Mindig én leszek az, aki jobban törődik, aki többet sír, aki jobban hiányol, aki jobban kötődik, aki többet akar, és aki jobban szeret. Fel kéne már hagynom a reménykedéssel, most már úgy igazán. El kéne fogadnom, hogy senki nincs olyan hülye a világon, mint én, aki ennyire teljes szívvel, őrülten szeret. El kéne fogadnom, hogy másnál ez nem így megy. Hogy senki se ilyen, mint én.
De olyan pokoli nehéz. Mindig elhiszem, hogy én is rengeteg érek, hogy hiányolhatatlan vagyok. De. Ez. Nem. Igaz.
Egy senki vagyok. Pótolható. Nélkülözhető. Egyáltalán nem fontos. Elhanyagolható. SENKI.
Attól még, hogy rossz érzés, ezt el kell fogadnom. És bele kell törődnöm. Attól, hogy valaki nekem a világot jelenti, az nem jelenti azt, hogy én is neki. Ezt már sokszor leírtam...és mennyire pokolian igaz most is! Vagy elfogadom ezt, vagy belehalok. És nem tudom, melyik a nehezebb.
Néha mintha én lennék a legszerencsésebb lány a világon: akit a legjobban szeretnek, akinek mindig van kihez fordulni. Máskor meg, mint most is, egyedül ülök a szobámban, ő alig pár kilométerre tőlem, és mégis: mintha nem lenne senkim. Egyedül vagyok, magányos, és csak sírok és sírok, mert arra várok, hogy megjelenik az ajtómban, átölel, és azt mondja: ne félj, én itt vagyok neked. Csak te számítasz. De nem történik semmi ilyesmi. Csak kioktat, hogy kérdőre vonom és érzem a hangsúlyán, hogy nem érti. Hogy nem érti, mennyire ölelni és csókolni akarom, hogy nem érti, haldoklom éppen nélküle. És ő megmenthetne...de nem akar....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése