette, amit tett. Akkor kezdtem el cigizni és inni meg csajozni, mint az őrült. Abba akarom hagyni, de képtelen vagyok rá. Most is itt van ez a lány - intett a mellettünk éppen elbicikliző fekete hajú lány felé -, legszívesebben hazavinném, és... tudod te azt. Ráadásul itt volt Ancs. Éreztem, hogy ő is becsap. És tudod, mi történt, mi után ti hazamentetek? Bevallotta, hogy átver. 

-Úristen, én annyira sajnálom! - Azt akartam mondani neki, hogy megértem mit érez, de ostobaság lett volna. Amikor velem ezt tették, én nem a jövőmet, nem az egész életemet vesztettem el. Nekem nem kellett elköltöznöm a házamból és feladni a gyerekekről szőtt álmaimat. Nekem is fájt, igaz, de nem annyira, amennyire ő szenvedhetett. 

-Hát, legalább kiderült, hogy a hatodik érzékem még működik - nevetett fel szárazon, és én is vele akartam nevetni, de képtelen voltam rá. 

Megvan a hasonlóság köztem és közted bácsikám, a kiálló füleinket és a hatalmas barna szemeinket leszámítva: belülről mindketten üresek és összetörtek vagyunk. Igaz engem már összefoltoztak, úgy ahogy, de tudtam (tudom!), hogy ismét bántani fognak. Valaki, valamikor. Akárhányszor adtam oda valakinek a szívemet, összetörte. Ő is törte már össze - de szerettem és meg kellett bíznom benne. Mi mást tehettem volna, ha nem bírtam nélküle élni? 

Talán megkérdezhettem volna én is a 6. érzékemet. De a nagybátyám és én ebben különbözőek voltunk: ő megmerte tenni, én nem. Túlságosan is féltem a választól: vajon jól döntöttem, amikor nálad felejtettem a szívemet?

Veszteségek és nyeremények

Majdnem egy hónapja nem írtam, de ennek nem az az oka, hogy bármi rossz történt volna - vagyis hát, a laptopom megadta magát és ez elég rossz, de ezen kívül minden tökéletes volt. Szinte már túlságosan is. Pedig én tényleg számítottam rossz dolgokra, és úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban megtörténhetnek. Talán csak paranoiás voltam és összezavarodott, amiért most nem én voltam a számkivetett és a sajnálni való. Végre irigyelt ember lehettem, egy bálvány és példakép. Nem tudhattam, meddig tart ez a szerencsém, ezért igyekeztem minden percét kihasználni.

Sajnos emiatt bizonyos embereket hanyagolnom kellett, és bármennyire is fájt, nem szakadhattam ezer felé. Tudtam, hogy önzőség, de most az egyszer ki akartam használni, hogy dönthetek. És döntöttem is, bár néha fájtak ezek a döntések. Például amikor félretettem a legjobb barátnőmet, akire mindig számíthattam. Tudtam, hogy pocsékul van, mert ismertem - a szívem mélyén éreztem -, mégsem tettem semmit, mert azzal nyugtattam magam, hogy szólna, ha baja lenne. Pedig rájöhettem volna, hogy sosem szólna. Mindig úgy kellett belőle kihúznom a szavakat, akkor most miért változott volna? 

És fájt az is, hogy amikor az egyik hétvégén elmentem a volt legjobb barátaimmal bulizni a barátom nélkül, rájöttem mit veszíthetek még, ha nem változtatok az életemen. Igaz, hogy itt volt ő nekem és az ő haverjai, de ha elhagy, ha magamra hagy, mi marad nekem? Elhanyagolt barátok és elcseszett barátságok? Szerettem és bíztam bennünk, de csaptak már be annyiszor, hogy ezúttal okosabb legyek. Egykor mindenemet odaadtam a hozzá hasonló srácoknak - és valljuk be, neki is. De itt az ideje, hogy visszavegyek tőle mindent, kivéve a szívemet. Igen, azt nála hagyom, hisz már az övé. De emiatt nem kell tőle függenem. Lehet saját életem saját barátokkal, saját őrült partikkal. Saját fájdalmas múlttal és kísértő szellemekkel. 

Miért van az, hogy a legutóbbi exemen 3 másodperc alatt simán túl tudtam lépni, B-től pedig még mindig berezonál a gyomrom. Nem az van, hogy hiányzik vagy ilyesmi, csak annyira kínos találkozni vele. Tudjátok, mint amikor meglátsz valami ismerőset, amit egykor kedveltél és szerettél, és most, amikor ismét szembe jön veled, legszívesebben a nyakába ugranál és utána pedig felpofoznád, hogy miért tette ezt veled? Miért hagyott magadra és tört össze? De nem tettem meg egyiket se - szánalomból. Értitek, a barátnője épp nemrég csalta meg és hagyta el, miért bántottam volna meg még én is? Nem vagyok olyan szívtelen dög, mint ő volt. Ennél többre tartom magam. 

És több is vagyok. Na meg csodálatos és gyönyörű, ahogy egykori legjobb barátaim egyike, Rich megjegyezte. Hű, még most is mosolyra görbül a szám, ha eszembe jut :) Én, csodálatos? Hallottátok ezt? A mindig cikiző, szemétkedő Rich azt mondta gyönyörű vagyok! 

Ki kapott már ennél nagyobb dicséretet, skacok? ;)

Kiruccanás

Túléltem. Nos, igazából ez hazugság. Nem éltem túl. Csaltam. Szerda este hirtelen elkapott a hasmenés, hasgörcs, fejfájás, szédülés és mindenféle idegbaj, ezért sajnos kénytelen voltam csütörtök reggel orvoshoz menni. Utána pedig rögtön Pestre. Meglepő tudom, de délután kettőre minden tünetem elmúlt. Varázslatos dolog a szerelem, nem igaz? :) 

Na jó, most komolyan, ezt senki nem róhatja fel nekem. Jó kislányként végigszenvedtem a hétvégét a családommal, ennyi pihenő igazán járt már nekem is. Mert most őszintén, melyik 17 éves akarja az idejét a nagyszülei x-edik unokatestvérénél tölteni a vasárnapot, amikor helyette akár a barátjával is lehetne összebújva egy pesti kis albérletben? Na ugye... :)

Egyébként az a négy nap, amit fent töltöttem, fenomenális volt. Nincsenek rá jobb szavak, de komolyan. Csütörtökön csak összebújtunk, aztán már ment is melózni, pénteken meg elmentünk vásárolgatni, buszozgattunk a kivilágított utcákon és élveztük egymást társaságát. Szombaton hajat csinált, én meg elvoltam Rejjával, aztán jöttek egy csomóan, és nekiálltam forralt bort csinálni. Szerintetek mennyire dagadt a mellem a büszkeségtől, amikor Atis közölte, hogy finomabb a forralt borom, mint az övé? (Ez egyébként azért nagy szám, mert mindig azzal cikiz, hogy nem tudok főzni és béna vagyok a konyhában. Hát most megkapta! :D) Mindent egybevéve nagyon jó nap volt, kicsit be is ittam, de éppen csak annyira, amennyi kellett. Vasárnap meg együtt cirmultunk, meg összebújtunk, le is késtem a vonatot, ami miatt egy órát fagyoskodtunk a keletibe. De megérte! 

Amúgy vettem egy nagyon fasza kis nadrágot, a bal zsebén ilyen hatalmas szegecsek vannak, meg szét van koptatva és úgy feszül rajtam, ahogyan kell egy csőnadrágnak :) Meg kinéztem magamnak egy csudijó övet, és erős utalásokat ejtettem Atisnak, hogy én EZT akarom Karácsonyra. Remélem nem volt túl pasi és vette a célzást ;) 

Erről jut eszembe, még fogalmam sincs, ki mit kap Karácsonyra. Sőt, azt se tudom annak a dinkának mit vegyek Mikulásra. Tök kreatív ember vagyok, de amikor szükségem lenne az agyamra naná, hogy éppen leblokkolni támad kedve. Jellemző. De nem gáz. Kiagyalok valamit. Mindig megcsinálom, nem? Most is menni fog. I hope so. 

Egyébként a nap zenéje :)

Horrible

"A zene pszichológia. Ha nem jut be a szívbe, a lélekbe, az elmébe, az emberek nem fogják érezni."

(Bob Marley)

Horrible. Komolyan. A pillanat, amikor kiderül, hogy a barátoddal két hétig nem tudsz találkozni, mert behívták szombatra is dolgozni. Nem. Ennél nem sok dolog van, ami rosszabb lehet.

Két napja folyamatosan... sírok. Nem tudom abbahagyni. Nem tudok megállni. És senki nincs, aki segíthetne. Csak Ő. Vagy a Sors. De egyik sem túl valószínű, hogy bekövetkezik. Elvesztem. Életem legnehezebb további egy hete következik. Ha túlélem, mindent kibírok. Ha nem, elbuktam. A játék most kezdődik...

Oh My Fucking God

Furcsa vagyok. Furcsa érzés a saját bőrömben lenni. Egyszerre vagyok a legérzelemteljesebb, legegyüttérzőbb ember és a leggonoszabb, legszemetebb csaj a vidéken. Fogalmam sincs, hogy irányíthatnám magamat, a tetteimet. Néha úgy érzem, összetörnek, utána pedig úgy, hogy én döntök romba mindent és mindenkit. Mi ez az egész? Miért ilyen bonyolult? Miért tudok nevetni az egyik pillanatban, ha az előzőben még sírni támadt kedvem?

Annyira sokszor érzem úgy, hogy ki kell mondanom a gondolataimat hangosan is. Azt szeretném, ha páran meghallanák, mit érzek és mi jár a fejemben, de félek kimondani őket. Néha olyan rémes eszmefuttatásaim vannak. Megértené ezeket bárki is? Lenne olyan ember a Földön, aki nem borzadna el tőlük? Képes lenne azok után is szeretni, hogy rájönne, kit is rejt az álcám? Nem hiszem. Az egy dolog, hogy én nem félek magamtól. De sokan igen.

Régen azt hittem, minél idősebb leszek, a világ egyre egyszerűbbé fog válni. Azt hittem, idővel majd minden helyre jön, a problémák maguktól megoldódnak, és megkapom a happy endem. Eszembe sem jutott, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű, hogy mindenért meg kell majd küzdenem, minden egyes kis boldog pillanatomért. Nem hittem abban, hogy ilyen nehéz döntéseket hozni - pedig mocskosul az. Az egyik percben még tudom, mit akarok, de aztán ismét új lehetőség vetődik fel bennem, és minden felépített kis kártyaváram összedől.

Mi legyen belőlem? Kinek kellene lennem, ha felnövök? És hol? Kikkel az oldalamon? Milyen jövőt kellene választanom, kiket kellene beengednem, és kiket kizárnom? Mi az, amire szükségem lehet később?

Olyan kérdések, amelyekre még nem tudom a választ. Nem tudhatom. Senki sem tudhatja, és ez egy kicsit megrémiszt. Jó, őszinte leszek: a frászt hozza rám. Annyira szeretném tudni, mi lesz velem pár év múlva! Kik fognak körbe venni? Lesz valaki, aki szeretni fog olyannak, amilyen vagyok? Vagy vissza fogok zuhanni a semmibe? Oh my fucking god... I have a lot of problem. 

Az én háborúm

Azt hiszem, megint kezdenek feltörni bennem a kamaszérzelmeim. Az egyik pillanatban minden depi, utána pedig minden happy, vagy éppen fordítva. Úgy értem, nincs ok az aggodalomra, most nem jellemeznek azok a szélsőséges érzelmek, amik elől anno az öngyilkosságba akartam menekülni, de azért halványan itt van a fájdalom és a kín az elmém peremén. Nem tesz semmit, és csak vár. Vár, hogy egy-egy gyengébb pillanatomban lecsaphasson rám, én pedig nem tehetek mást, mint hogy küzdök. Muszáj erősnek maradnom, mert csak így élhetem túl az elkövetkezendő éveket. Már letettem arról, hogy más emberekre bízzam a sorsomat - nem reménykedem abban, hogy azok, akik most mellettem állnak, később is itt lesznek -, tudom, hogy csak magamra számíthatok. Mert mi van, ha most szeretsz, de pár év múlva már a nevemre sem fogsz emlékezni? Mi van, ha az érzelmeid, amelyek most oly hevesek, elkopnak, eltűnnek az éterben, és én egyedül maradok? 

Nem tagadom, rettegem ettől. Folyamatosan attól félek, hogy azok, akiket szeretek, magamra hagynak, de tudom, hogy ettől még nem szabad összetörnöm. Ha valamit megtanultam abból a sok rémséges dologból, ami történt velem, hát az az, hogy az élet mindig megy tovább. Nem áll meg, míg te összeszeded magad. Kiálthatsz, sikíthatsz, de csak annyit érsz el vele, hogy berekedsz. Küzdeni kell. Nevetni, vadnak lenni és bemutatni a világnak. Nem szabad másokra bízni az életedet - hisz ez a tiéd! Tiéd és senki másé - megoszthatod másokkal, de nem hagyhatod, hogy irányítsák is. Mert mi marad neked, ha végül mindenki elhagy? Egy üres, unalmas élet? Nem. Nem szabad így lennie. 

Talán sokszor fájni fog. Talán ismét bele akarok majd halni az ürességbe és a veszteségbe, ha végül ismét bekövetkezik a számomra legfájdalmasabb vég, de egy valamit tudok: ez az én háborúm. Az én harcom, amit nekem kell megvívnom a saját árnyaimmal. Hisz mindenki mástól fél. Valaki a szegénységtől, valaki a hazugságoktól, és megint más a kétszínű emberektől. Én mindezt megszoktam már (jó, kivéve a szegénységet), de a magány... A magány az egyetlen, amibe képes lennék belehalni. Én nem lehetek egyedül - túl sokáig nem. Engem megőrjít, bolonddá tesz és elveszi az agyamat. Olyan, mint egy gyilkos kezébe csőre töltött fegyvert adni - előbb vagy utóbb el fog sülni, és akkor rengeteg járulékos kárral kell majd számolni; tönkretett életekkel, sírással és fájdalommal, na meg egy elvesztegetett élettel. Szóval nem maradhatok egyedül. Ez az egy sosem történhet meg. Még akkor sem, ha ez az én háborúm... akkor is szükségem van egy hátországra... Csak hogy létezzen. Nem kell a segítsége, csak a tudat, hogy van és bízik bennem. Hogy szeret, és ez nem fog megváltozni. Soha...

Boldogság

Mit jelent boldognak lenni? Hinni a lehetetlenben? Önfeledten élvezni az életet úgy, hogy közben kizárod a negatív tényezőket? Pontosan mit takar ez a szó, és miért akarja mindenki ezt tudni? Ha ismernénk a titkát, akkor arra is rájönnénk, hogy hogyan lehetünk azok? Nem. Szerintem egyáltalán nem. Ha tudnám, mi a pontos fogalma, ha valaki elmondaná nekem, hogyan is lehetek az, attól nem érezném úgy magam. Ez érzelem, nem tudomány. Nem kell értenünk, még csak azt sem kell tudnunk, hogy mit jelent ez a szó. Ezt egyszerűen csak éreznünk kell, már ha tudjuk. Nem szabad erőltetni - hisz nem is tudjuk. Majd jön az magától, ha kell, ha pedig nem, akkor nem tehetünk mást, minthogy reménykedünk... hiszünk abban, hogy egyszer majd bekövetkezik, mert én mondom nektek, az örök pesszimista és szenvedő lány, hogy boldognak lenni - igazán annak lenni - a világ legcsodálatosabb érzése. Komolyan... ennél... egyszerűen nem létezik tökéletesebb dolog...