I love you

A csók nem pusztán fizikai kontaktus, érzelmek vannak mögötte. Épp ez a lényege.

Szeretlek! Szeretlek, szeretlek, szeretlek!

Még mindig nem tudom elhinni, hogy kimondtad ezt a szót. Beleborzongok abba, ahogy kiejted, ahogy az ajkaid megformálják, és egyszerűen már csak a ténybe is, hogy szeretsz. Hogy minden hibám ellenére engem akarsz, hogy annak ellenére, mennyi rosszat és keserves dolgot mondasz, ebben az egyben azért biztos vagy.

Mert igen, érzem az igazságot a szavaid mögött. Mindig is meg volt a képességem arra, hogy a fejedbe lássak, és tudom, hogy minden szavad igaz. A legtöbb ugyan fáj, de amikor kimondod, hogy szeretsz, amikor azzal a furcsa, meglepett mosolyoddal rám mosolyogsz tudom, hogy jöhet bármi, lehet bármilyen rossz és bizonytalan a jövő, ki fogsz tartani mellettem. Mert szeretjük egymást.

Céltudatos

Életemben először tudtam mit és kit akarok. Ki vannak tűzve a céljaim, amelyek már csak egy karnyújtásnyira vannak tőlem, és többé-kevésbé biztos vagyok abban, hogy el is tudom őket érni. De mindezek csak a közeli jövő céljai; a távoli jövőm még mindig homályos, ami jól is van így. Szeretem a titokzatosságot, a meglepetéseket, a spontán döntéseket. Ez vagyok én. 

Szóval pénteken német érettségizek, huszonötödikén pedig nyelvvizsgázok. Bevallom, kicsit félek - sőt, rettegek -, de ez úgy gondolom, természetes. Ki ne félne? Elvégre a jövőmről van most szó. 

A másik nagy tervem, hogy ideje megcsináltatnom a tetoválásomat, de még nem tudom, hogy vegyem rá anyáékat. Fél éve megígérték, de azóta rengeteg minden történt, és egy kicsit elfelejtkeztem róla. Itt az ideje ismét felvenni a napirendembe. 

A harmadik a jogosítvány, amit miután hazajöttem Angliából (igen, másfél hétre kiutazok októberben!), akkor szeretnék elkezdeni. 

A negyedik a nyári meló, meg az angoltanulás. Mindkettő roppant fontos lenne, egyrészt mert Amerikába vagy Angliába készülök egyetemre menni, és ehhez pénz meg angoltudás szükséges. 

Mindezek mellett szeretnék többet foglalkozni a barátaimmal, a szerelmemmel, és még a családommal is. Szeretném kiélvezni ezt a két évet, amit még Magyarországon tervezek tölteni. És annak a gondolata, hogy elmegyek, kettős érzésekkel tölt el. Egyrészt örülök, mert végre megvalósíthatom az álmaimat, másrészt viszont itt kell hagynom mindenkit, akit szeretek. Hogy fogok élni anya, apa, de még a húgom nélkül is? Kivel ülök be majd hétköznaponta sörözgetni, ha nem Dáviddal? Ha felmegyek bulizni, ki fog velem szembejönni Loky, Danika, Gergő, Kelly és a többi harminc ember helyett, akiket kedvelek és szeretek? Kikkel kertipartizok? Kinek a lelkét pátyolgatom? Kinek panaszkodok? Ki lesz velem? 

Félek. Annyi mindentől félek, de meg kell tennem. Ezt akarom. Nem maradhatok itt, ennél én többre vagyok hivatott. De ha mégse jönne össze... nos, akkor se törnék össze. Én nem Klau vagyok. Én nem tudnék mindent itthagyni fájdalom nélkül. Nekem itt is remek életem van, de tudom, kint jobb lenne. 

De hogyan élhetnék ott boldogan, ha közben itthon kell hagynom a szívem felét?

Best friends forever...(L)

Hiányzik a nevetésed. Hiányzik az a hangos hahotázás, amivel minden ócska viccemet megilletted. Hiányzik az ölelésed, az a lelkesség, amivel mindig a nyakamba ugrottál, amikor találkoztunk. Ismét el akarom mondani neked a titkaimat, azt a sok félelmet, ami a szívemet nyomja. Azt akarom, hogy megint itt legyél velem, hogy ismét egészséges legyél és ne kelljen attól félnem, hogy elveszítelek. 

Már kezdek beleőrülni a kételyekbe, a fájdalomba, és nem tudom, mit kellene mondanom, hogy megnyugtassalak, nem lesz baj. Rémes legjobb barát vagyok - nem ismerem azokat a szavakat, amiket ilyenkor mondani kell. Nem jutnak eszembe, mert csakis arra tudok gondolni, hogy ez nem lehet igazság. Hogy ez nem történhet meg egy ilyen szeretetre méltó, őrült és bájos lánnyal, hogy nem vehetnek el tőlem. 

Annyira hihetetlenül szeretlek, hogy erre nem léteznek szavak, érted? Nélküled az élet... nem is létezik. Nem, nem tudom elképzelni, mit csinálnék nélküled. Ki értene meg? Ki vigyázna rám? Kit hívhatnék fel, ha valami csodálatos újdonságot találnék, vagy ki lenne az, akivel órák hosszat trécselnék ugyanarról a témáról? Tudod senki se léphet a helyedbe, senki sem lehet olyan, mint te. 

Nem hagyhatsz itt, ugye tudod? Az képtelenség, hogy veled történjen bármi is, te ahhoz túl jó vagy. Téged NEM vehetnek el tőlem...:(((

Indulni kéne.

Zsibongás - folyamatosan ez megy az agyamban. Néha olyan jó lenne, ha minden egy picit elcsendesedne, az agyam pedig ismét működésbe lépni és kifundálhatnám, hogy hogyan tovább. 

Most minden annyira egyszerű és idilli, de hogyan tovább? Hogyan kellene ezeket az új, csodálatos dolgokat beleillesztenem a kialakult jövőképembe? Melyik út a járhatóbb most, hogy ennyire felfordult az életem? Merre kéne elindulni, hogy a célba érés biztosabb legyen? Döntések... Döntések.

Még mindig szeretném, ha egyszer kiköltözhetnék L.A.-be, vagy legalább Angliába, de ez még annyira messzinek tűnik, s mégis túl közelinek. Félek, mert a fenébe is, én igazából gyűlölöm Angliát. Na, persze nem azért, mert totál más az egész, az egészről egyedül az időjárás tehet. Én szomjazom a meleg után, egyszerűen képtelen vagyok elviselni az esőt, a hideget, az állandó szelet. Mégis hogy érezhetném magam jól egy folyton nedves és hűvös helyen? De Los Angeles... óó, én drága kis L.A.-m. Ő nekem való. A napsütés, a perzselő hőség, a meztelen felsőtestek és a rövid sortok városa. Ott a helyem. Oda kell mennem. De hogyan? Mikor? És mégis mihez kezdjek ott magammal? Annyira szeretnék kint tanulni. Égek a tudásvágytól, a tudni akarástól, de... de annyira esélytelennek érzem. Pszichológus akarok lenni, de az még mennyi év! Annyit nem várhatok itthon ölbe tett kézzel és az is biztos, hogy nem fogok aláírni semmiféle röghöz kötési szerződést. Már az érettségi után ki kell jutnom ebből a siralomvölgyből. De hogy hagyjak itt mindenkit, akit szeretek? 

That's why I love you...

That's what happens when innocent friends turn serious lovers... 
Nem voltunk az a szokásos, tökéletes szerelmespár, de miért is lettünk volna azok? Mi magunk sem voltunk tökéletesek, külön-külön sem. Rengeteg hibát követtünk el, folyamatosan őrültségeket műveltünk eddig is, most csupán annyi volt a különbség, hogy ezeket együtt tettük meg. Ne aggódj, ez nem baj. Pont hogy inkább ez jelenti az igazi szerelmet, amikor megtalálod a másik feled, aki nem akar megváltoztatni, mert úgy vagy tökéletes számára, ahogy vagy. Nem szeretné, hogy máshogy hord a hajad, és azt sem várja el, hogy hagyd hátra az eddigi életedet miatta. 

Ilyenek vagyunk te és én. 

És egy percét sem dobnám el annak, amink van, mert azért szeretlek, amilyen vagy.

Nem bánom, ha néha összekapunk majd azért, mert egyformán makacsul állunk ki a saját igazunk miatt. Nem fog zavarni, ha néha azt mondod, bolond vagyok mert tudom, hogy igazad van. Csak egy bolond képes téged ekkora hévvel szeretni. Normális ember már rég elmenekült volna ezek előle az érzések elől. Normális ember nem értené meg azokat a furcsa kis hóbortjaidat, amik számomra teljesen természetesek. 

Más ember nem olyan, mint te és én.  

Ezért szeretlek téged ennyire. 

Nem érdekel, hogy mások szerint mennyire hihetetlenül dögös és vonzó vagy. Nem érdekel, hogy mások elájulnak attól, hogy majdnem vered a két métert és hogy épp annyira vagy izmos, amennyire én azt szeretem a fiún. Nem érdekelnek a vakítóan kék szemeid, sem az édes, fekete fürtjeid sem, amik reggelente mindig összevissza göndörödnek a fejeden. Engem TE érdekelsz. A belsőd, a mosolyod, amit olykor-olykor rám vetsz, ha valami igazán kedves dolgot teszek. Azért szeretlek, mert elbűvölsz és hagyod, hogy elbűvöljelek. Mert tudom, hogy te is képtelen vagy ellenállni annak a tűznek, ami minket emészt. Mert tudom, hogy bármikor kiállnál értem, ha arra kerülne a sor - hisz már annyiszor megtetted. Sokáig te voltál az egyetlen, akire számíthattam, az egyetlen, akinek bármit elmesélhettem, nem ítélt el. 

Mégis, ha valaki megkérdezi, miért szeretlek, csak állok némán és nézek ki a fejemből, mert nem tudom, hogyan önthetném szavakba ezeket a mindent felemésztő és elsöprő lángokat. Hogyan magyarázhatnám el egy idegennek, aki nem érzi ezt a vágyat, hogy milyen érzés így szeretni egy embert, akit már évek óta ismerek? Hogyan érthetné meg bárki is, hogy mik vagyunk mi egymásnak, hogy mennyire a lelkitársamra találtam benned? Egyáltalán tudnia kellene ezt bárkinek is? Hisz ez csak ránk tartozik. Rám és rád, a lélek két részére. Ez túl bensőséges egy nyilvános kapcsolathoz, nem igaz? Az emberek úgysem értenék meg. Legyintenének, hogy fiatalság bolondság, ez el fog múlni. 

De mi tudjuk, hogy nem. Ez nem az első fellángolás. Ez hosszú évek alakult ki, érlelődött bennünk, mígnem elég idősek nem lettünk hozzá, hogy el tudjuk fogadni. Ez így volt megírva a nagy könyvben. 

Nekem és neked egymásra kellett találnunk... talán örökre. Talán csak pár hónapra. 

De sosem fogjuk elveszíteni azt, amink volt, és sosem fog elmúlni a szerelmünk egymásra iránt. Ezt biztosra veszem, hiába lesz talán más is az életünkben... Ez felejthetetlen. 

Ez már örökre belénk égett. 

Thanks for everything

A közeledben akartam lenni – a testközeledben. Hallani akartam a hangod alig észrevehető rekedtes árnyalatát és látni akartam szemeid világos, elbűvölő kékjét. Szerettem volna megérinteni az izmos hasadat, érezni akartam a bőröd forró illatát. Fogalmam sem volt, hogy valaha is fogok még ilyet érezni valaki iránt.

Olyan voltál, mint a szélvész – egyszerre bolondítottál meg és nyugtattál le. Melletted önmagam lehettem, ugyanakkor meg is vadulhattam, ha éppen úgy tartotta kedvem. Te voltál a válasz az imáimra, a fiú, aki épp olyan jól ismer, mint én magamat, és mellettem áll mindenben. Sosem hittem volna, hogy éppen te leszel az; álmodni sem mertem arról, hogy egyszer az a zöld szoba egyszer még többet is jelenthet nekem a bulizásnál. Most megtörtént. Az a szoba volt nekem a béke szigete az életem folyamatosan tomboló viharában, s te voltál az, aki ezt lehetővé tette.

Neked köszönhetem, hogy képes vagyok mosolyogni és emelt fővel szembenézni a gyűlölködőkkel. Te vagy az oka, hogy nem török össze a nyomás alatt, és hogy nevetni tudok a rosszindulatú pletykákon. Ha nem lennél már rég elvesztem volna. Képtelen lettem volna meghozni azokat a döntéseket, amik szebbé tették az életemet, ha közben nem fogtad volna a kezemet. Te vagy az én erősségem – és egyben az egyetlen, aki gyengébbé tud tenni.

Mondd, milyen érzés ennyire hatni egy emberre?

D, mint dramatikus érzelmek

Furcsa érzés ennyire boldognak lenni. Úgy értem nem is kellene annak lennem, hisz az életem kész bizonytalanság és káosz - nem mondtuk ki, hogy akkor most mi van velünk -, de úgy érzem, a dolgok pozitívan állnak. Mintha valami kezdene alakulni, változni; bár lehet, hogy csak beképzelem magamnak és a végén pofára fogok esni. Mégsem hiszem ezt. Bízom abban, hogy ami közöttünk van az valós és tényleg sokat számít. Hogy a sors akarta. Bízom ebben, mert nem tehetek mást. Az én szívem már a kezében van, már csak az a kérdés, hogy ő is nekem adja-e a sajátját? Most úgy gondolom, hogy meg fogja tenni. Meg kell tennie, mert az nem lehet, hogy az a sok szép és jó nem jelentett semmit. Muszáj, hogy a sok közös nevetés és összekacsintás érjen valamit. Biztos, hogy a szavai és a csókjai számítanak valamit. Számítaniuk kell! Nem hazudhatott. Miért tette volna? Eddig mindig őszintén beszélt hozzám, miért pont most változott volna ez meg? Rossz dolgokat is mondott, amik rendkívül fájtak, szóval nincs értelme, hogy a többiben hazudjon, igaz? Nem lenne logikus. Szóval marad a reménykedés és a hit. A hit benne és a kapcsolatunkban...

Zombie bitch

 Posztapokaliptikus helyzetek uralkodnak - és most nem a szenvedő alany vagyok, hanem a kirobbantója. Hogyan mesélhetném el, hogyan írhatnám le, hogy mi történt, ha még én magam sem vagyok tisztában az érzéseimmel? Hogyan önthetném szavakba, hogy a szívem ketté akar hasadni? 

Két fajta dolog létezik az életben: amire vágysz, és ami jó neked. Ez a két valami akár össze is mosódhat és elvegyülhet, de azért még külön-külön is léteznek. 

Tudom, hogy a kapcsolat, amiben éltem mérgező, és hogy én sokkal jobban szerettem őt, mint ahogy ő valaha is tudna engem. Tudtam és mégsem szálltam ki nagyon sokáig - most, amikor már a határmezsgyén járok, mégis aggódom. Mi van, ha ez rossz döntés? Mi van, ha hibázok és nem hozhatom majd helyre. Nem kellene ezen filóznom, mert helyes, amit teszek. Ettől nekem jobb lesz. Mégsem parancsolhatok a szívemnek, ami bele akar szakadni. 

És itt van a másik oldala is: az új, pezsgő és furcsa érzelmeim, amelyeket képtelenség irányítani és leállítani. Sosem hittem volna, hogy ez megtörténhet velem. Én és egy  ezer éve ismert srác, akivel mindig is jóban voltunk, de sosem érdekelt minket különösebben a másik? Kimondani is... vicces. Három éve ismerem! Hogy nem vettem eddig észre? Miért éppen most? Hogyan? Hogy a fenébe történhetett meg ez mindkettőnkkel egyszerre? "Vicces" ezt mondta, amikor először rájöttünk, hogy mi a helyzet velünk. És tudjátok mit? Tényleg az. Nevetségesen, hihetetlenül tökéletesen furcsa. Mégis helyesnek érzem. Olyan természetesnek. Őrültnek. És mindezek felett...másnak. Azt se tudom, mi lesz még ebből, és talán nem is akarom tudni egy ideig. Most valahogy jó ez a lebegünk a semmiben dolog. Élvezem a pillantásokat és a játékos utalgatásokat, mert már ezer éve nem volt részem ilyesmiben. Mellette ez mind megvan, mégis egyenlőként kezel, és nem néz le mint "A." tette. Nőnek érzem magam mellette, egy csodálatos, önfeledt lánynak, akit végre tisztelnek.

 Egész idő alatt erre vártam, és most megkaptam - attól, aki eddig számomra csak a bulit és a totálkész estéket jelentette. Nem láttam belőle mást a jófejségen és a partiarcságon kívül. Nem is sejtettem, hogy a vicces, játékos laza maszk ilyen arcot rejt. Ha tudtam volna... 

De mindegy is. Jó ez így. Vagyis nem, ez rémes. Olyan lány lett belőlem, aki sosem akartam lenni. Csaló. Hazug. Szemét. Embereket elrontó. Mindenkit megbántottam magam körül - vagyis nagyon sok embert. A fiút, akibe majdnem egy évig szerelmes voltam, a fiút, aki iránt egyre többet éreztem és magamat. Mindig, minden amit mások ellen teszek engem is megsebez. Ki itt a mazochista? 

D-nek bűntudata van, mert azt hiszi, miatta ment tönkre a kapcsolatom. "A" dühös, és teljes joggal, bár ha sosem tesz ellenem semmi rosszat, sosem kerülök közel D-hez, szóval... ez valahol mégis csak az ő hibája is. (Nem mintha kifogásokat keresnék. Tudom, hogy én rontottam el.) Na és itt vagyok én, aki egy szemét dögnek érzi magát. És bitch please, az is vagyok. Minek tagadjam? Rossz ember vagyok - a lehető legrosszabb. Meg sem érdemlem azt a sok remek embert, akik körülvesznek. Nem érdemlek semmit, de meg fogom becsülni azt, amim ennek ellenére is maradt: Klaut, a régi barátaimat (KIBÉKÜLTÜNK!!!) és... és Őt is... Nem fogom hagyni, hogy ezeket elvegyék tőlem. 

Hogyan?

Nem tudom, mit mondhatnék. Nem tudom, hogy jellemezhetném azokat a dolgokat, amik most bennem tombolnak... erre egyszerűen nincsenek szavak. Még magamban sem tudom kimondani, gondolni sem merek rá, hogy mi történik, utánajárni pedig végképp gyáva vagyok. Nem akarom megtudni az igazat, mert akkor valósággá változna - és abba belehalnék...

Egyszerre annyi minden történik, hogy időm sincs felfogni, mi miért lett így - egyszer csak azt veszem észre, hogy valami megváltozott és nem értem miért, hogyan... mikor? Ez elgondolkoztat. 

Hogyan tarthatnék meg mindent? Hogyan érhetném el, hogy ne veszítsek el semmit és senkit, ha közben új dolgokra is vágyom? Hogyan élhetnék egyszerre több életet? És miért akarom ezt én? 

Pörgés

 Minden változik - néha a jó, néha a rossz irányban. Most fogalmam sincs, melyik következett be, de az biztos, hogy a dolgok felpörögtek. Az unalom eltűnt, alig jut időm magamra, a barátaim pedig teljesen elvesztek. Úgy értem, nyilván megvannak még valahol, valakikkel, csak rólam feledkeztek meg teljesen, bár most ez nem tud zavarni. Klaut végre visszakaptam, Katarahh is jelen van néha, és tudom, hogy Danira bármikor számíthatnék bulizás terén, ha arról lenne szó. Rajtuk kívül pedig másra nincs is szükségem, csak Atisra, ő meg ugye adott. 

És hogy a lényeget is megemlítsem: próbaérettségi, német nyelvvizsga, angol nyelvvizsga, nem megy a matek, a magyar tanárom egy köcsög és így sose lesz meg az emelt magyarom, írás és zenélés. Ezek teszik ki a napjaimat. 

Semmi sorozatnézés, semmi lazulás, csak a meló, a suli, a kötelesség. A legviccesebb az egészben az, hogy nem is igazán bánom. Mármint jó, néha hiányzik a lazulás, a pihi, de jó érzés tudni, hogy a jövőm biztos lábakon halad a jövő felé, és ha elég keményen dolgozom, bármit elérhetek. Hétvégén meg fogom ejteni a szükséges beszélgetést Atissal a jövőnket illetően, de most úgy érzem, ez is pozitívan fog lezajlani. Bízom abban, hogy ő is olyan komolyan gondolja, mint én, és támogatni fog az ötletemben. Hogy mi az? Nos, ha olvassa ezt bárki is, azt pontosan tudja: Los Angelesben élni, lakni, tanulni. Remélem, bele fog egyezni, és hogy ő is benne lenne, mert oké, hogy még két és fél év, és addig bármi megtörténhet, de optimistán állok a kapcsolatunkhoz: ha elég erősek leszünk, hogy kibírjuk még ezt a két és fél év ingázást hetente, és a heti két nap találkozót, utána már mindent ki fogunk bírni. Bízom ebben. Hiszek ebben. És ha mégse? Hát... Klau, az én legeslegjobb barátnőm ott lesz mellettem. Tudom, hogy ő sosem fog cserben hagyni... Ő a világ legeslegjobb embere. <3