Pehely

 Pehelykönnyűnek érzem magam. Ez nem a szokásos "sodródom az árral" érzés - ez most más. Több. Érzem, hogy valami hatalmas változás közeledik. Az előszele már réges rég elért, de az igazi vihar még várat magára. Érzem a levegőben repkedő szikrákat, az elfojtott indulatokat, az eltitkolt érzéseket. Tudom, hogy egyszer forró lavinaként végig fog söpörni az életemen, csak azt nem tudom, melyik lesz az a nap? Holnap? Holnapután? Egy hónap múlva? 

Azt kívánom, bárcsak megállíthatnám valahogy a közeledő hurrikánt - szeretnék elég erős és bátor lenni ahhoz, hogy minden emberhez egyesével odamenjek, akinek köze van a ránk váró katasztrófához, és elbeszélgessek velük. Elmondanám Daninak, hogy sajnálom, amiért olyan csúnyán váltunk el a szakításunk után, de rémesen fájt, és képtelen voltam másképp kezelni. Elmondanám Lokinak, hogy ha tudtam volna, mit érez, talán sosem teszem meg azt, amit az East Festen - hogyha szólt volna, talán most mellette lennék. Elmondanám Danikának, hogy minden ellenkezésem ellenére megszerettem, és a szívemhez nőtt. Ez a legfontosabb. Annyira félek kimondani, pedig lehet, mindent helyrehozna. Vagy mindent elrontana. Elmondanám az összes közös barátunknak, hogy sajnálom! Szeretnék bocsánatot kérni mindenkitől, aki miattam szenved. De nem csak én tehettem róla. 

Sosem kértem, hogy bárki is belém szeressen. Nem kértem, hogy a barátságuk tönkremenjen - talán nekem fáj a legjobban, hogy ők már nem az a tökéletes trió, akiknek megismertem őket. Életem legszebb estéi voltak, amiket mi négyesben együtt töltöttünk. Sosem fogom elfelejteni azokat az éjszakákat, amikor belejtettem a Deltába ezzel a három csodálatos fiúval, és minden szem ránk tapadt. Istenemre esküszöm, hogyha megtehetném, visszamennék. Legalább egy napra. Ismét meg akarom ölelni Danit anélkül, hogy fájna. Szeretnék úgy vigyorogni Lokira, hogy ne szakadjon bele a szíve. És szeretnék úgy ránézni Danikára, hogy ne a kételyeket érezzem. 

Igen, mindenemet feladnám, ha visszamehetnék. Akkor, abban az időben boldog voltam - tökéletesen boldog. Mindenem megvolt, amire egy lány vágyhatott - egy csodálatos fiúkból álló baráti társaság, ami csakis az övé volt. Én pedig elveszítettem, és így, visszagondolva talán csak az én fejemben voltunk mi ilyen tökéletesek. Talán ők már akkor is tudták, hogy később ez lesz, és csak én voltam ilyen naiv. 

De hát kérdezem én, ki sejthette volna, hogy a volt barátom két legjobb barátja belém fog szeretni? Úristen. Nem hiszem el, hogy ezt le mertem írni... 

Ez annyira félelmetes. És, nos... önbizalom növelő is. De legfőképpen fájdalmas. És szomorú. Ó, istenem, annyira hiányoztok, srácok!

Zagyva

Több, mint egy hónap eltelt, és nem hogy megoldódtak volna a problémáim, még több keletkezett. Azt se tudom, hol kellene kezdenem. Tényleg nem. 

Danikával semmi nem változott - ja, de. Még bonyolultabb lett. Már én sem tudom, mit érzek. Eleinte minden áron vele akartam lenni, és ez még most is bennem van, de közben már kezd elegem lenni. Nem nekem való ez a huzavona. Lassan már két hónapja játsszuk ezt. Néha nem is beszélünk, utána pedig üzenetekkel áraszt el, engem keres minden percben, áthív magukhoz, pedig ezt még Tomika is elismerte, hogy szokatlan tőle. Egyik percben úgy érzem, végre mellettem képes elfelejteni azt a hülye csajt, máskor viszont azt gondolom, hogy csak egy pótlék vagyok. Kezdek beleőrülni ebbe a játékba. 

Közben Lokyról is kiderültek dolgok. És Nagygyőrről. És Morvairól. Én meg csak kapkodom a fejem, hogy mikor történt mindez? Az elmúlt két hónapban nem láttam mást az én kis szívszerelmemen kívül - akárhányszor döntöttem el, hogy befejezem a játszadozást, mindig visszarántott. A fentebb említett fiúk nem látják? Nem veszik észre, hogy teljesen bekebelezett? Teljesen birtokolni akar - legalábbis úgy viselkedik, és ez az, amiért még jobban össze vagyok zavarodva. Ha annyira akar engem, hogy nem képes más fiút elviselni a közelemben, akkor miért nem lép már? Miért nem kér meg, hogy legyek az övé? Csakis az övé? Mi ez az egész? 

És nekem mikor lesz elegem? Mikor veszem már rá magam végre, hogy döntés elé állítsam? Bernáthtal anno 3 hétig bírtam, de ez már két hónapja így megy... és akárhányszor ott van előttem az esély, elszalasztom, mert csak a pillanatnyi tökéletes, euforikus boldogságra tudok gondolni. De egyszer elegem lesz. Nem, már most elegem van. A kérdés már csak az, hogy mikorra szedek össze annyi bátorságot, hogy ráhagyjam a döntést. Ha nem akar majd engem, abba beleszakad a szívem, de el kell majd fogadnom. 

Ó, és itt is a válasz. Ezért nem cselekszem. Mert nem vagyok biztos benne, hogy akarna. De... jobb tudni a rosszat, mint hinni a hazugságban, nem igaz?

Ez a spirál melyik része?

Hát, ez a nap is eljött. Elkezdődött a szabadságom utolsó hónapja. Egy hónap múlva már nagy és félelmetes tizenkettedikes leszek (bár sajnos még nem fogok végezni, mert én ötéves suliba járok). Nem tudom, mit kellene ez iránt éreznem, de most nem is erről akartam írni. Fogalmam sincs, hogy lyukadtam ki itt. 

Lényeg a lényeg, hogy már majdnem eltelt egy hét a kényszeres egyedüllétemből. Sajnos nem igazán tudunk sokat beszélgetni, mert amikor ő ráér, én már a barátaimmal vagyok, napközben meg ő dolgozik, és azért nem tudunk beszélni. Csak órákkal később tud visszaírni, meg ilyenek. Elég rossz, de kibírom! :) Meglepő, de tényleg nem törtem össze tőle, azt hittem nehezebben fogom bírni. Persze lehet azért megy ilyen könnyen, mert tudom, hogy melózik és nem jókedvéből van ott (jó, persze szórakozni is fog, de na, megérdemli). Vagy csak azért, mert igazából nem is vagyunk együtt, bármennyire is úgy tűnt néha. Jó, ez így egy kicsit lehet, hogy bonyolultnak tűnik, de én tényleg nem tudom, hogy ez most közöttünk mi. Barátság extrákkal? Párszori alkalom? Vagy a járás határán állunk? Jesszus. Ez nagyon stresszes. 

A másik téma, hogy ma beszélgettem egy kicsit a volt pasimmal. Jó, nem volt nagy beszélgetés, mert csak egy olyan játékról beszélgettünk, amire ő szoktatott rá, de ő írt rám, és ő kezdett el tanácsokat adni, ami egyébként marhára jól esett! :) Nem tértünk át személyes kérdésekre, mert én nem akartam, ő meg nem kérdezett. Beszéltünk vagy öt percet, de már ez is haladás ahhoz képest, hogy eleinte még köszönni sem volt hajlandó. (Megjegyzem, ha megtudja, hogy a legjobb barátjával kavarok, valószínűleg megint nem fog velem szóba állni, de ez már legyen a jövő problémája.)

Itthon sincs minden rendben. Anyáékkal folyamatosan veszekszünk, szerintem egymással sincsenek kibékülve, ráadásul még a hazudós kishúgom is folyton bekavar nekem. Ezért nem is igazán töltök itthon sok időt. Napközben itthon vagyok, de a szobámban edzek, filmet nézek vagy kockulok, este meg a városban lógok a barátaimmal. Egyébként olyankor hiányzik a leginkább. Tudjátok, amikor valami eszméletlen sztori jut az eszembe, és tudom, hogy nevetne rajta, odafordulok... de nem ül ott mellettem. Vagy amikor elkezdenek mellettem smárolni, akkor eszembe jut, hogy istenem, mi ezt mennyiszer jobban csináltuk! Vagy amikor Orsi bejelentette, hogy megint jár valakivel. Ekkor rádöbbentem, hogy basszus, most én vagyok az egyetlen, aki szingli. (Megjegyzés: eddig soha, soha nem volt olyan, hogy nekem ne legyen valakim. 16 éves korom óta mindig van barátom, kivéve azt az átmeneti egy-két hetet, amikor nincs.) Most majdnem kereken egy hónapja nincs barátom, ami nem lenne baj, ha közben nem áhítoznék őutána. Mármint Danika után. Jesszus! Azt kívánom, bárcsak lett volna bátorságom megkérdezni, mi van közöttünk, míg el nem ment! De most már késő, és még majdnem két hét, mire hazajön. Jó, persze ennek is van jó és rossz oldala. A rossz mindenképpen az, hogy alig tudunk beszélni, nem tudunk találkozni, és... oké, hiányzik. Az viszont jó benne, hogy ez alatt a két hét alatt helyre tehetem a fejemet. Végre rájöhetek, hogy pontosan mit érzek még Dániel iránt, és hogy Danika iránt ez most csak egy fellángolás, vagy annál sokkal több. Igen, ezt fogom csinálni. Ezt a két hetet magamra szánom, és edzek, hogy szép legyek, ismét elkezdek nyújtani, hogy megint járhassak táncolni, Trissel megcsináljuk a hajamat, és amikor hajazunk, megkérdezem tőle, mikor jön haza a tetoválójuk Angliából. Király leszek. Szuper. Neki pedig le fog esni az álla, ha akarja, ha nem! :D

Fejlemények

Helló ismét! 

Tegnap három olyan fontos dolog is történt velem, ami rendesen megváltoztatta az életemet, de először is kezdjük ott, ahol az előző bejegyzésben abbahagytam. Július 26, péntek. Nagyon jó este volt, mindennel együtt véve bármikor visszamennék, bár nagyon sokat bénáztunk, de szerencsére végig nevettük meg beszélgettük és nem tudom, ez így elég jó volt. Szokatlan, de jó. Szombaton nem sokat beszéltünk, mert már készülődött a Szigetre, én meg este mentem fel a városba. Egyébként kiültünk páran a pavilonhoz, majd a Dióba keveredtünk, és... és ott találkoztam az unokatesójáékkal. Igazából nem beszélgettem velük túl sokat, de az egyik, Kitti leanettezett, és ekkor egy kicsit elhülyéskedtem velük. Aztán megérkezett Danika is, mert miért ne? Nem is tudtam, hogy jön fel, de elmesélte, hogy exem és Loky felrángatták, szóval... Alig beszélgettünk, inkább az unokatesójáék szórakoztattak. Furcsa volt, mert folyton arra utalgattak, hogy tesztelniük kell, hogy beillek-e a családba. Na, ekkor volt az, hogy Danikával mindketten összenéztünk és elvörösödtünk, de egyikünk sem reagált, mert most erre mi a fenét lehet mondani? Nem vagyunk együtt. Akármilyen rossz is ez, nem járunk. (Annak ellenére, hogy a pénteki dolgok után szájrapuszival köszönt el.) Ezt bizonyítja az is, hogy amikor most lelépett, kaptam az arcomra két puszit. Az unokatesói amúgy kiakadtak és elkezdték nekem mondogatni, hogy félős, meg hogy egy seggfej. Vicces volt egyébként! :D De megnyugtattam őket, hogy nem seggfej, mert izé, nem vagyunk együtt. Aztán Kitti, aki leanettezett elkezdett arról faggatni, hogy nem szar-e, hogy Danika Dániel exe... különös, hogy erről milyen jól el tudtunk beszélgetni. Jól esett, hogy valakinek eszébe jutott, ez nekem mennyire szar érzés :) 

Aztán jött a vasárnap. Eleinte szarul indult, mert Klauval óriásit veszekedtünk az East Festes dolgok miatt, de aztán délután minden jobbra fordult. A tegnapi elbaltázott dolgok után Danikával végre megint úgy beszélgettünk, mint előtte, de sajnos hatkor indult Pestre. Addig igaz végig beszélgettünk, meg zenéket mutogatott, de a hat óra hamar eljött, és végül elment. :( Eközben Klauval végre kimondtuk az igazi problémáinkat, és rájöttünk, hogy mind a ketten elcsesztük, de nem szabad, hogy ez a barátságunk útjába álljon. Úgyhogy kibékültünk! :D Orsival meg szerencsére nagyon közel kerültünk egymáshoz. Neki mindent elmondhatok, mert nem ítél el, nem pletykál, és megérti a problémáimat (azaz, hogy folyton pasigondjaim vannak). Valszeg ez azért alakult így, mert neki meg folyton háreme van, vagyis több pasival ismerkedik. Én meg egyik kapcsolatból esek a másikba, még ha nem is akarom. Most komolyan, én nagyon boldog szingli lettem volna, ha Danika nem jelenik meg! Vagyis... oké, ha nem jelenik meg, valszeg még mindig depressziós lennék, úgyhogy... nincs mentség, folyamatosan pasik vesznek körül. 

A harmadik jó dolog, hogy ma megyek megcsináltatni a hajam! (Ja, ez már a negyedik. Upsz.) Végül nem Atishoz (kettes számú ex), hanem a legjobb barátnőjéhez, Trishez. Elvileg élénk vörös lesz, egy fehér tinccsel, de sajnos a tincset nem tudjuk most megcsinálni, csak kiszőkíteni, mert leégne a hajam. Majd hamvasítóznom kell, meg ilyenek, de nem érdekel, megéri, ha egy ideig szarul fog kinézni, csakhogy utána megint állat legyen! :D 

Mint láthatjátok, ismét pörög az életem. Megpróbálom ezt a két hetet kihasználni úgy, hogy a barátaimmal leszek, megújulok és jól érzem magam. Ráfekszek az angolra, felkeresem a tetkósomat, eljárok futni, és bulizok megállás nélkül. Igen! Mire hazaér, rám se fog ismerni ;) Remélem leesik az álla. Remélem utána már változik valami! :D 

Névfétis

A július volt számomra az év eddigi legbizarrabb hónapja. Először, a srác, akiről azt hittem életem szerelme és majd egyszer feleségül vesz, kidobott. Nem, nem szakított. Az egyik pillanatban azt mondta, hogy szeret és azt tervezgettük, mit vegyünk egymásnak a féléves évfordulónkra, erre másnap a legaljasabb, legmocskosabb módon kidobott a picsába, és még engem állított be rosszként. Gondolhatjátok, hogy telt az utána következő két hetem... Igen, meg akartam halni. Inkább nem részletezném, milyen undorító módon kivoltam, mert már csak visszagondolni is fájdalmas. De aztán következett a július 18-a. Az East Fest első napja, ahol minden megváltozott. 

Nem tudom miért, vagy hogyan, de összetalálkoztam az egyik legjobb barátjával, akit ugyanúgy hívtak, mint őt, és órahosszákat beszélgettünk. Arra eszméltem, hogy hajnali négy óra van. Aztán ezt megismételtük  másodnap és harmadnap is, egyetlen csók vagy bármi nélkül. Oké, az igaz, hogy kétszer is együtt aludtunk, de tényleg nem történt több annál, mint hogy egymást ölelve aludtunk. Azt hittem ezzel vége is lesz az egésznek, mert tudjátok: az exem legjobb barátja mindig tabu. Nos, már meg sem lepődök, hogy ezt is megszegtem. Ezután nem találkoztunk pár napig, viszont minden napot végigbeszélgettünk, és marha jó volt. Aztán most kedden valahol ott lyukadtunk ki, hogy eljön hozzám sütizni. Ez is remek volt, de még mindig nem tett semmit! A fenébe is, gondoltam akkor. Miért csinálja ezt, ha nem akar semmit? Miért ír rám folyamatosan és keresi a társaságomat? Miért biciklizik le hozzám az éjszaka közepén? Szerdán megkaptam rá a válaszaimat.

Kint voltam egész nap a Peresen, de estére azt terveztük, hogy felmegyünk bulizni. Hívtam őt is, és jött. Elüldögéltünk a többiekkel a sétálón, de egyikünk se akart inni, mert nem. Aztán átmentünk a dióba, és Danika azzal kezdte, hogy vett nekem egy portó rumot (két éve nem ittam). Megköszöntem és megittam, remélve, hogy befejezte a jótékonykodást, de nem. Az elsőt követte egy második és egy harmadik, majd mikor megjelentek az unokatesói, egy negyediket is lenyomott a torkomon.

Nos, ezek után nem sokra emlékszek, csak hogy már a házunk előtt ácsorgunk legalább egy órát. Aztán mondtam, hogy aludhat nálunk, és be is jött. Lefeküdtünk az ágyba, átkarolt, ahogy a sátorban is, de nem történt semmi. Aztán rákérdezett, hogy szerintem nem furcsa-e, hogy már harmadjára alszunk együtt, de még nem volt semmi. Erre hümmögtem valamit, ő pedig azt mondta, hogy úúúúgy megcsókolna. Átfordultam a másik oldalamra, vele szemben, ránéztem, és akkor... és akkor felém ugrott, hihetetlen sebességgel és megcsókolt. Sose csókoltak meg még így. Vad volt, mégis hihetetlenül aranyos. Már attól megőrültem, ahogy az izmos hasa hozzám feszült. 

Egyébként nem feküdtünk le, de ez volt életem legeslegjobb csókolózása. Amilyen aranyosnak, lovagiasnak és cukinak tűnik, akkora vadállat is az ágyban. Egyik pasim sem csókolt így. Sem a nagymenő Atis, sem a laza imádnivaló Dani. De ez a kiskölyök, akiről sosem hittem volna... ó, ő nagyon is értette a dolgát. 

És ma nálam alszik... és filmezni fogunk... és mindjárt ideér... 

Istenkém, segíts!!!

Ja, és a lényeget nem is említettem... vasárnap két és fél hétre elutazik dolgozni a Szigetre.. ez az utolsó alkalom, hogy találkozunk... és úristen. FÉLEK!

Nyár ON és bizarr álmok

Helló mindenki! 

Már megint rengeteg minden történt velem, nagyrészt szerencsére csak jó dolgok. :) De kezdjük az elején.

Múltkor valahol ott tartottunk, hogy érettségi előtt állok. Nos, azon túlestem. Bár szerintem senkinek nem volt olyan kalandos szóbelije, mint nekem...:) Először is úgy volt, hogy fél12kor kerülök sorra, de már 11re oda kellett mennem. Én ideges és jó diákként már háromnegyed körül ott voltam. Szépen masíroztam is befele a folyosón, amikor kilépett az ajtón osztálytársam, elkapta a karomat és az ajtó felé kezdett vonszolni, hogy nekem most kell érettségiznem. Mondom aha, negyven perc múlva. Erre közölte, hogy csúszás van, úgyhogy befele, mert én következek! Totális sokkot kaptam. Még fel sem fogtam, hogy érettségizek, amikor túl lettem rajta. Az ötös tételpakkot húztam. A szituációm pofonegyszerű volt, szobarendelés. Két tétel közül választhattam: szabadidő vagy étkezés. Én hülye nem néztem át a szabadidőt, mert hát az túl könnyű, úgyse azt húzom. Nos, azt húztam. És mivel nem tudtam belőle kb semmit, mondhattam a kajásat, ami ezerszer nehezebb. De még így is csak két pontot veszítettem, úgyhogy összesítésben 90%os lett az érettségim :D 

Ebből nyilván egyértelmű, hogy számomra most kezdődött a nyár. Nem mintha bármi érdekeset csináltam volna eddig. Találkozgatok a barátaimmal, a legtöbb estét Danival töltöm, napközben olvasok, Supernaturalt nézek, vagy LoL-ozok (ne kérdezze senki, hogy vett rá Dani, én sem értem). Ja, és írok. Azt mindig csinálom, akár van rá időm, akár nincs. Annyira a lételememmé vált, hogy néha arra ébredek, hogy írni akarok. Fura dolgok ezek. De nem annyira, mint az álmaim.

FIGYELEM! 18-as tartalom következik!

Ma arra keltem, hogy úristen, valaki lőjön le! A ritka egyedül töltött éjszakáim egyike volt ez, de jobb is, hogy Dani nem volt itt, ki tudja miket beszéltem álmomban. A régi házunkban voltam, és valamiért kimentem a régi hátsó kamránkban, amiből a padlás és a pince nyílt. Itt tartottuk a régi kacatjainkat, meg a nem fontos dolgokat. Na, az álmomban ez a helység két ágyból állt, amiben két vérfarkas várt rám! Nem viccelek. A kutyáink kint ugattak, mint az őrület, de nem bírtam bejönni. Az egyik farkasember elkapott és az ágyra dobott, és azt mondta, én leszek az anyja a következő vérfarkasnemzedéknek, és elkezdte csókolgatni a nyakamat. Közben a másik a lépcsőről figyelt minket. Értitek, már totál levetkőztetett, meg minden, én meg meg se tudtam mozdulni, mert hahó, vérfarkas! Azok nagyon erősek. Mármint állítólag. És hát, értitek... Na, valahol itt ébredtem fel. Még ha visszagondolok rá, most is tiszta vörös a fejem. Hogy tudtam ekkora baromságot álmodni? Vérfarkasok? Szex? SZEX VÉRFARKASOKKAL? Mi a fene ütött belém?

Közel a cél

Sikeres nyelvvizsga (tökéletes 76%!!!!), félig kész érettségi, nyári szünet, remek barátok, remények, semmittevés, egy szuper barát (mégha néha legszívesebben megütném, akkor is), és... boldogság.  Ez a jelen helyzet. 

Tanulnom kellene a szóbelimre, de a húsz tételből három kész sincs, és egyet se tudok. Egy hét múlva lesz a vizsgám, és... FÉLEK. Jó, igazából az én hibám, hogy még nem készültem, mert folyton Danival lógok, vagy a barátaimmal, vagy az ő barátaival, és hétvégén volt húgom ballagása is (őrült családi banzáj, a világ legfinomabb marhapörköltje, mama puncsszelete meg gesztenyetekercse, meg pogija, és anya sajtos rúdja, és sok-sok-sok pia). Így se időm, se kedvem nem volt a füzetem felett görnyedni. 

27-én mindennek vége, 28-án átveszem a bizimet, és helló nyár, indulhat az őrültködés! :D Már alig várom... 

Évvégi

Egy nap. Hú, azt hittem, sose jutok el idáig. Holnap kiderül, hogy sikerült-e a középfokú nyelvvizsgám. Már most nagyon izgulok, ha rágondolok, remeg a gyomrom, és legszívesebben sikítozva kimenekülnék a világból. Rettegek, hogy nem sikerült. Nem akarok csalódást okozni anyáéknak. Nem akarok csalódni magamban. Az volt a tervem, hogy ez most sikerül, hogy tovább léphessek a következő célomra. Az nem lehet, hogy nem sikerült. Sikerülnie kellett!

Egyébként ma volt az első nyári szüneti napom, és... nem csináltam semmit. A meló, amire mentem volna, nem jött össze, mert megszűnt az a tábor. Az érettségi tételekhez semmi kedvem nem volt. A pasim életkedvtelen és melózott. A barátaim suliban, nekik még péntekig menni kell. És én? Csak lődörögtem, olvastam Julia Bell Súlyos című könyvét, és szörnyülködtem. A csaj anyját meg tudnám tépni... Komolyan, pedig ritkán mondok ilyet. Arra kényszeríteni a 14 éves, teljesen átlagos testalkatú lányodat, hogy diétázzon és fogyózzon? Nem normális. Annyira sajnálom benne Carment (a lányt). Rémes családja van. Az anyja elviszi az egyetlen embertől, aki törődik vele, a nevelőapjától, a nagyszülei flúgosak, az anyja meg egy diétázó csontkollekció. Szörnyű... nagyon tanulságos könyv, bár még csak a felénél járok. 

Szóval ennyi. 

A mai napom egy nagy nulla. Hagyjuk is inkább...

Néha

Néha elfelejtem, milyen érzés szeretni és szeretve lenni. Ilyenkor a gondolataim teljesen megőrülnek és elkezdenek mindenféle buta kétely körül keringeni. A félelmeim egyre valóságosabbá válnak, a testem kezdi elhinni, hogy ez a valóság, én pedig összetörök. 

Néha elég lenne egy kósza csók, egy futó érintés, és megnyugodnék. Felnevetnék, magamhoz húznám, és megköszönném, hogy van nekem. 

Néha ha lehetnék őszinte, semmi gondom nem lenne. Kimondanám, ami nyomja a szívemet, és valaki - bárki! - meghallgatna, ítélkezés nélkül. 

Néha jó lenne, ha nem kezelnének gyerekként, máskor viszont szeretnék még az lenni. 

Néha nem tudom, mit szeretnék elérni az életben, de ha tudom, ne állítsatok meg. 

Néha szeretnék nevetni.

Néha szeretnék szeretni.

Néha egyszerűen csak szeretnék boldog lenni.

Démonok

Hevesen dobogó szív. Kételyek. Paranoia.
-Olyan, mintha megőrültem volna.
Rossz álmok. Kialvatlanság. Örökös félelem.
-Mi történik velem?
Csukott szem. Nehéz légzés. Adrenalin.
-Miért nem tudok felejteni?
Lyuk a mellkas helyén. Remegés. Könnyek.
-Miért kellett megtudnom?
Sötétség. Üresség. Rémálmok nyitott szemmel.
-Vajon lehetne még ennél is rosszabb?
Forróság. Jéghideg merevség. Érzelemmentesség.
-Mondd, lesz ez valaha jobb?
Hazugság. Álnokság. Nevető halál.
-Kérlek, ne hagyj egyedül a démonjaimmal!
Hazug mosoly. Hazug ölelés. Hazug szeretet.
-Ezek a démonok miattad élnek!