"Miért nem képesek az emberek változni?"
Ez a kérdés foglalkoztatott ma egész nap. Mindenhol azzal találkozom, hogy az emberek azt hiszik magukról, ők tökéletesek. Hibátlanok. Nem képesek elfogadni, hogy a hiba bennük van. De miért?
Ha negyven diák állítja azt, hogy valaki igazságtalan és kegyetlen, miért a tanárnak hisznek? Negyven ember csak nem lehet hülye!
És ugyanez a magánéletben is... ami összetöri a szívemet. Tessék, itt a rideg valóság: a húgom lassan tizenhét éves lesz. A szüleim pedig ugyanennyi ideje kivételeznek vele. De soha nem vallanák be. Mondhatok, tehetek én bármit, mindig én leszek a rossz, a felesleges, a hazug. Én kitűnő lettem végzősként, ő tizedikesként hármasokkal és négyesekkel van tele. MÉGIS ő a jó. Ő mindenbe beleszólhat, szapulhat engem úgy, hogy semmi következménye. De ha én teszek egy megjegyzést? Ó, apáék máris ugranak. Én leszek a rossz, szemét nővér, jönnek a bántások, és repkednek a kegyetlen mondatok. Miért nem látja senki, hogy ez nekem mennyire fáj? Hogy belerokkanok?
Bárki, aki egy kicsit is ismeri a családomat, tudja, hogy mi a helyzet nálunk. Aki eltölt velünk pár napot, máris nekem ad igazat. Kivétel nélkül. De akkor ha én megjegyzem nekik ezt, miért csak a tagadással találkozom? Miért nem hisznek az ezredik alkalommal sem?
Volt egyszer, hogy a nagybátyám barátnője velünk nyaralt. Egy irtó kedves, édes, vicces lány volt, aki már több éve ismerte a családunkat, mindenki nagyon szerette. Sokszor panaszkodtam neki emiatt, hogy úgy érzem, folyton kivételeznek a húgommal. A nyaralásig nem hitt nekem. De amikor tapasztalta azt a mérhetetlen kivételezést, azt a sok rejtett utalást, azonnal rájött, hogy igazam van. És ez így volt életem szerelmével is. Amikor először velünk nyaralt, ledöbbent azon, hogy mennyire elnyomnak itthon. Én nem szólhattam egy rossz szót sem, de ha a húgom elkezdett hisztizni, hogy neki kell egy táska, már rohantunk is, és órákig bolyongtunk a forró barcelonai délutánban. Én nem ellenkezhettem, mert akkor ismét én lettem a rossz. Csak azt nem értettem soha, hogy MIÉRT?
Miért kell éjszakákat és délutánokat végigsírnom azért, mert van egy húgom? Mivel több ő, mint én? Persze, hogy csináltam hülyeségeket, amikor még a lázadó korszakomat éltem. Értem haza reggel nyolckor, és buliztam végig egész nyarakat, de mindig minden hülye családi eseményen részt vettem. A jegyeim mindig kitűnőek voltak, egy rossz szavuk nem lehetett rám. Erre itt van a húgom, akinek nincsen életcélja, nem tesz a családunkért semmit, és mégis ő a jó. MIÉRT?
De komolyan... MIÉRT? Mit tegyek, hogy jó legyek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése