Sweet dreams

"Vannak esetek, mikor a nő, bármilyen törékeny és gyönge is a férfihoz hasonlítva, egyszerre erősebb lesz nemcsak a férfinál, hanem a világon mindennél."  

Ezt írja Nyikolaj Vasziljevics Gogol a Holt lelkek című művében, és szerintem őrületesen igaza van. Nagyon megfogott az ez idézet, valahogy - húúú - átjárt tőle a hideg. Igazából semmi nagy dologra nem gondolok, csak apróságokra - és mindannyian tudjuk, hogy az ördög a részletekben rejlik. Egy fáradt ölelésben egy egyszerű péntek délután, egy mosolyban, amely azt mondja, veled vagyok, és nevetésben, mely neked és miattad szól. Ezek számítanak igazán, és nem az elnagyzolt szavak s ígéretek. Azt hiszem, megtanultam értékelni az apróságokat. Nekem tényleg számít mindez. Nincs szükségem hazug képzelgésekre. 

Csak szeretném élni az életemet, arról álmodozni, hogy minden, amit szeretnék valóra válik... mégis, ha meglátom, hogy 11:11 van, vagy egy hullócsillag cikázik át az égen, patkó pottyan a lábam elé, akkor sem kívánok mást, csakhogy 'boldog legyek'. Ennyi az egész. Nincsenek flancos vágyaim - oké, az flancosnak számít, hogy Andy Biersack felesége akarok lenni? Mert akkor igenis nagyravágyó vagyok, ez minden álmom -, csak a boldogságomat keresem fáradhatatlanul.  Mint egy amazon, vagy nem. Igazából fogalmam sincs. 

Nem igazán találom egyelőre az életem értelmét, nem igazán tudom, mit szeretnék. Két jövőt látok magam előtt. Az egyik biztonságos és unalmas, a másik ismeretlen és rizikós. 

A biztonságos Magyarország, a pszichológia és a könyvkiadás. Hozzámennék valami idióta, unalmas pasashoz, lennének gyerekeink, és egy kutyánk, családi házunk nagy kerttel, meg minden ami kell. 

A rizikós viszont Los Angelest jelenti, és egy hatalmas kalandot. Ha mázlista lennék, belefuthatnék az imádott sztárjaimba, és akkor még az sem érdekelne, hogy alig beszélem a nyelvet. Megoldanám valahogy. Kitanulnám a pszichológiát angol nyelven, addig pedig pincérkednék vagy akármi. Végül hozzámennék valami tetkós rockistenhez, és sosem lenne nyugtom. Imádnám. 

Szóval ez a két lehetőség terül el előttem. Tudom, tudom... a második szinte esélytelen. De miért ne? Annyi embernek bejött már... jó, nem soknak. De van, akinek igen. És miért ne lehetnék én az a kiváltságos személy, akit megszerethet Samie, Andy, Max, Matt, vagy akárki? Miért ne? 

Álmodozni még mindig szabad...

Breaking up

 Sosem hittem volna, hogy én leszek az a lány, aki szíveket fog összetörni. Oké, magamban rengeteget álmodoztam arról, hogy pasik fognak a sarkamban loholni, és egy ideig úgy is volt. Egy egész nyáron át élvezhettem a sulink leghelyesebb pasijának, Márkónak ölelő karjait a derekam körül, a testének melegét az ágyamban. Nagyon jó nyár volt, annak ellenére, hogy semmi vad dolgot nem csináltunk. Elvégre én alig múltam 14, ő meg egy édes 16 éves kis srác volt. Eszünkbe sem jutott semmi olyasmi.

És most itt vagyunk, két évvel később. Én 16 vagyok, egy folyamatosan változó, de erős lány, ő pedig 18 éves, és elveszett. Sosem hittem volna, hogy ő lesz az, aki elsüllyed a drogok világában. Ő, aki két éve, amikor minden vasárnap reggel a mosolyával indult, azt mondta, még csak egy cigit se venne a kezébe. Nem csak én változtam. Elveszítette önmagát. És amikor ez megtörtént, elveszített engem is. 

Visszatérve a mába, sosem gondoltam, hogy egyszer nekem fog álmatlan éjszakákat okozni a szakítás gondolata. Annak a gondolata, hogy egy olyan valakit elhagyjak, aki a szíve összes szeretetével engem szeret. Tudom, hogy így van, még ha nem is mindig mutatja ki. Senkit soha nem szeretett annyira, mint engem, és ez rémisztő. 16 éves vagyok, nem arra a féle szerelemre vágyom, amit ő tud nyújtani: nekem nem békés, baráti szerelem kell, hanem a mindent felemésztő, gyilkos és őrült. Azt akarom, hogy belehaljak a boldogságba, hogy áradozhassam valamiről, ami miénk. El akarom veszíteni a fejemet, mint régen Balázzsal. És ő ezt nem tudja nekem megadni...

Szóval itt voltam én, az erő és a makacsság legtökéletesebb mintapéldánya, és nem tudtam, hogyan mondhatnám ki azokat a szavakat, "Vége". Elpróbáltam őket párszor az ajkaimon, de hangosan sosem tudtam kimondani. Rengeteg emberrel közöltem, befejeztem a gyötrődést, ma szakítok vele. De sosem tettem meg. Gyenge vagyok, a mai napig. 

Vagy inkább csak gyáva és együttérző. Tudom, hogy fájni fog neki. Egy kicsit az én szívem is bele fog szakadni, de tudom, hogy mindkettőnknek könnyebb lesz egy idő után. Ő nyár után felköltözik Pestre, hogy annak tanuljon, aminek akar. Ott lesz szingliként, csajozhat ezerrel, vagy bármi. Én pedig itt leszek, egy majdnem 17 éves lány, és azt csinálhatok majd, amihez csak kedvem szottyan. Tombolhatok, kiélvezhetem a korom adta lehetőségeimet, és élhetek. Korlátok nélkül, szabadon. Mindkettőnknek csak haszna válna a dologból... Akkor miért nem tudom kimondani azokat a szavakat?

És miért nem tudok nemet mondani azoknak, akik eközben is engem akarnak? Jó, nem kurvultam el, szó se essen erről, nem csináltam semmit, és nem is tervezek, egyszerűen csak beszélgetek, ígérgetek és húzom az agyukat. Sosem hittem volna, hogy nekem ez menni fog. Talán nem is megy, nem tudom. Lehet, hogy nagyon gázul flörtölök, nem figyeltem meg még magamat. A lényeg, hogy megcsinálom. És ezt egy halálosan szerelmes lány nem teszi meg, ugye? Még egy jel, ami azt mutatja, nem illünk össze. Egyszer talán, hónapokkal ezelőtt, amikor sebzett és kétségbeesett voltam, passzoltunk. De most, amikor visszanyertem az erőmet, többé nem volt esélyünk. Mellé nem való egy erős lány, nem tűri el ha irányítják. Ő olyan kis félénk, megijed a hatalomtól. Tudom, tudom. 

Ismét jön a kérdés: miért nem tudod kimondani? Miért hezitálsz még? Miért tartod kétségek között az összes fiút? Miért játszol Mindenhatót? 

Esküszöm, nem tudom! Élvezem? Nem hinném. Nem túl jó érzés attól félni, hogy mindent elveszíthetsz. Közös barátok? Valamelyikőnk elveszíti őket, és mivel a barátaink a fiúk, meg azok barátnői, én esnék ki. Nagy valószínűséggel. De barátok miatt együtt maradni valakivel? Szánalmas dolog, mind neki, mind nekem.

Meg kell tennem azt a lépést. Hamarosan... 

Mielőtt még mindent elveszítenék, és ismét csak én maradnék, az erőm és a legjobb barátnőm. 

Klau, tudom, hogy nem olvasod ezt, mert már rég elfelejtetted, hogy egyszer megmutattam ezt neked. Tudom, és örülök neki, hogy így van, örülök hogy még nem terhellek ezekkel a gondolataimmal is téged. Ha mégis olvasod, köszönöm, hogy sosem szóltál erről nekem. Te vagy a legjobb, de tényleg. Te tartottad bennem a lelket, amikor meg akartam halni, és te állsz mellettem most is, amikor már az a lány, akit szerettél, tényleg meghalt.

 Csak azt akarom, hogy tudd, nagyon szeretlek. Remélem, olyan boldog életed lesz, amilyet megérdemelsz. :)

A ribanc visszatért

Ezt mantráztam egész nap. A ribanc visszatért - és most nem fog elhúzni olyan gyorsan. Hogy miből jöttem rá erre a csodálatos felfedezésre? Ma betelt a pohár. Meguntam a szende lány szerepét, hogy úgy teszek, mint aki mindenkit szeret és nincsenek gondolatai. Meguntam eltűrni mindent, és jó kislányként bólogatni minden szemétségre, elegem lett a folytonos színészetből. Meguntam! 
Hol bujkált eddig az igazi énem? A dalaimban, és Izzy Shireline-ban, a fantázialányomban. De most visszatértem, hogy visszakérjem önmagamat. És nem fogom elengedni többé egyetlen ember miatt sem?
Össze akarsz törni, befolyásolni? Próbáld meg baszd meg, de rajtam nem foghatsz ki!
Egykor én voltam a suli legmanipulatívabb, legszemetebb kiskirálynője, nem tart semennyi ideig ismét azzá válnom. Két nap alatt elértem, hogy az eddigi kis menő lánykák hallgassanak rám, és hasonlók. Nem tart sokkal tovább mindent ismét az irányításom alá vonni.
Olyan érzés ismét mindent a kezembe venni, mintha egy hosszú téli álomból ébrednék - frissítő, és cseszettül magabiztossá tesz. Elég volt a sírásból és a nyavalygásból, a magatehetetlenségből! Én Petra vagyok, bassza meg, nem csak egy elbaszott kis lúzer!
Olyan nyomot hagytam a srácokban, hogy még két év elteltével is csorog a nyáluk utánam, nehogy már pont én törjek össze és vesszek el a süllyesztőben! Nehogy már pont én legyek egy szánalomra méltó kis senki! Hát hová lesz így a hírnevem?
Mindenki bekaphatja, aki azt hiszi, meggyengültem valaha is. Sokkal kegyetlenebb lettem.
Igen, még mindig író vagyok, de már nem a szenvedés késztet, hanem az emlékeim. Azokból építkezem, a jelent pedig meghagyom sodrónak és tüzesnek.
Nem eshetek depresszióba, az én életem úgy elég gyorsan véget érne. Én vagyok a "kiscsaj", akit mindenki ismer. Igazam volt, amikor azt mantráltam, hogy nem veszett el, itt van bennem valahol... csak meg kellett találnom. 2 évbe került de igen... most tényleg itt van. És boldog. És szarik bele mindenbe.
És ki fog dobálni mindenkit maga körül, akire nincsen szüksége. Mert ő ilyen. Ő nem kíméletes, nincs kegyelemből senkivel. Önző. Kibaszottul makacs.
IMÁDOM!

Maximalista

Álmok... minek vannak, ha nem is válnak valóra? Mi az értelmük? A szívfájdítás? A szakadatlan reménykedés életetése, melynek igazából semmi értelme? Ez a lényegük? Hogy szenvedjek? 
Mert akkor köszönöm szépen, az én álmaim nagyszerű munkát végeznek. A legszebb, legnormálisabb napot is úgy tiporják a földbe, mintha fizetnének érte, és sosem állnak le. Felvillantják az esélyt, hogy valami megváltozzon, aztán, míg te tétovázol, vagy elkezdesz reménykedni és tervezni, ők észrevétlenül tovasétálnak, te pedig ott maradsz ismét... egyedül és összetörve. 

Nem, a látszat ellenére nem vagyok sem depressziós, se semmi ilyesmi, nem is hullott minden a darabjaira. Csak könyörgöm, én egy maximalista ember vagyok! Ha valamit elérek, mindig még jobbra és még jobbra vágyom. Így vagyok ezzel most is. Ezért nem leszek soha elégedett. Kitűzöm a célt, hogy ismét közkedvelt menő legyek? Megszerzem! És mi leszek utána? Nem, nem elégedett. Csak annyit vágok rá: ez is megvan. És jöhet a következő lépcső.
Ilyen vagyok, és ezért vagyok boldogtalan. Sosem leszek képes nyugodtan leülni a fenekemre, és azt mondani: ez így jó. Most nyugi kell. Nem, az nem én lennék. Kell a pörgés, a siránkozás, a szenvedés a jó után, a küzdelem, a szenvedélyes akarás. Minden kell, ami éltet és nem hagy egy helyben ácsorogni.
Ezért szerettem Balázst, ezért tetszett meg az a rockisten, és ezért nem tudok tökéletesen önmagam lenni mellette... Szeretem, hogy a fenébe ne szeretnék egy aranyos, nagyon kedves fiút? De... de ő nyugodt, és csak visszarántja a vad oldalamat. Mintha kalitkában  lennék. Egy gyönyörű-szép, aranykalitkában, melyről tudod, hogy bezárva tart, mégis azzal eteted magadat, hogy szabad vagy. Repülsz! Közben pedig csak egy helyben lépegetsz. Szállni akarok... Messzire repülni és soha vissza sem nézni. Elszállni egy emberrel, aki olyan, mint én. Felelőtlenség és vadság kell. Tombolni akarok. Ordítani és az esőben szaladni, kézen fogva egy istennel, oldalalom a legjobb barátnőmmel. Ha kellene, egészen a világ másik felééig is elfutnék ezért. Ha kellene, belehalnék a futásba, csak egyszer érjek el oda! Talán ott végre a maximalistaságom is meghalna, és végre boldog lehetnék! Igen... ez az álmom...

És ezért mondtam azt az elején, hogy álmodni szívás.


Elvégre mikor vesz észre engem egy olyan tökéletes fiú, amilyet akarok? Mikor lesz nekem bátorságom nekivágni a nagyvilágnak egyedül? Mikor fogom én azt érezni, hogy minden jó? Tudom a válaszokat. Igazából csak egyetlen válasz létezik. Egyetlen szó. Négy betű. És mégis annyira tud fájni! Csak ennyi: soha; mégis üt.
Soha, soha, soha! Szívbemarkolóan éget. Kínoz.

Soha nem lesz mellettem egy mellém illő ember. Ez az élet csak a várakozásról szól. Amíg várok, egy másik ember életét élem, egy nyugodt és csendes lányét, míg bennem az állat már a ketreceket rázza, azt sikítva, engedj szabadon! Eressz ki a cellámból! Én pedig engedelmeskedni akarok neki... de ez az életem nem engedi. Rab vagyok a saját magam által kreált világomban. Zseniális. Nobel-díjat kellene kapnom a mazochizmus tökéletességre fejlesztéséért. 


Mára ennyit a skizofrén ömlengéseimből. xoxo

Írásaimról.

De régen mondtam már olyat, hogy hétköznapi! Komolyan... teljesen meglepő, de... most minden normális. Átlagos. És ez nálam fura. Egyszerűen semmi érdekes, zavaró, furcsa dolog nem történik.
Iskolába megyek, végigszenvedem a napot, dühöngök egy sort amiért megint későn érek haza, haza esek, eszem valamit, dühöngök, hogy semmire sem jut időm, Rolcsizok, tanulok, eszek, írok (ez elmaradhatatlan), majd fürdök, eszek, alszok.
Tök normális. Rohadt gáz. Mégis most jól esik. Megnyugtat. Ellazít. Olyan ez a folyton futkározó idegeimnek, mint egy háromhetes wellness. Főleg az írás. Most érzem azt leginkább, hogy szükségem van rá.

Amíg a Megsebezve című művet írtam, depressziós voltam, és ez a "könyv" hibája volt. Liss, a főszereplőm kiköpött én volt, bajos élettel és áruló barátokkal. Fájt vele is átélnem a kínokat, és legbelül folyamatosan megölt a világa. Most, hogy úgy döntöttem, Lisst egy kis időre a kispadra küldöm, és inkább belecsöppenek Izzy világába, felüdültem. Ez az én világom. Izzy, aki egy összezavarodott, kettős személyiségű lány. Az egyik énje olyan, mint a régi én: mindent túlbonyolít, érzelmes, félénk kis virágszál, míg a másik énje a mostani énemhez hasonlít: vad, megzabolázhatatlan, életerős, magabiztos és nem fél semmitől. Rá van szükségem, és az ő agyafúrt világára, amiben el tudok veszni. Az a világ boldoggá és kiegyensúlyozottá tesz.
Mellette a többin is dolgozgatok, szépen csendesen, szervezgetem a hátteret, magamban felépítem a színhelyeket, de most a szíve, Izzy-é. Csak rá koncentrálok.
Nos, rá és a novellámra. Megnyertem egy ilyen kis pályázatféleséget, aminek a "fődíja" (lehet ennek nevezni? Nem tudom, mi lenne a helyes megfogalmazás), hogy írnom kell egy történetet, Reborn címmel. Amikor megkaptam, leblokkoltam. Újjászületés. Reinkarnáció. Ajjaj! Konkrét gondolataim voltak a témáról, ebben nagyon otthonosan érzem magam. Mindig is foglalkoztatott. De... de az én gondolataimat nem éreztem helyén valónak. Szabad olyat írni, ami másoknak nem tetszene? Nem voltam benne biztos... így szépen lassan, miközben hazafelé zötykölődtem a vonaton, belegondoltam... milyen lehet egy olyan lány szemével látni a világot, aki csak a mostban, a mában él? Aki nem hisz ebben az egészben, mégis belecsöppen? Így a világa szép lassan életre kelt, és most azon dolgozom, hogy más is beleláthasson az én kis realista, életvidám Clary-m fejébe.
Remélem, sikerülni fog...

Budapest, hó és hideg

Utálom a hideget, de komolyan - ha a hőmérséklet 10 fok alá csökken, az nekem felér egy fagyhalállal. Valószínűleg ezért is van már elegem a télből. Mínusz 20 meg 15 fok? Te jó ég! A rémálmaim netovábbja. Pénteken körülbelül 5 réteg ruha voltam rajtam, az extra vastag kabátomat is beleszámítva, meg két vastag zokni, béléses csizmával; én mégis úgy éreztem, itt a vége, kész én meghaltam. A hideg még így is a csontomig hatolt, sírhatnékom volt a didergéstől. Csak annyit reméltem, hogy a vonatom nem fog késni... imádkoztam. Csak ne késsen! Csak ne késsen! Az imáim szerencsére meghallgatásra találtak és épségben hazaértem. Jött a következő reménykedés. Csak induljon el a vonatom Pestre! Csak érjünk oda biztonságosan! Noha ekkora már szakadt a hó, és a szél mindenemet telefújta hóval, a vonat pár perces késéssel útnak indult. Azt hittem, minden rendben lesz, nincs is itt gond. Milyen akadályok és késések? Ch... ettől a kis hótól féltek ennyire? Minél messzebb kerültünk otthontól, annál kevesebb lett a hó. Pesten egy deka sem esett. Boldogok voltunk, és örültünk, hogy megúsztuk. De a hideggel nem számoltunk.
5 metrómegálló, és 3 hévmegálló után elértünk a Kék Yukhoz. Alig találtuk meg a helyet, rendesen eldugták a bejáratát, de amikor mégis meglett, egy nagy gubanccal szembesültünk: azt mondták, csak 6kor nyitnak, és ez a zenekarokra is vonatkozik. Puff, jöhetett egy órás szenvedés a hidegben. Be akartunk mi ülni bizony valami melegebb helyre, csak amikor találtunk egy szimpatikus helyet - olcsó sör, meleg, mi kell még? -, benézve nem láttunk mást, csak hiperpigmentált színesfém orientált egyedeket. Gondolhatjátok, hogy miért nem mentünk be százezer forintos gitárokkal a hátunkon...
De végül a bolyongás után megfagyva és kipirulva bejutottunk a helyre. Voltak gondok, problémák, de mindent sikeresen megoldottunk. A fiúk ügyesek voltak, büszke voltam rájuk, a többi zenekar is jól teljesített. Az este nem volt tökéletes - Rolcsival akadtak gondjaim, aztán Janka se volt százas, Balázst meg tudtam volna ölni, de azért voltak fénypontok. A tánc a Vörös Yukban, a Bp-re tartó vonaton való pálinkázás, a Coco Jambo hajnali 4kor... Igen. Megérte felmenni.
5 körül indultunk haza, természetesen hajnalba. 3 hév, 5 metró, és végre a Keletiben voltunk. 6ot ütött az óra... és akkor bemondták, hogy a 6 óra tízperces járatot a szélsőséges időjárás miatt törölték... anyád! Ledermedtünk a félelemtől: fáztunk, és aggódtunk. Hogyan jutunk haza?
Viszont ekkor kiírták, hogy 5 perc múlva személy vonat indul Szolnokra, de nincs csatlakozás máshová. Senkit sem érdekelt, hogy nem tudtunk tovább utazni Mezőtúrra, sem az, hogy milyen hosszú lehet az út. Csak egy cél lebegett a szemünk előtt: Szolnok! Szolnok közelebb van Mezőtúrhoz. Szolnok a második otthonom... ott biztonságban leszek... ott jó helyünk lesz. Bármi, csak el innen!
Végül két és fél óra zötykölődéssel Szolnokra értünk. Két és fél óra! Egy egy órás út... Csúcs volt, mondhatom. De meleg helyen voltunk, mindannyian jól voltunk, és akkor már csak ez számított. Ki voltunk merülve, 30 órája egyikünk se aludt, és semmi mást nem akartunk, csak hazaérni. Pest szép volt, jó volt, de elég is volt egy időre. Mondjuk nyárig...
Szóval amikor végre Szolnokra értünk, majdnem meghaltam az örömtől, amikor bemondták, hogy az egyik IC vonat mindjárt beérkezik, és megáll majd Mezőtúron is. Az, hogy az a vonat több órát késett, nekünk kapóra jött. Kit érdekelt, hogy nincs pótjegyünk? Ha kell, fizetek bírságot is csak vigyenek haza!
De szerencsére nem kellett, sőt még az első osztályon is utazhattunk. Totál ingyenesen! Végre megnyugodtunk, hogy hazajutunk... álmosan, éhesen és szomjasan, de végre otthon leszünk...

Jack Daniels és a cél

Tegnap megvolt az első Jack Daniels-es élményem. Mit ne mondjak... meglepődtem. Félénken, mindendféle whiskey-s tapasztalat nélkül csörtettem oda a pulthoz, kértem három cent whiskey-t, jéggel. A kóláról teljes mértékben elfelejtkeztem. Barátnőmét is kikértem, majd leültünk az asztalhoz. Az első hibát akkor követtem el, amikor beleszagoltam. Büdös volt, és már annyiból éreztem, hogy milyen erős lehet. Végül rávettem magam, hogy belekóstoljak. Égette a számat, nem ízlett és azt hittem, megőrülök tőle. Vettem hát hozzá kólát, és belelocsoltam vagy fél decit. Na, így viszont már tökéletes volt az íze. De komolyan. Nagyon finom volt: nem éreztem azt a büdös szagot, az íze édes volt és mégis keserű. Ízlett - legalábbis a tiszta Jack Daniels-hez képest.
Szóval jó kis buli volt ez - amúgy a barátnőm születésnapját ünnepeltük. Voltak hullámvölgyek is, mint az már lenni szokott, de kivételesen tökéletesen helyt álltam. (Na, jó. Kivéve, amikor képtelen voltam irányítani a nyomulós idióta seggfejeket, és inkább elmenekültem egy biztonságosabb helyre.)

Az élet egész jó, minden elfogadható. Most csak sodródom, mint egy döglött hal az árral, de élvezem. Végre nem agyalok (olyan sokat), és nem színészkedek (annyit, mint korábban). Elfogadtam az életemet, kitűztem a céljaimat, és most kőkeményen küzdök, hogy valóra váljanak.
Ebből a legfőbb:  Pszichológus szeretnék lenni. Hogy mikor döbbentem erre rá? Amikor az ágyamon feküdtem, Bélával a macimmal, és arra gondoltam, mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha most valaki segítene rajtam. Beszélgetésre vágytam, de senki sem volt a közelemben. Ekkor jutott eszembe... mi van, ha mások is így jártak, csak nekik sosincs ott senkijük? Vágyni kezdtem arra, hogy segíthessek. Mindig is az embereken akartam segíteni, mint orvos, csak volt egy kis probléma: tű és vér iszony. Na itt bukott meg az álmom. De pszichológusként... itt is segíthetek az undorító dolgok nélkül is. Mintha csak nekem találták volna ki ezt a szakmát... Fő cél: ELTE vagy SZTE.
Egyelőre ennyi... xoxo

Foszlányok

"Az eddigi stabil kártyaváraim összedőltek, a talaj hirtelen kicsusszant a talpaim alól, én pedig lezuhantam a koromfekete, üres semmibe – pont, mint azokban a régi rémálmokban, amikor a kihalt lépcsőház, ahol épp sétálgattam hirtelen összeomlott, a lépcsők semmivé váltak, én pedig tehetetlenül hulltam alá."

"Szerethetsz valakit a szíved összes szeretetével, ha előtte volt valaki az életedben, akinek még az érintése is kész extázis, soha nem fogod őszintén szeretni a másodikat. Erőlködhetsz, akarhatod akármennyire, nem fogod tudni kierőszakolni a szerelmedet iránta. Szeretheted… de a lelked még mindig az Első ölelése után fog vágyakozni. Ez ellen te nem tehetsz semmit; el kell fogadnod, mint járulékos kárt: úgy kell felfognod, hogy ez a büntetés, amiért egyszer életedben igazán boldog voltál, még ha csak rövid időre is. Én így fogtam fel – és bár a szívem belesajdult, elfogadtam, hogy soha többé nem lelhetek örök nyugalomra. Mindig vágyakozni fogod, mindig fájni fog, ugyanakkor már most tudom, hogy megérte. Már egy másodpercéért is megérte volna az örökös szenvedés…"

Merengés

Igaz, őrült régen írtam, ennek viszont rengeteg jó oka van, amiket most szeretnék felsorolni.
Az első, és legütősebb, hogy szinte semmi sem változott. Az életem sértetlen spirálként imbolyog tovább, csupán az ismétlődő folyamatok változtak. Vannak a békés, boldog percek, és a bizonytalan, kétségbeejtő új-régi érzések, amik folyamatosan váltogatják egymást. Egyik pillanatban azt hiszem, biztos vagyok magamban, aztán a következő percben minden a darabjaira hullik. Egy tett, egy mosoly vagy egy gesztus hatására... felrobban bennem valami, amit eddig felépítettem, és kezdhetek mindent elölről. Majd amikor a váram áll, ő ismét megjelenik, hogy a földbe tiporjon.
A második okom viszont nem hozzá kapcsolódik, hanem a fiúmhoz - akivel ma vagyunk 4 hónaposak, és a szeszélyeim ellenére igazán szeretem. Elég sok időmet elfoglalja, de sajnos nem eleget. Valahogy minden mindig túl kevés, és még több és több kell belőle. Talán hogy elterelje a gondolataimat, vagy hogy valamit még szilárdabbá tegyen bennem. Vagy csak, hogy elmúljon a lelkemet gyötrő hiányérzet.
A harmadik ok igazán átlagos - nehéz évem van a suliban. Nyelvvizsga, új tanárok, szívatós anyagok és döntések, döntések és döntések. Eldöntöttem, hogy pszichológus szeretnék lenni. Embereken segíteni, főleg gyerekeken, és a hallgatásban valamint a tanácsadásban amúgy is otthonosan mozgok. Mindemellett... ha belegondolok, ahogyan elmerülök a rejtelmeiben... nem tudom, nagyon vonz az a világ. A tudás, azt hiszem. A segíteni akarás, a vágy, hogy valami jót tegyek a sok rossz után. Mert akármennyire is nem akarom, szörnyeteg vagyok.

Itt vagyunk én és ő, a két különböző világ, amik régesrégen egy egészet képeztek. Azok voltak a legszebb hónapok, de az egyik fél hatalmas hibát vétett - kilökte a világ másik részét, így a másik - azaz én - új életet kezdett. Megpróbálatam egy új világot, egy új ént létrehozni, és sikerült. Még mindig fájt az elválás, de erős voltam. Akartam, hogy tudjak nélküle élni.
Most itt vagyunk, én és ő. Boldog vagyok mással, ő pedig másba szerelmes. Azt mondta egy barátunknak, hogy sosem akart engem igazán. Elhittem annak a barátnak. De akkor most miért ugrik egyetlen szavamra, miért mutatja ki ennyire, hogy akar, ha közben a szíve mást szeret? Miért ránt magához, és miért nem enged el, ha arra kérem? Miért emlegeti az első és egyetlen közös éjszakánkat úgy, mint egy szép régi ábrándot?
Nem látja, hogy fáj és megőrjít vele? Felejteni akarok, és azt akarom, hogy ő is felejtsen el!
Ha nem lehet az enyém, az emléke sem kell többé... mert ha meg akarnám őrizni az illatát és az érintéseit, sosem lennék képes tovább lépni. Pedig azt akarok, teljesen és visszavonhatatlanul.
Nem mondom, hogy könnyű lesz - a mai napig nem megy, csak ideiglenesen -, de ha megnehezíti, soha nem is fog sikerülni. Így pedig nem tarthatom magam mellett Rolcsit, ha nem vagyok mellette száz százalékosan.

Ő a legjobbat érdemli, de komolyan. Tökéletesen olyan, mint én. A legtöbb apróság és fontos dolog egyezik, mellette lenni kényelmes, nyugalmas és boldog. De valahogy... valahogy elveszítem az egyéniségemet. Elveszik a Petra-varázs, amit imádtam saját magamban... Néha azt kérdezem magamtól: hol az én végem, és hol kezdődik ő? Legszívesebben kitépném magamat a valóságból, és összegyúrnám a saját álmaim pasiját.
De nem tehetem, és azt kell néznem, mi a jó nekem, és nem azt, amit a szívem akar. Mert ha rá hallgatnék... az életem merő szenvedés lenne a mostani émelyítő tengődés helyett. Elvagyok. Csak a mának élek, és nem aggódom azon, hogy mit fogok tenni holnap. A jövőmre koncentrálok, és most, hogy az utam kezd kivilágosodni, figyelhetek az érzelmeimre is.
Tervezek pár őszinte beszélgetést, de amikor elképzelem őket tudom, hogy egyik sem zajlana így a valóságban. És azzal is tisztában vagyok, hogy sosem lesz bátorságom eléjük állni. Nos, ez nem gyávaság, csak félelem a biztostól. Mert érzem a velőimben, hogy mi lenne a végük... mindent elveszítenék, mert nem tudom kontrollálni magamat.
Azt pedig nem tehetem. Nem lehetek megint senki, meg kell tartanom magamat. Erősnek kell maradnom. Még egyszer nem hagyhatom, hogy meghaljon az a lány, akire később talán még büszke is lehetek.
Az nem történhet meg még egyszer. Bár a mostani csak egy gyenge másolata az eredetinek, még így is lehetek igazán jó. Csak kitartónak kell maradnom, és viselni a maszkot.
A maszkot, ami egyszer talán majd a saját arcommá válik...

Örökre

Minden annyira furcsa és annyira képlékeny! Folyamatosan változó. Elég egy este, hogy az oly határozott elképzeléseid és szabályaid felboruljanak.
Ismét sikerült felkavarnom saját magamat, ami igazából csakis az én hibámból következett be. Mondjuk ez azért erős túlzás - nem csak én kellettem hozzá.
Boldognak még boldog vagyok, és ezt nagy részben Rolcsinak köszönhetem, természetesen. Minden vele töltött pillanat olyan idilli és békés, nyugodt. Csakhogy ezekből a pillanatokból egyre kevesebb van, mert az anyukája nem kedvel. Kifejezetten utál - pedig még sosem találkozott velem. Ennek az utálatnak igazából egyetlen oka van, amiről ráadásul nem is tehetek. A korom. Az a kevéske 16 évem... Sajnálom, hogy ilyen fiatal vagyok, és én is jobban örülnék, ha mondjuk nem 5 év lenne közöttünk, de hát tehetek én ellene? Nem, sajnos nem.
Ez az egy gondom van. Semmi más - tegnap végre bevallotta, hogy szeret, és hogy utálja, ha másokkal beszélgetek (főleg egy bizonyos személlyel, de erről később), és hogy sokszor hiányzom neki. Elég idiótán reagáltam, és meg is mondta, hogy nem erre számított. De könyörgöm! Úgy meglepődtem, hogy megmukkanni se bírtam percekig. Aztán, amikor felfogtam, hogy tényleg kimondta, hogy ez tényleg nem álom (mert már ezerszer megálmodtam ezt!), már képes voltam felelni neki - úgy, ahogyan kellett. :)

Igen, a tegnap estét tökéletesnek is tekinthetném, ha nem kavartam volna fel magamat az érzéseimmel. Egyrészről ugye volt Rolcsi, de Balázs is ott volt... és a múltbéli érzelmeim visszatértek. Erősebben, mint eddig bármikor. Ezt köszönhettem annak, hogy a letargia erőteljesen fejbe vágott, Rolcsi pedig eltűnt, és az egyedüli, aki aggódóan odajött hozzám, az Balázs volt. Egyszerűen nem hitte el, hogy nincs semmi baj, csak álmos vagyok. Azt mondta, bármit elmondhatok neki, és úgy nézett, ahogyan még akkor sem, amikor majdnem-jártunk. Nagyon jó érzés volt vele beszélgetni, hisz már ez előtt az ominózus eset előtt is folyamatosan dumáltunk, piszkáltuk egymást és nevettünk mindenen. Ebből adódóan következett be a fent említett dolog. Egész este egymásra mosolyogtunk, a fejünk sokszor túl közel volt a másikéhoz... és tudtam, hogy ha Rolcsi nem lenne ott, már rég ugyanott tartanánk, mint nyár elején. Vagy még tovább...
De én szeretem Rolcsit, és bízok benne. Emiatt pedig nem fog semmi történni.
Mert Balázsban soha többé nem fogok megbízni...akármennyire is ő volt életem első szerelme...
Amikor először szerelembe estem...
...az örökre a szívembe égett.