Horrible

"A zene pszichológia. Ha nem jut be a szívbe, a lélekbe, az elmébe, az emberek nem fogják érezni."

(Bob Marley)

Horrible. Komolyan. A pillanat, amikor kiderül, hogy a barátoddal két hétig nem tudsz találkozni, mert behívták szombatra is dolgozni. Nem. Ennél nem sok dolog van, ami rosszabb lehet.

Két napja folyamatosan... sírok. Nem tudom abbahagyni. Nem tudok megállni. És senki nincs, aki segíthetne. Csak Ő. Vagy a Sors. De egyik sem túl valószínű, hogy bekövetkezik. Elvesztem. Életem legnehezebb további egy hete következik. Ha túlélem, mindent kibírok. Ha nem, elbuktam. A játék most kezdődik...

Oh My Fucking God

Furcsa vagyok. Furcsa érzés a saját bőrömben lenni. Egyszerre vagyok a legérzelemteljesebb, legegyüttérzőbb ember és a leggonoszabb, legszemetebb csaj a vidéken. Fogalmam sincs, hogy irányíthatnám magamat, a tetteimet. Néha úgy érzem, összetörnek, utána pedig úgy, hogy én döntök romba mindent és mindenkit. Mi ez az egész? Miért ilyen bonyolult? Miért tudok nevetni az egyik pillanatban, ha az előzőben még sírni támadt kedvem?

Annyira sokszor érzem úgy, hogy ki kell mondanom a gondolataimat hangosan is. Azt szeretném, ha páran meghallanák, mit érzek és mi jár a fejemben, de félek kimondani őket. Néha olyan rémes eszmefuttatásaim vannak. Megértené ezeket bárki is? Lenne olyan ember a Földön, aki nem borzadna el tőlük? Képes lenne azok után is szeretni, hogy rájönne, kit is rejt az álcám? Nem hiszem. Az egy dolog, hogy én nem félek magamtól. De sokan igen.

Régen azt hittem, minél idősebb leszek, a világ egyre egyszerűbbé fog válni. Azt hittem, idővel majd minden helyre jön, a problémák maguktól megoldódnak, és megkapom a happy endem. Eszembe sem jutott, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű, hogy mindenért meg kell majd küzdenem, minden egyes kis boldog pillanatomért. Nem hittem abban, hogy ilyen nehéz döntéseket hozni - pedig mocskosul az. Az egyik percben még tudom, mit akarok, de aztán ismét új lehetőség vetődik fel bennem, és minden felépített kis kártyaváram összedől.

Mi legyen belőlem? Kinek kellene lennem, ha felnövök? És hol? Kikkel az oldalamon? Milyen jövőt kellene választanom, kiket kellene beengednem, és kiket kizárnom? Mi az, amire szükségem lehet később?

Olyan kérdések, amelyekre még nem tudom a választ. Nem tudhatom. Senki sem tudhatja, és ez egy kicsit megrémiszt. Jó, őszinte leszek: a frászt hozza rám. Annyira szeretném tudni, mi lesz velem pár év múlva! Kik fognak körbe venni? Lesz valaki, aki szeretni fog olyannak, amilyen vagyok? Vagy vissza fogok zuhanni a semmibe? Oh my fucking god... I have a lot of problem. 

Az én háborúm

Azt hiszem, megint kezdenek feltörni bennem a kamaszérzelmeim. Az egyik pillanatban minden depi, utána pedig minden happy, vagy éppen fordítva. Úgy értem, nincs ok az aggodalomra, most nem jellemeznek azok a szélsőséges érzelmek, amik elől anno az öngyilkosságba akartam menekülni, de azért halványan itt van a fájdalom és a kín az elmém peremén. Nem tesz semmit, és csak vár. Vár, hogy egy-egy gyengébb pillanatomban lecsaphasson rám, én pedig nem tehetek mást, mint hogy küzdök. Muszáj erősnek maradnom, mert csak így élhetem túl az elkövetkezendő éveket. Már letettem arról, hogy más emberekre bízzam a sorsomat - nem reménykedem abban, hogy azok, akik most mellettem állnak, később is itt lesznek -, tudom, hogy csak magamra számíthatok. Mert mi van, ha most szeretsz, de pár év múlva már a nevemre sem fogsz emlékezni? Mi van, ha az érzelmeid, amelyek most oly hevesek, elkopnak, eltűnnek az éterben, és én egyedül maradok? 

Nem tagadom, rettegem ettől. Folyamatosan attól félek, hogy azok, akiket szeretek, magamra hagynak, de tudom, hogy ettől még nem szabad összetörnöm. Ha valamit megtanultam abból a sok rémséges dologból, ami történt velem, hát az az, hogy az élet mindig megy tovább. Nem áll meg, míg te összeszeded magad. Kiálthatsz, sikíthatsz, de csak annyit érsz el vele, hogy berekedsz. Küzdeni kell. Nevetni, vadnak lenni és bemutatni a világnak. Nem szabad másokra bízni az életedet - hisz ez a tiéd! Tiéd és senki másé - megoszthatod másokkal, de nem hagyhatod, hogy irányítsák is. Mert mi marad neked, ha végül mindenki elhagy? Egy üres, unalmas élet? Nem. Nem szabad így lennie. 

Talán sokszor fájni fog. Talán ismét bele akarok majd halni az ürességbe és a veszteségbe, ha végül ismét bekövetkezik a számomra legfájdalmasabb vég, de egy valamit tudok: ez az én háborúm. Az én harcom, amit nekem kell megvívnom a saját árnyaimmal. Hisz mindenki mástól fél. Valaki a szegénységtől, valaki a hazugságoktól, és megint más a kétszínű emberektől. Én mindezt megszoktam már (jó, kivéve a szegénységet), de a magány... A magány az egyetlen, amibe képes lennék belehalni. Én nem lehetek egyedül - túl sokáig nem. Engem megőrjít, bolonddá tesz és elveszi az agyamat. Olyan, mint egy gyilkos kezébe csőre töltött fegyvert adni - előbb vagy utóbb el fog sülni, és akkor rengeteg járulékos kárral kell majd számolni; tönkretett életekkel, sírással és fájdalommal, na meg egy elvesztegetett élettel. Szóval nem maradhatok egyedül. Ez az egy sosem történhet meg. Még akkor sem, ha ez az én háborúm... akkor is szükségem van egy hátországra... Csak hogy létezzen. Nem kell a segítsége, csak a tudat, hogy van és bízik bennem. Hogy szeret, és ez nem fog megváltozni. Soha...

Boldogság

Mit jelent boldognak lenni? Hinni a lehetetlenben? Önfeledten élvezni az életet úgy, hogy közben kizárod a negatív tényezőket? Pontosan mit takar ez a szó, és miért akarja mindenki ezt tudni? Ha ismernénk a titkát, akkor arra is rájönnénk, hogy hogyan lehetünk azok? Nem. Szerintem egyáltalán nem. Ha tudnám, mi a pontos fogalma, ha valaki elmondaná nekem, hogyan is lehetek az, attól nem érezném úgy magam. Ez érzelem, nem tudomány. Nem kell értenünk, még csak azt sem kell tudnunk, hogy mit jelent ez a szó. Ezt egyszerűen csak éreznünk kell, már ha tudjuk. Nem szabad erőltetni - hisz nem is tudjuk. Majd jön az magától, ha kell, ha pedig nem, akkor nem tehetünk mást, minthogy reménykedünk... hiszünk abban, hogy egyszer majd bekövetkezik, mert én mondom nektek, az örök pesszimista és szenvedő lány, hogy boldognak lenni - igazán annak lenni - a világ legcsodálatosabb érzése. Komolyan... ennél... egyszerűen nem létezik tökéletesebb dolog...

Merész tettek a jövőmért

Valószínűleg 10 perccel ezelőtt életem egyik legvakmerőbb tettét követtem el. Hogy miről is van szó? Kezdjük a legelején.

Mivel ma munkanap  volt, nem mentem fel Pestre, hanem itthon maradtam, és suli helyett egész nem kockultam, írtam és zenét hallgattam, na meg prezentációkat készítettem a szünet utáni óráimra. Mindez estig eltartott. Ekkor bekapcsoltam a tévét, amin épp az X-faktor ment. És valami reklám, hogy jelentkezz az új tévéműsorba. És hogy én mit csináltam? Felléptem a netes oldalra, és jelentkeztem. Bele sem gondoltam, mit csinálok. Igaz, anyának egyszer már hülyéskedtem vele, hogy jó lenne, meg vicces lenne, de akkor végül nem tettem meg. Most pedig mégis, méghozzá úgy, hogy nem is szóltam neki! Az imént pedig küldtek egy e-mailt, hogy nemsoká felveszik velem a kapcsolatot és behívnak castingra. Om my fucking Gosh, mi van, ha tényleg megkeresnek? Nem vagyok színésznő, de szívesen kipróbálnám benne magamat, hogy menne-e. Ez pont annyira megtenné, mint a modellkedés, amit már vagy két hónapja tervezek, csak nem mertem jelentkezni még. Ide meg azonnal, hát persze. Jellemző. Ma egyébként sok merész dolgot tettem, például újságírásra adtam a fejem. Úgy értem, felmerült bennem, hogy arra adom, ugyanis találtam egy pályázatot, amire filmajánlót, könyvajánlót, valamit interjút kell készítenem egy híres, példaértékű emberrel. Ha nyerek, gyakornoki állást nyerek és egy csomó szakmabeli megismerheti a nevemet. Mi ez, ha nem egy remek lehetőség? De A) vajon sikerül elég jóra megcsinálnom ahhoz, hogy nyerjek? És B) honnan szerzek én egy eléggé híres, mégis rendes embert, aki nem utasít el azonnal? I don't know, I don't knoooow.

De végre megtettem. Cselekedtem a jövőm érdekében, kétszer is.

Bár fogalmam sincs, mi fog kisülni ebből a két dologból, egy biztos: legalább megpróbáltam. Anyáéknak egy szava sem lehet, foglalkozom a jövőmmel, nagyon is. De be kell valljam, rettegek. Mi van, ha rosszul sül el? Mi van, ha elbukom? És mi van, ha sikerül? Kételyek. Kételyek között őrlődöm.

Szösz

"Ne hagyd, hogy az emberek átgázoljanak rajtad! Ez a te életed. Ha kell valami, merj lépni, és kapd el, mert senki nem fogja tálcán eléd hozni azt, amire vágysz. A jókislányok mindig a második helyre szorulnak."

Ezt a gondolatot ma olyan jól sikerült kamatoztatnom, hogy kapásból három tanárommal összevesztem (és egyik sem az én hibám volt). Körülbelül arról volt szó megint, mint mindig - hogy képtelenek elviselni, hogy nekem mindenről határozott véleményem van, és az igazságérzetem egy kicsit túlfejlődött, néha már túl is teng bennem. Tehetek én erről? Nem. És akarom-e irányítani? Nem. Aki szeret, az elfogad ilyennek. Aki meg nem, annak ott az ajtó ;) Vagy jelen esetben, ha a tanárról van szó, nem kell hozzám szólni. Ennyi. Én békés természet vagyok, ha nem baszogatnak. De komolyan...

" Ha úgy érzed, hogy el van cseszve az életed, akkor ne hagyd úgy érezni. A remény sohasem hal meg. Ne csak ücsörögj egymagadban, és ne mutasd az embereknek hogy mennyire el vagy veszve. Ne sajnáltasd magad. Fel tudsz állni, csak hinned kell. Mindenkinek ugyanolyan nehéz az élete. Gondolj csak bele, vannak olyan emberek, akik nálad sokkal rosszabb helyzetben vannak. Becsüld meg az életed, önmagad, és állj talpra!!”

Mesés fordulat?

Ejha, ejha. Nem hittem volna... sosem hittem volna, hogy valaha is ekkora esélyem nyílhat a bizonyításra. De most... most az ölembe hullott ez az egész, és a fenébe is, élni fogok vele! Ja, hogy miről van szó? Talán kezdjük az elején (vagy valahol ott)...

Először is, valahol ez az egész talán ott kezdődött, hogy összefutottam egy csajjal, akivel hirtelen túl jó barátságba keveredtünk (igen, pontosan úgy értem, ahogy leírtam), aztán pedig valahogy visszajutottunk a barátság szintjére, és azóta nagyon jóban vagyunk. Az ő unszolására kerekedtem fel hétvégén és mentem le egy elég ismert pesti helyre (amit direkt nem emlegetek). Ott megismertem egy csomó új embert, akik közül a fele imádott, a másik fele meg rohadtul féltékeny volt a pasimra és rám. Először is, hogy mit képzelek én, hogy megjelenek és mindenkit magamba bolondítok? Másrészt meg hogy mit keres egy ilyen jó pasi egy ilyen átlagos csaj mellett? Mindegy, annyira azért nem hatottak meg.

Szóval, történt, hogy ez után az este után minden megváltozott. Jó. nem pont ennek köszönhettem, hanem sok minden másnak is, amit túl hosszú lenne leírni és elmagyarázni, de a lényeg a lényeg, ezek az emberkék mind rám írtak, mindannyian keresnek és érdeklem őket miközben igazából semmit sem tudnak rólam. Mi ez, ha nem egy új királyság kezdete? Az én királyságomé...

Egyre tüzesebb

Furcsa. Nagyon furcsa úgy létezni, hogy szinte már azért is lecsesznek, ha levegőt veszel. 

Nem tudom, miért pécéz ki mindig, mindenhol, mindenki engem a bajkeverőnek. Itthon, az iskolában... még egy egyszerű vonatúton is én vagyok az a lány, akit leszólítanak azzal, hogy "hé, igazán szexi, amit csinálsz", miközben csak egy könyvet olvasok! Az infótanár már akkor is ugrik, ha éppen kitolom a székemet, mert én biztos, hogy csalni készülök. A matek tanár szerint maga a sátán földi megtestesülése vagyok, a magyartanárom szerint meg csak egy nagyképű, nagyszájú kölyök.

És itthon? Ó, ugyan arról ne is beszéljünk! Tegnap már leírtam mindent, amit lehetett. Semmi nem változott azóta. Ma is megkaptam, hogy költözzek el a picsába, amivel nem is lenne probléma. Mennék én szívesen. De hova? Miből tartsam el magam, mikor még nagykorú sem vagyok? Ezeknek elment az eszük! Gondolkozzanak már... nem dobhatnak ki itthonról, miközben semmi rosszat nem teszek! Ötös-négyes tanuló vagyok, iskola után többnyire mindig hazajövök, különórára járok, a fő hobbim pedig a regényírás. Elég uncsi, nem? Szerintem ezek mellett simán oké, ha hétvégén kirúgok a hámból, iszok és bulizok a barátaimmal, nem? Nekem is jár egy kis lazítás! Elég stresszes az életem,ennyi simán kijár nekem is... azt hiszem. Nem hinném, hogy ez olyan rettenetes és gonosz dolog, mint ahogy ők beállítják.

De hát... ők tudják. Nekem ugyan mi beleszólásom ebbe az egészbe? A barátomhoz nem költözhetek, mert nem tudnék bejárni az iskolába. Kolis még akkor se leszek, ha az életem múlna rajta... albérlet? És mégis ki a jó isten fizetné azt nekem? Ők? Na, persze! Kész vicc. A szüleim nevetségesek, olyanok, mint a gyerekek. Nem gondolkoznak, nem mérlegelnek, csak cselekednének. Hát állok a dolgok elébe! Nekem aztán oly mindegy, hogy itthon szopok-e, vagy máshol. Igazán mindegy. Ennél úgyis már csak rosszabb lett...

Családi (tűz)fészek

Imádom a kedves embereket. Kár, hogy nem sokat ismerek közülük...

Mondd, apa, miért olyan nehéz szeretned engem? Talán olyan rossz lennék, olyan gonosz és szemtelen, mint amilyennek beállítasz? Szerinted tényleg én tehetek minden rosszról, ami a családban történik? Szerinted én vagyok maga az ördög? Mondd el, apu, mondd el nekem kérlek, hogy mivel ártottam neked, amiért ezt érdemlem! 

Mondd, anya, miért vagy képtelen kiállni mellettem, amikor apu igazságtalanul nekem esik? Hiszel neki és mellette állsz, mikor tudod, hogy nincs igaza? Neked bíznod kellene bennem s anyai szeretettel óvnod minden lépésem. Miért nem teszel mégsem semmit? Mondd el, anya, mondd el kérlek, hogy miért vagy képtelen szeretni?

Olyan, mintha nem lenne semmim. Nincs is semmim, mert a családom, akinek mellettem kellene állnia mindenben, egyszerűen nem létezik. A szüleimnek két gyerekük volt, és mégis úgy döntöttek, hogy csak egyet fognak szeretni - az pedig nem én lettem.

Igen, volt egy húgom, aki elvett tőlem mindent. Született egy kistestvérem, aki mindennél fontosabbá vált a számukra, és elfelejtették, hogy én is a világon vagyok. Már nem számítottam. Csak egy teher voltam a vállukon. Egy elhagyható, mindenért hibás teher. És ez őrjítően fájt.

És hogy mi a legeslegrosszabb az egészben? Hogy élvezik, hogy bánthatnak. Minden szart képesek a szemembe vágni, minden apró kis dolgot, amiről tudják, hogy nekem mégis rémesen fáj. Szemetek. Egyszerűen a szüleim rémes emberek. Egyáltalán minek kellett nekik gyerek? 

Most komolyan? Az ilyen embereknek minek...?

Bizalom, álmok és valóság

Hol az a lány,

Aki régen a tükörből nézett vissza rám?

Hol az a lány,

Kire régen mindenféle csodás álom várt?

Furcsa dolog a szerelem. Ez adhatja a legtöbbet, de végső soron ez is az, ami mindent elvesz tőled. A magasba repít, majd a mélybe lök. Irányítja az életedet. És tudod, mit tehetsz ellene? Semmit! Csak sodródj! Mást nem tehetsz, ha a szeretet elvette az eszedet, és reménykedj; bízz abban, hogy egyszer majd visszakapod, hogy egyszer majd ismét irányíthatod az életedet. Ne bízz a jövő gyönyörű, hamis képeiben. Ne álmodozz arról, hogy majd egyszer az oltár elé vezet életed szerelme, és ne reméld azt, hogy majd együtt nevelitek fel a közös gyermekeiteket. Az élet nem álom. Az élet rémálom és valóság. Felesleges magad ilyen szép képekkel áltatnod. Fogadd el a valóságot, és akkor nem fogsz csalódni. Higgy nekem. Nincs annál rosszabb, mint amikor átvernek...

Furcsa dolog a bizalom. Olyan könnyű megszerezni! De mi történik akkor, ha valaki elveszti? Ha az ember, akit a világon a legjobban szeretsz, elveszíti a bizalmadat? Hogyan is szerezhetné vissza? Hogyan tudnád elérni, hogy ismét hihess neki? Hogy képes legyél rá? A felejtés nem megoldás. Ha magadba fojtod az érzelmeidet, azzal csak tovább fokozod a benned szunnyadó sértett tüzet, amely egyszer majd ki fog törni. És akkor minden rosszabb lesz.

De akkor mit tehetnél? Ő mit tehetne? Próbálkoznia kell mindent helyrehozni és jobbá válni, neked pedig meg kell próbálnod  megbocsájtani a dolgokat.

Álmok. Minek vannak? Miért hiszünk még az után is bennük, amikor kiderül, hogy végig csak áltattak és becsaptak, csupán csak a képzeletünk színes képzelgései voltak? És miért akarunk ismét álmodni, álmodozni, amikor már tudjuk, hogy nincs is jelentőségük? Remény. A válasz a remény, a megrendíthetetlen hit és a vágy a jobb élet után. Hisz ha nem álmodoznánk, ha nem lenne miben hinnünk, ugyan mi értelme lenne az életünknek? Kell valami, ami reményt adhat. Kell valami, amiért imádkozhatunk. Az álmokra szükség van.

És végül a valóság. Ami mindent összetör, megsemmiz és kivégez. Elveszi a bizalmat, az álmaidat, a reményt... és tudod mit hagy meg neked végül? A fájdalmat. Ezenkívül... semmit. A nagy, hatalmas, üres semmit, a fájdalom apró szilánkjaival fűszerezve. Csak a könnyek maradnak, a maró fájdalom a mellkasodban, a szúró tüdő és a sajgó szív. Emlékek? Gondolatok? Semmi más nem számít, csak a fájdalom. A valóság mindent porrá zúz, csak mert megteheti. 

De tudod mi a jó a világban?  Hogy néha... a rossz dolgok eltűnnek, hogy egy rövid időre átadják a helyüket a jónak. Ez nem sokszor történik meg, de amikor mégis, az egészen biztos, hogy csodálatos lesz. Egyedi. Szóval ha találkozol a jóval, ha akármikor, akár csak egy percre is boldog leszel, ne feledkezz meg erről! A világ eredendően rossz, így ha találkozol a jósággal, az igazi szeretettel, akármeddig is tart az, becsüld meg. Emlékezz rá! 

Mert a szeretet az egyetlen, ami örök.

A fájdalom elmúlik. 

A könnyek elfogynak.

De az örök szeretet... 

az sosem tűnik el

Még akkor se, ha a világon semmi más nem marad a fájdalmon kívül. Még akkor se, ha már képtelen leszel bízni, hinni, reménykedni, álmodni. 

A szeretet mindig itt lesz!