Imádom a kedves embereket. Kár, hogy nem sokat ismerek közülük...
Mondd, apa, miért olyan nehéz szeretned engem? Talán olyan rossz lennék, olyan gonosz és szemtelen, mint amilyennek beállítasz? Szerinted tényleg én tehetek minden rosszról, ami a családban történik? Szerinted én vagyok maga az ördög? Mondd el, apu, mondd el nekem kérlek, hogy mivel ártottam neked, amiért ezt érdemlem!
Mondd, anya, miért vagy képtelen kiállni mellettem, amikor apu igazságtalanul nekem esik? Hiszel neki és mellette állsz, mikor tudod, hogy nincs igaza? Neked bíznod kellene bennem s anyai szeretettel óvnod minden lépésem. Miért nem teszel mégsem semmit? Mondd el, anya, mondd el kérlek, hogy miért vagy képtelen szeretni?
Olyan, mintha nem lenne semmim. Nincs is semmim, mert a családom, akinek mellettem kellene állnia mindenben, egyszerűen nem létezik. A szüleimnek két gyerekük volt, és mégis úgy döntöttek, hogy csak egyet fognak szeretni - az pedig nem én lettem.
Igen, volt egy húgom, aki elvett tőlem mindent. Született egy kistestvérem, aki mindennél fontosabbá vált a számukra, és elfelejtették, hogy én is a világon vagyok. Már nem számítottam. Csak egy teher voltam a vállukon. Egy elhagyható, mindenért hibás teher. És ez őrjítően fájt.
És hogy mi a legeslegrosszabb az egészben? Hogy élvezik, hogy bánthatnak. Minden szart képesek a szemembe vágni, minden apró kis dolgot, amiről tudják, hogy nekem mégis rémesen fáj. Szemetek. Egyszerűen a szüleim rémes emberek. Egyáltalán minek kellett nekik gyerek?
Most komolyan? Az ilyen embereknek minek...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése