Hol a jövőm?

Egy pár pillanatig minden olyan tökéletesnek tűnt. A sok kétely után már láttam a fényt az alagút végén; a remény apró szikrái megjelentek a horizont legalján, és hívogatóan villogtatták rám a fényüket. Úgy éreztem, végre minden tiszta, hogy nemsokára megnyugodhatok, minden el lesz rendezve. 

De persze nem így lett. Miért is alakulna bármi úgy, hogy nekem ne kelljen hónapokat idegeskednem még? Miért lenne bármi is könnyű az életemben... 

Mintha minden és mindenki keresztbe akarna tenni nekem. Most minden rosszabb, mint amilyennek hittem. Tudom, hogy naiv vagyok, és mindig a jóban és a szépben reménykedek. Mindig áltatom magam. De nem lehetne, hogy egyszer pozitívan csalódjak? Hogy egyszer azt kapjam, amire számítok? Ne a bizonytalanságot, ne a kételyt, ne a "majd lesz valahogy"-t. 

Úgy érzem, a jövő, amiben élnem kellene, nemsoká itt van, mégis, mintha nekem semmi közöm nem lenne hozzá. Semmi beleszólást nem kapok - vagyis ettől tartok, hogy nem fogok kapni. Hogy majd a fejem felett döntenek mindenről, és hogy szívni fogok. Mert míg én nem fogok semmi biztosítékot kapni, addig a másik oldal csak jól járhat. Én elveszíthetek mindent... ők meg semmit. 

Szóval a helyzet az, hogy most épp úgy áll a szénám, mint a magyaroknak a II. világháborúban: számomra nincs nyertes oldal, én csak veszíthetek... 

Remek kilátások... 

Csak sírni van kedvem. 

Courage

Mostanában sok őrültség jut eszembe. Ennek valószínűleg az lehet az oka, hogy a túl sok tanulás miatt az agyam túlterhelt, és már képtelen a normális dolgokra koncentrálni. Jó, ez igazából semmi extrém dologban nem merül ki, de sokszor eszembe jutnak a régi barátaim - azok a barátok, akiket mások miatt veszítettem el. Nem a legjobb barátnőm, aki eldobott egy másik csajért, és nem is az a barátnőm, aki csak akkor keres, ha kellek neki. Nem. Azokra gondolok most, akik csak úgy eltűntek az életemből. Észrevétlenül. Egyik nap még jót beszélgettünk, majd semmi. Folyton azon jár az eszem, hogy ha megkeresném őket, az vajon jól sülne el? Nem lenne kínos? Nem éreznék furának? És nekem egyáltalán szükségem van erre? Szükségem van rájuk? 

Néha úgy érzem, igen. Mert a mostani sulis barátaimmal ellentétben nekik mindent elmondhattam. Éjszakákat sírtunk és beszélgettünk át, korra és nemre való tekintet nélkül. Valahogy mindig ott voltunk egymásnak, és bármilyen őrültséget is csinált a másik, mindig megbocsájtottunk végül. De most... eltűntek. Mindenki elveszett. 

Persze imádom a mostani életem is. Az édes szerelmem, a kiscicám, és az elképzelt jövőt, ami talán hamarosan valósággá válik. Szeretem a terveimet, szeretnék a BME-re járni, és szeretnék örökké Andrissal maradni. 

De mindezek ellenére ők is hiányoznak azért. Még ha soha nem is mondom... egyszer, amikor megszakadt közöttünk a kapcsolat, ők kerestem meg. Most talán rajtam lenne a sor, ha lenne elég bátorságom. Talán csak egy rövid levél kéne, egy érdeklődő, kedves, Petrás pár sor, és máris minden rendbe jönne. Vagy minden elcsesződne. Ezt nem tudhatom, amíg nem cselekszem. 

Nos, majd ha összeszedem a bátorságom, és eldobom a hiúságom, a csökönyös makacsságom, minden kiderül. De meg fogom tenni. Egy nap biztosan. Holnap. Vagy holnapután. Vagy ezer nap múlva. Egy a lényeg: több barátot nem fogok veszni hagyni. 

Amikor egy nap alatt minden megtörténik

Eljött hát a március, és ma szembesítettek vele, hogy már csupán 61 napom van hátra a pokolig, az érettségiig. De ma ez nem tudott meghatni - ma egy sokkal személyesebb poklot kellett átélnem. 

Tegnap este telefonáltak a kórházból, hogy megjöttek a húgom leletei, és hogy ma be kell menni, majd a főorvos tájékoztat. Ekkor már tudtam, hogy baj van, mert a nő azt mondta, telefonon nem közölhet semmit. Ezért úgy döntöttem, bekísérem anyát a szembesítésre - tudom milyen, kell neki a támogatás. Szóval ma fél 9kor már a kórházban voltunk, és beigazolódott a gyanúm: Leila lisztérzékeny. Jó, ez persze nem halálos betegség, de akkor is lesújtott. Legyünk akármilyen rossz testvérek néha, azért ez borzasztó. További kivizsgálásokra küldték, amik nem lesznek kellemesek, és ennek a hírnek hála az egész családot beutalták vérvételre, hogy kiderüljön, kitől örökölte, és hogy én is örököltem-e rá a hajlamot. Remélem nem. Nem akarok lemondani az egészségtelen, de fincsi kajákról! Persze az egész étrendünket így is meg kell változtatni: a konyhából száműznünk kell minden fehér lisztes kaját, és anyának kell sütnie mindent kukoricalisztből. Szuper, de tényleg. Már csak ez hiányzott. 

És Leila még nem is tudja. Anyáék élőben akarják megmondani neki, amikor pénteken hazajön a koliból. Szegény... Mi már arra készülünk, hogy minél hamarabb át tudjunk állni az új étrendre, ő meg még azt sem tudja, hogy ez az utolsó hete a koliban. Mert ott kell hagynia, az biztos. Nem eheti azt a sok szart, amit ott adnak. Tuti sokkolni fogja a hír. Nem lennék a helyében... :(

De ma azért történt jó dolog is. Végre jóváírták a befizetésemet, így már tuti, hogy jó a felvételim! :D Már csak az érettségi megírása van hátra... a legnehezebb része. Félek is tőle... Jobban, mint azt be merném vallani. Persze mindenki azt hajtja, hogy ha nem nekem, hát kinek sikerülni, és jól is esik a bizalmuk... de én miért nem érzem magam ennyire magabiztosnak? Úgy érzem, béna leszek, és mindent elrontok... :( Bár túl lennék már rajta! Aztán jöhetne a jól megérdemelt pihi, meg összeköltözés a Cicámmal :) 

Jöhetne az Aranyélet... ♥

Hello, Heartache!

Csak annyit mondok: nem éri meg türelmes embernek lenni. Csak ki fogják használni, hogy te megpróbálsz uralkodni magadon, hogy leplezed a fájdalmad, a türelmetlenséged, és mindent, ami bánt. Hiába mosolyogsz és mondod azt, hogy minden rendben, jól vagyok. Az emberek nem fogják tudni, hogy hazudsz. Vagy ha tudják is, nem érdekli őket. Őt se érdekli, hogy éppen mi történik veled, sírsz-e épp a kíntól, hogy mennyire szenvedsz... SENKIT. NEM. ÉRDEKEL. És hogy miért? 

Mert jelentéktelen, semmit nem érő vagyok. Akit bármikor itt lehet hagyni egyedül. Aki nem fontos. Aki nem számít. Aki jó arra, hogy fogja a kezed, hogy tanácsokat adjon, hogy mindenkinek ott legyen, ha kell. De fordítva? 

A legjobb barátok elhagynak, a szülők elfelejtik, hogy néha még szeretnél gyerek lenni, életed szerelme pedig... mintha néha már nem is ő lenne. Mintha az egész világ kifordulna a sarkából, te meg ott állsz egyedül a közepén, és nem értesz semmit. Semmi nem olyan már, mint régen. Aztán ara gondolsz, hogy csak paranoiás vagy... Hogy talán minden oké, csak te reagálod túl. De nem... Nem, mert régen minden sokkal jobb volt. Több kedves szó, több figyelem, több szeretet, semmi bizonytalanság. 

Most pedig minden széthullik. Néha azt se tudom már, ki vagyok... és ez megöl belül... 

Hello Pain!

Sokszor rám tör a letargia - annak a régi időszaknak az emléke, amikor egyedül voltam, egészen egyedül. Amikor nem tudtam kihez fordulni, amikor a világ csak egy üres, fekete semmi volt számomra. Még mostanában is érzem ezt néha: a feketeség magába szippant, és mindenki számára láthatatlanná válok. Mindent elrontok, elfelejtenek, leráznak, és a szemembe vágják, hogy nem kellesz. Jó, persze nem ilyen nyíltan. De a "nem akarok veled lenni" mondatot hogy másképpen lehetne értelmezni? Hiába tudom, hogy csak egy hülye helyzetben kimondott hülye mondat, mégis ezen rágódom két napja. Jelentéktelennek, feleslegesnek, haszontalannak érzem magam. A szépszavak lepattannak rólam, az agyam nem fog, úgy érzem, minden szép lassan elhalványul, ami fontos. Az a gyönyörű, csodálatos jövő, amit elképzeltem, vajon csak a fejemben él? Az is el fog tűnni? Most ettől rettegek leginkább. 

Mert TUDOM, hogy kevés vagyok. Messze nem a legszebb, a legjobb, a legtökéletesebb. Még átlagos lánynak is silány vagyok. Akkor miért kellenék én bárkinek is? Ki akarna engem, ha bárkit megkaphat, ha bárki szívesen a helyembe lépne? 

A legjobb barátnőm elfelejtett. Azt se tudom, már miért hívom így... Ő csak egy újabb ember, aki megunt és elhagyott. A szüleim persze néha figyelnek rám, és törődnek velem: mindaddig, amíg a húgom meg nem jelenik. Akkor ők is elfelejtenek. És itt van Ő... ő, akiben eddig minden feltétlen bizalmam volt, most megsebzett. 

Nem nagyon, de azért fájt, mert váratlan volt. Tökéletes napot terveztem, ágyban fetrengéssel, csókokkal és ölelésekkel, erre nem kaptam semmit. Csak elutasítást, értelmetlen magyarázkodást, és fájdalmat, nyakon öntve egy kis kínnal. Fincsin hangzik, ugye? 

Szóval...ez vagyok én. Egy elfuserált, béna, senkinek nem kellő lányka. Nyilván bennem van a hiba, tudom én. Nyomi vagyok, viháncolós, csacska, bugyuta, érzékeny, néha túl őszinte, és ragaszkodó. Talán ez a legnagyobb hibám. De hát... mit tehetnék ez ellen? Hogy lehetnék jobb ember, ha egyszerűen azért lettem ilyen elcseszettül ragaszkodó, mert már annyiszor elhagytak és becsaptak? Hát persze, hogy nem akarom elengedni azt, ami  az enyém, hiszen félek! Félek a veszteségektől. 

Én pedig mindig. Mindenkit. Elveszítek. Nincs. Kivétel. Ez pedig halálra rémít. 

Istenem...bárcsak könnyebb életem lenne. Bárcsak ne lennék ilyen...bonyolult... :( 

Mindennapi hősök

A könyvek és filmek tele vannak hősökkel, akiket mindig tökéletesnek írnak le: a testük izmos és szikár, az eszük éles, romantikusak, gyengédek, és irtó menők. De ők nem léteznek. A világot megmentő macsók csak az írók és rendezők elméjében élnek. 

De mi van a mindennapi hősökkel? 

A legjobb, a legtökéletesebb ♥

Ők nem hordanak köpenyt és feszes sztreccs rucit. De kedvesek, bájosak, és hozzájuk bújhatsz egy pocsék nap után. Megsimogatják a hajad, miközben zokogsz, mert félsz a jövőtől. Elmondják, milyen csodálatos és gyönyörű vagy - még akkor is, amikor otthoni ruciban, lázasan látnak. Biztatnak és támogatnak. Hisznek benned. Biztonságot nyújtanak. Képesek reggel korán felkelni veled, csakhogy melletted ébredhessenek. Hétvégén reggelit készítenek neked, miközben te még a hétköznap fáradalmait hevered ki. Mindennap elmondják, hogy mennyire szeretnek, és mindennap beszélnek arról a jövőről, amit veled képzelnek el. Te pedig sírni tudnál a boldogságtól, hogy megkaphattál egy ilyen csodát. 

Én nem mondom, hogy minden férfi ilyen - de az biztos, hogy én egy ilyenbe szerettem bele. Kedves, romantikus, lovagias, és hihetetlenül helyes. El se hiszem, hogy lassan másfél éve az enyém, és velem képzeli el a jövőjét. Fogalmam sincs, hogyan érdemeltem ki. De tényleg. Az előző életemben a szent lehettem. 

Ő az én mindennapi hősöm. Nem hord köpenyt. Nincs sztreccs ruhája. Nem tud repülni. De boldoggá tesz, és mellettem nőnek, felnőtt, érett, boldog és kiegyensúlyozott nőnek tudom magam érezni. Ő az én mindennapi hősöm ♥

Miért nem képesek az emberek változni?

"Miért nem képesek az emberek változni?"

Ez a kérdés foglalkoztatott ma egész nap. Mindenhol azzal találkozom, hogy az emberek azt hiszik magukról, ők tökéletesek. Hibátlanok. Nem képesek elfogadni, hogy a hiba bennük van. De miért? 

Ha negyven diák állítja azt, hogy valaki igazságtalan és kegyetlen, miért a tanárnak hisznek? Negyven ember csak nem lehet hülye! 

És ugyanez a magánéletben is... ami összetöri a szívemet. Tessék, itt a rideg valóság: a húgom lassan tizenhét éves lesz. A szüleim pedig ugyanennyi ideje kivételeznek vele. De soha nem vallanák be. Mondhatok, tehetek én bármit, mindig én leszek a rossz, a felesleges, a hazug. Én kitűnő lettem végzősként, ő tizedikesként hármasokkal és négyesekkel van tele. MÉGIS ő a jó. Ő mindenbe beleszólhat, szapulhat engem úgy, hogy semmi következménye. De ha én teszek egy megjegyzést? Ó, apáék máris ugranak. Én leszek a rossz, szemét nővér, jönnek a bántások, és repkednek a kegyetlen mondatok. Miért nem látja senki, hogy ez nekem mennyire fáj? Hogy belerokkanok? 

Bárki, aki egy kicsit is ismeri a családomat, tudja, hogy mi a helyzet nálunk. Aki eltölt velünk pár napot, máris nekem ad igazat. Kivétel nélkül. De akkor ha én megjegyzem nekik ezt, miért csak a tagadással találkozom? Miért nem hisznek az ezredik alkalommal sem? 

Volt egyszer, hogy a nagybátyám barátnője velünk nyaralt. Egy irtó kedves, édes, vicces lány volt, aki már több éve ismerte a családunkat, mindenki nagyon szerette. Sokszor panaszkodtam neki emiatt, hogy úgy érzem, folyton kivételeznek a húgommal. A nyaralásig nem hitt nekem. De amikor tapasztalta azt a mérhetetlen kivételezést, azt a sok rejtett utalást, azonnal rájött, hogy igazam van. És ez így volt életem szerelmével is. Amikor először velünk nyaralt, ledöbbent azon, hogy mennyire elnyomnak itthon. Én nem szólhattam egy rossz szót sem, de ha a húgom elkezdett hisztizni, hogy neki kell egy táska, már rohantunk is, és órákig bolyongtunk a forró barcelonai délutánban. Én nem ellenkezhettem, mert akkor ismét én lettem a rossz. Csak azt nem értettem soha, hogy MIÉRT? 

Miért kell éjszakákat és délutánokat végigsírnom azért, mert van egy húgom? Mivel több ő, mint én? Persze, hogy csináltam hülyeségeket, amikor még a lázadó korszakomat éltem. Értem haza reggel nyolckor, és buliztam végig egész nyarakat, de mindig minden hülye családi eseményen részt vettem. A jegyeim mindig kitűnőek voltak, egy rossz szavuk nem lehetett rám. Erre itt van a húgom, akinek nincsen életcélja, nem tesz a családunkért semmit, és mégis ő a jó. MIÉRT? 

De komolyan... MIÉRT? Mit tegyek, hogy jó legyek? 

Mindig én leszek az...

Mindig én leszek az, aki jobban törődik, aki többet sír, aki jobban hiányol, aki jobban kötődik, aki többet akar, és aki jobban szeret. Fel kéne már hagynom a reménykedéssel, most már úgy igazán. El kéne fogadnom, hogy senki nincs olyan hülye a világon, mint én, aki ennyire teljes szívvel, őrülten szeret. El kéne fogadnom, hogy másnál ez nem így megy. Hogy senki se ilyen, mint én. 

De olyan pokoli nehéz. Mindig elhiszem, hogy én is rengeteg érek, hogy hiányolhatatlan vagyok. De. Ez. Nem. Igaz. 

Egy senki vagyok. Pótolható. Nélkülözhető. Egyáltalán nem fontos. Elhanyagolható. SENKI. 

Attól még, hogy rossz érzés, ezt el kell fogadnom. És bele kell törődnöm. Attól, hogy valaki nekem a világot jelenti, az nem jelenti azt, hogy én is neki. Ezt már sokszor leírtam...és mennyire pokolian igaz most is! Vagy elfogadom ezt, vagy belehalok. És nem tudom, melyik a nehezebb. 

Néha mintha én lennék a legszerencsésebb lány a világon: akit a legjobban szeretnek, akinek mindig van kihez fordulni. Máskor meg, mint most is, egyedül ülök a szobámban, ő alig pár kilométerre tőlem, és mégis: mintha nem lenne senkim. Egyedül vagyok, magányos, és csak sírok és sírok, mert arra várok, hogy megjelenik az ajtómban, átölel, és azt mondja: ne félj, én itt vagyok neked. Csak te számítasz. De nem történik semmi ilyesmi. Csak kioktat, hogy kérdőre vonom és érzem a hangsúlyán, hogy nem érti. Hogy nem érti, mennyire ölelni és csókolni akarom, hogy nem érti, haldoklom éppen nélküle. És ő megmenthetne...de nem akar....

Szalagavató

 Szerdán sikerült a forgalmi vizsgám! Azt hittem, soha nem lesz meg, de Andris jött velem, és a jelenléte annyi erőt adott, hogy végül valahogy csak megcsináltam. Ha ő nincs ott, biztos nem sikerül. Ő adja nekem az összes erőt ♥
De térjünk is át a SZALAGAVATÓMRA!!! Az idei év egyik talán legszebb estéje volt, én nagyon imádtam. Imádtam a hajam, a sminkem, azt, hogy széppé varázsoltak, és végre egy kicsit én is hercegnőnek érezhettem magam. Különlegesnek. Szinte magamra sem ismertem, annyira megváltoztatta az arcom egy kis smink - a jó irányba. Így már értettem, miért lehetnek az átlagos nők is szupermodellek. Aznap én is annak éreztem magam. Aminek persze nemcsak a smink és a szép ruha volt az oka, hanem az, ahogy Andris rám nézett. Láttam a szemében, hogy tényleg tetszem neki. Láttam anyán, ahogy rám nézett, és láttam apán, hogy büszke. És ez csodálatos érzés volt. Nem izgultam. Ők itt voltak nekem. Még az sem érdekelt, hogy a kosztümöm hülyén áll, hogy az osztálytáncunk béna - fel se tűnt, mert minden egyes pillanatban, amikor el tudtam szabadulni, a nézőtér felé leselkedtem, és kerestem az Ő tekintetét.

 Csak az az egy érdekelt, hogy ő szépnek tartson, hogy rám nézzen, hogy mosolyogjon rám. Csak ő számított. Aztán jött végre a keringő, én pedig alig bírtam magammal. Amint vége lett, lehívtam őket. Először apával táncoltam egy kicsit, de nem sokáig bírtam magammal, és odahívtam. A karjába zuhantam, és csókoltam és csókoltam. Persze táncoltunk is egy kicsit, de legszívesebben egész este azt csináltam volna. Vele lenni abban a csodálatos fehér ruhában, nézni őt elegánsan és lélegzetelállítóan helyesen...teljesen megbabonázott ♥ El se akartam engedni. Soha többé.
De sajnos a táncolás hamar véget ért, és a többiek is lejöttek fotókat készíteni. Mindenkivel csináltunk közös képet, de már bánom, hogy nem készült több. Soha többé nem leszek ilyen szépen felöltözve, kisminkelve. Ez az egy volt a mi esténk. Jó, persze, egyszer....talán... de akkor is! Bárcsak több időt kaptunk volna táncolni, képeket készíteni, elveszni kicsit ebben a csodálatos estében. Bárcsak sose ért volna véget ♥

Még a buliról is lemondtam... elmentük a Mekibe enni, majd jöttünk haza. Csak ő számított, semmi más. Persze jó lett volna a többiekkel bulizni, de akkor, abban a percben csakis ő számított, hogy végre összebújhassunk, és csakis vele lehessek. Igen. Talán ezt jelenti tényleg szerelmesnek lenni. :) Mert az biztos, hogy az egész életem körülötte forog. Miatta éri meg erősnek és türelmesnek lenni, miatta éri meg végigszenvedni a rémes hétköznapokat. Miatta éri meg élni és kitartani. Miatta és az ilyen esték miatt ♥

Can't live

Néha azt kívánom, bár átlagos lány lehetnék, egyszerű vágyakkal, egyszerű szívvel, egyszerű gondolatokkal; de nem vagyok az, és ideje, hogy megtanuljak így élni. Ilyen érzékenyen, ilyen naivan, ilyen nagyravágyóan. Meg kell szoknom, hogy mindig ki fogják használni a jó szívemet. Meg kell tanulnom, hogy sokat fogok sírni, és nem minden könnyem fogja megérdemelne, hogy elsírjam őket. 

Meg kell tanulnom felnőttként kezelni ezt, elrejteni a gyengeségem, rejtegetni és nem kimutatni senkinek. Ideje ismét felemelnem azt a kemény falat a szívem köré - akkor talán nem sérülne meg minden egyes alkalommal, amikor fájdalmat okoznak neki. 

De persze erre már képtelen lennék. Már odaadtam a szívem egy fiúnak - egy csodálatos embernek, akibe őrülten szerelmes vagyok, és akiben mégsem tudok mindig megbízni. Tudom, hogy szeret, de azt is tudom, hogy ha elveszítene, ő nem törne össze. Ugyanúgy elmenne mozizni és szórakozni a barátaival hétköznap, nyaralni a családjával, és síelni a testvérével De nekem mim maradna? SEMMIM! Már így is mindenem neki adtam... az egész életem, a jövőm... de vajon megérte? Mi lesz, ha már nem kell neki semmim? Akkor velem mi lesz? Számít ez egyáltalán? Mert nem hiszem... Halott leszek. Ez egyértelmű. Abban a percben, amelyikben elveszítem, én megszűnök létezni. Meg akarok majd szűnni létezni, ennyi az egész. És meg is fogom tenni, ha muszáj lesz. 

De hinni akarok neki. Hinni akarok benne. Már csak ő maradt nekem...