I can't stop writing

Mindig azzal viccelődök, hogy könyvbe illő életet élek, és tudom, lassan már kezdek unalmas lenni ezzel a szövegemmel... de a mi a fenét csináljak, ha egyszer így érzek? 

Hisz itt egy nagyjából átlagos lány: vannak barátai, egész jól tanul, van egy fiúja, és fiatal. Nem így kezdődik a legtöbb könyv? Aztán a lány rájön, hogy különleges, vagy belezúg valami helyes srác, és már meg is van a bonyodalom. Jöhet a kibontakozás: a lány és a srác évődik, kerülgetik egymást, miközben zajlik a cselekmény: a lány próbál egyensúlyt tartani a szerelme és a barátai között, közben próbálja kerülni az új srácot, miközben a sulival is meg kell küzdenie. A családját pedig ne is említsük... 

Nos, nem pont olyan, mint egy könyv vázlata röviden?  Kivéve, hogy ez az én életem. Nagyjából. 

Sosem értettem, mi a fenéért nincs átlagos életem. Vagy mindenki ezt érzi? Mindenki attól szenved, hogy az élete irányíthatatlanul csapong ide-oda, és mindig történik valami olyan, ami szinte már mesébe illő? Mert velem totálisan ez van. Tizennégy éves korom óta nincs megállás: voltam én a suli királynője, aztán a suli kitaszítottja, majd az átlagos lány, ezután a szerelmes kislány, majd az összetört naiva, és jött a szerelem, majd ment is, aztán belezúgtam egy tíz évvel idősebb srácba, akivel imádtuk utálni egymást, majd elhagytam a legjobb barátomért, aki teljesen megalázott engem és azt a csodálatos három évet, amíg azt hittem, őbenne bízhatok. Majd jött a totálnyár, amikor minden este buliztam, és bosszút álltam, ami kishíján engem is tönkretett. Ezután azt hittem, helyrejött az életem: következett a hosszú, mély szerelem, ami alatt megjártuk spanyolt, bánkot, ezernyi élményt és emléket szereztünk. Olyan volt, mint a könyvekben. Minden tökéletes, szirupos és csodálatos. Mindez két év tartott, amíg egyetemre nem kerültem, és össze nem költöztünk. 

Természetesen még most is szerelmes vagyok belé - azt hiszem, ez már sosem fog elmúlni, annyira hozzám nőtt. De már néha megőrjít, mennyire megváltozott. Ő lenyugodott, elkezdett dolgozni, és mindennap fáradtan esett haza. Pihenni akart. Én meg éltem az egyetemi életet, tanultam mint az állat, és hullafáradtan estem haza. Ezért lazulni akartam. Bulizni. Ő pedig utamra engedett: a régi énem kiszabadult. A partik királynője lettem, a lány, aki mindenkivel jóban volt. Élveztem a helyzetet, mert már ezer éve nem éreztem ilyen jól magam. Végre adtak a szavamra, végre az a lány lettem, aki mindig is lenni akartam. Hat éve nem éreztem magam egy társaság középpontjának - idáig. 

Ez most nem az a helyzet volt, mint akkor: most mindenki jól elvolt mindenkivel, és senki nem hevert a lábaim elé, hogy a trónra emeljen, de mindenki adott a szavamra: mindig találtam olyat, aki eljött velem ide-oda, és mindig volt, akivel beszélgethettem. Tiszteltek és szerettek, mert pörgős és életvidám voltam, olyan, mint már régen nem. Baromira élveztem. 

Úristen, brutális mennyiséget írok... de valahogy nem bírok leállni. Olyan jó lenne mindent leírni, de nem lehet. Még nem. Fogalmam sincs, mi lesz ezután, hogy alakul a történetem. De jó lenne mindent megtartani: a csodás társasági életem, és a szerelmem. Na, jó. A szerelmem inkább visszakapni akarom: azt a régi, édes pezsgést, ami volt közöttünk, a sok poént, a sok nevetést. Mostanában olyan keveset kapok belőle. Közel se eleget ahhoz, hogy tartani tudjam az egyensúlyt. És ez fáj. 

Ez azért még mindig baromira fáj. 

Feelings

Publikusan írni az életedről olyan tipikus: "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek!" Talán ezért is szerettem meg ezt az egész blogolás dolgot. Bár ahogy teltek az évek, egyre kevesebbet írtam, mert egyre több dolgom lett. De még mindig itt vagyok. 

És nem is változtam olyan sokat az elmúlt években, ha visszagondolok. 

Még mindig meg akarok felelni mindenkinek, még mindig egy álmodozó kislány vagyok. De már van önbizalmam - tudom, hogy érek valamit, és meg tudok állni a saját lábamon. Tudom, hogy én is számítok, hogy értékes ember vagyok. 

Erre az egyetem mutatott rá, ami egyébként folyamatosan próbál eltaposni. De nem hagyom magam, és harcolok. A társaimmal. Merthogy igen, végre megtaláltam azt a közeget, ahol önmagamat adhatom. Akik támogatnak, noha alig három hónapja alkotunk egy társaságot. Akikre rábíznám az életem is, mert annyira összekovácsolt minket ez a sok együtt töltött szenvedés. Együtt jöttünk ki nevetve egy borzalmas zárthelyiről, együtt ültünk be a közeli bárba elfelejteni a bukást, és együtt mentünk be reménykedve a következő zh-ra. Támogattuk egymást, ha kellett, és együtt örültünk, amikor úgy hozta a sors. 

És... és kaptam még valamit. Vagyis hát, valakit. 

Mindig is fiú barátaim voltak - tudjátok, az a fajta lány vagyok, aki valahogy mindig megtalálja velük a hangot. De Dáviddal elvesztettem az egyik legjobb barátomat, és azóta se találtam hozzá hasonlót. Persze most se érhet fel hozzá senki - hisz a fenébe is, ha kellett, éjfélkor átjött hozzám, hogy elsírhassam neki az újabb kiborulásomat. Ott voltunk egymásnak jóban rosszban, mint két bajtárs. Ezt már soha nem kaphatom vissza. 

Egy új barátságra tettem szert. Ez nem olyan, mint akkor régen, de tudom, hogy azért ő is harcolna értem - legalább egy kicsit. Értékeli a humorom, és megnevettet. Ez pedig azért kevés emberről mondható el. Ráadásul amikor legutóbb buliztunk, megmentett és őrült nyomulós sráctól, és akkor sem hagyott cserben, amikor egy totál idegen társaságba kerültem. Ő az a tipikus "mindenkinek a barátja vagyok" ember, ami egy kicsit zavar is, de hát mit tehetnék? Sosem voltak egyszerű barátaim. Ez még belefér... 

Ráadásul... ahj istenem, annyira elszoktam már az írástól, hogy tiszta zagyvaság, amit írok. Olyan nehéz szavakba önteni az érzéseimet, amikor annyira próbálom titkolni őket. 

Egyszerűen nincs olyan, akinek mindent be mernék vallani, hogy mennyi kétely és félelem van bennem úgy... minden miatt. Az egyetem, a barátok, a magánélet, és úgy kompletten a körülöttem forgó világ miatt. 

Még mindig olyan vak tudok lenni néha, és annyira... reménykedő. 

De most komolyan, szakadhat ketté egy szív? 

BME, és költözés

Jelentem, teljesült a vágyálmom: felvettek a BME logisztikai mérnök szakára!!!

Az utóbbi hetekben annyi minden történt, hogy nem maradt időm írni. 

Június 21-24. között Balatonlellén pihentünk Andrissal, és az utolsó esténken, 23-án derült ki, hogy az elmúlt egy évem meghozta a gyümölcsét. Csodálatosan telt az a pár nap. Remek időnk volt, minden áldott nap fürdéssel, szeretgetéssel és pihenéssel telt. Mindig imádom, amikor kettesben tölthetünk egy kis időt, mert ilyenkor minden olyan békés és csodálatos. 

Miután hazaértünk, pár nappal később kezdődött az East Fest, ami végül egy hatalmas családi-baráti bulimaratonba fulladt. Jött Andris két barátja, akiket én is imádok, jött Andris nővérének egy barátnője, és a bátyjának vagy 5 barátja, szóval rengetegen voltunk. Minden nap szuperül telt, de azért az ötödik napra jócskán elfáradtam (főleg, hogy közben intéznem kellett az egyetemmel kapcsolatos dolgaimat is, pl: NEK-szám igénylés, bankkártya intézése). 

 Miután véget ért a szuper időszak, jött a tényleges szervezkedés. Elkezdtem megismerni a Neptunt, megkaptam a Neptun-kódomat, a hivatalos felvételi levelem, megjött a bankkártya, megtettem az első utalásom, anyával elkezdtük megbeszélni, mi hogy fog történni, vacilláltam a gólyatábor miatt, majd a költözés körüli dolgokat is elkezdtük intézni: kiválasztottuk a hálószoba és a nappali színét, és megrendeltük az ágyat. Anyával is elkezdtük összeírni, milyen apróságokat kell még venni. Szóval iszonyatosan elfoglalt vagyok. De boldog is.
Teljesült az álmom. Itt vagyok 20 évesen, és szinte minden valóra vált, amiről álmodtam. Álmaim egyetemére járhatok, és két hét múlva összeköltözöm álmaim pasijával. EZ TÉNYLEG AZ ÉN ÉLETEM?
Annyira boldog vagyok, istenem. El se tudom mondani...
Végre úgy érzem, révbe értem.
Hála Andris, anya, apa, és hát... mindenki támogatásának.
Megcsináltam. Megcsináltuk. ♥

Végeztem!

VÉGEZTEM!

Az elmúlt fél évben nem hittem volna, hogy ezt végre valaha is leírhatom... és azt sem hittem volna, hogy ilyen csodálatos eredménnyel fogom zárni az érettségim. Az írásbelik után kicsit magamba zuhantam, de miután június 2-án megláttam a 91%-os matekomat, minden baj elszállt! 

Most jöjjenek összegezve az eredményeim, csakhogy én se felejthessem el őket soha :) 

Magyar: írásbeli 94%, összességében 96%. A tételek, amiket húztam: Kosztolányi Dezső Édes Annája, és az információs társadalom. 

Matek: 91%. ÚRISTEN!!! 

Töri: írásbeli 88%, összességében 92%. A kiegyezést húztam.

Fizika: írásbeli 64%, összességében 78%. A dinamika alaptörvényeit húztam, max pontosra feleltem szóban. Ha az írásbelit nem rontom el, ez is ötös lehetett volna. :/ 

Németből két éve előrehozottat tettem, 90%-os lett, valamint van egy német középfokú nyelvvizsgám is, így összesen 386 pontom lett!!! 

Ez 37-tel több, mint amennyi tavaly kellett a BME logisztikai mérnök szakára, szóval reménykedem a legjobbakban. Talán felvesznek, és akkor én leszek a legboldogabb ember a világon ♥

Érettségi élmények

Végre ezen is túljutottam, kisebb-nagyobb kiborulásokkal. Ez a bejegyzés valószínűleg tele lesz érzelmi kirohanásokkal, de mellette megpróbálom egy kicsit semlegesebb szemmel is áttekinteni az érettségi első hetét. 

Kezdjük is május 4-ével, a magyar nyelv és irodalom érettségi napjával. Reggel szerencsére még itt volt Andris, így annyira nem izgultam. Persze bennem volt egy egészséges stressz, de kordában tudtam tartani. Miután megérkeztem, a többiekkel is egész jót beszélgettünk. Szerencsére minden kedvenc osztálytársam velem volt: Reni, R. Fanni, P. Petra, és Orsi. A szövegértést mikor kikaptuk, kicsit fogtam a fejem, de aztán egész jól elboldogultam vele. Csak az időt találtam egy kicsit kevésnek, de végülis be tudtam fejezni, szóval belefért. Aztán jött a szövegalkotás. Irtóra megörültem, amikor megláttam, hogy van novellaelemzés. Persze a mű rémes és érthetetlen volt, de mivel a másik két lehetőség még ennél is rosszabb volt, így ezt választottam. Utólag már látom, hogy mennyi szempontot kihagytam, de még így is erősnek érzem. Nem lesz vele gond. 

Aztán jött a matek... és meghaltam. 

Még ha most eszembe jut, akkor is elfog a sírógörcs. Ebből vagyok a legjobb, ez számít nekem a felvételihez, és ezt basztam el a legjobban. Persze azért, mert életemben először hallgattam másra!!! Hogy lehettem ennyire ostoba? Miért nem bíztam magamban? És miért hagytam, hogy becsapjon egy hülye, nem méretarányos ábra??? Rémes, rémes, rémes. Nagyon nagy szerencsére van szükségem ahhoz, hogy meglegyen a 80 pont. Úgy számoltam, 76 és 83 pont között bármi kijöhet. Csak reménykedek, hogy a matektanár találjon pár részpontot... Ezen múlik, hova vesznek fel. 

Aztán jött a töri... és nevetve jöttem ki. Nincsenek szavak arra, mennyire könnyű volt. Az első részben 2 pontot veszítettem, és szerintem a másodikban sem sokkal többet. Bárcsak ezt is beleszámíthatnám a pontjaimba! De neeeem, nekem mérnöknek kellett mennem. Okos Petra....

Nos, ennyi volt az én első hetem. Majd 18-án írom a fizikát, amire baromira készülök. Ha azt nagyon erősre megírom, akkor nem annyira nagy gond, hogy elrontottam a matekot. De ha az is irtó nehéz lesz, akkor buktam a BME-t, ami viszont nem történhet meg. Nekem az a szak az álmom! Basszameg... nagyon nagyon sok szerencsére van szükségem... Szurkoljon mindenki! ♥

Egyedül a világgal szemben

Annyiszor megfogadtam már, hogy nem sírok, erős leszek, és nem hagyom, hogy a kis dolgok letörjenek. Az az igazság, hogy ezt a fogadalmam sosem bírtam betartani. Mindig jött valami, ami lerombolta az elképzeléseimet. Egy baráti veszekedés, egy családi probléma, egy iskolai balhé, egy szerelmi csalódás. Valami mindig tönkrement, én pedig lezuhantam a mélybe, és jó sokáig ott is raboskodtam. 

Hogy miért hozom ezt most szóba? 

Mert az utóbbi időben ez megváltozott. Az elmúlt másfél évben volt valaki, akiről azt hittem, megért, és ha a mélyben ücsörgök, ő is ott ül mellettem, és fogja a kezem. De azt hiszem, naiv voltam. Mármint... nyilván ott ült mellettem a bajban, de nem értett meg. Csak most döbbentem rá. Ha valóban értené, mi van a szívemben, nem érezné úgy, hogy túlreagálok mindent. Nem hinné azt, hogy hiába hibáztatom magam. Belátná, hogy azzal, amiket mond, összetöri a szívem minden darabját. Mert hiába írja azt, hogy szeret, ha előtte mégiscsak azt vágja hozzám, hogy miattam folyton stresszben van, mert fél, hogy megbánt. Miért nem látja, hogy ezzel ő ülteti belém a kételyeket? Hogy engem frusztrál, mennyire rossz szemmel néz rám. Hogy miatta érzem úgy sokszor, hogy nem is szeret... Amiért ilyeneket gondol rólam. 

Régen azt hittem, mi vagyunk az ideális pár, a tökéletesek, tudjátok, akire mindenki irigy. De ha ő így érez irántam, akkor az a tökéletes szerelem, amiben a mai napig hiszek, nem is létezik. Ugyanis én nem tudok rá egy rossz szót se mondani. Pedig sokszor morcos, sokszor butaságokat gondol, és sokszor úúúgy fáj, hogy annyira ostorozza magát. De sose bántanám ezek miatt. Ő pedig ezt teszi velem. És én annyira próbálkozok türelmesebb, megértőbb lenni, nem kiakadni mindenen. De olyan sok minden bánt, amit nem ért meg. 

Nem érti, mennyire rossz nekem, hogy másfél éve szinte távkapcsolatban élünk, és hogy nekem ez mennyire nehéz. Sosem bírtam az ilyen helyzetekben megmaradni, nem nekem való. De érte végigküzdöttem, végigsírtam a hétköznapokat - úgy, hogy a felét el se mondtam, hogy ne érezze magát rosszul miatta. 

Nem érti, mennyire fáj, amikor azt látom rajta, hogy nem akar velem lenni. Azt sem érti, hogy mennyire összetört, amikor egyszer hazaküldött. 

Nem érti, hogy azért ragaszkodom ennyire hozzá, mert SZERETEM. Mert vele akarok lenni, és mert én mindent megteszek azért, hogy boldog legyen. Nem érti, hogy azért akadok ki, amikor hirtelen azt mondja, nem jön haza, mert én mindent feladnék azért, hogy vele lehessek. 

Annyira... annyira kétségbeesetten fáj ez az egész, hogy ez történik velünk. Eszembe jut, hogy régen mennyivel könnyebb volt mindent, és azonnal elsírom magam. Régen csodálatosnak éreztem magam, mert ő mindig azt mondta, az vagyok. Hittem magamban, mégha néha el is bizonytalanodtam. És most? Most rémes, szar barátnőnek érzem magam, és legszívesebben meghalnék, amikor olyanokat mondd nekem, hogy rögeszmés vagyok. 

A régi szerelmemet akarom, a fiút, aki tökéletesnek látott. Aki meglepett azzal, hogy a kresz-suli előtt várt, pedig nem kellett volna itthon lennie. A fiút akarom, aki mindig megértett. A fiút akarom, akibe minden nap egyre jobban beleszerettem, és akit most olyan távol érzek magamtól. 

Ha elveszítem, meghalok. Komolyan. Ő a mindenem. Nem történhet meg ez velünk... Nem veszíthetem el. Őt nem... 

Összezavarodva

Mostanában annyira intenzív minden - és többnyire nem jó értelemben. 

Most minden összekavarodik a fejemben, az eddig oly könnyedén szétválasztható dolgok összekuszálódnak, és nem bírom szétválasztani őket. Suli, család, Andris. Most minden egyben van. Úgy érzem, ez nem jó. A suli és a család miatti stressz kissé kivetül a kapcsolatunkra is. Már nem tudok sokszor olyan türelmes lenni, mint amilyen voltam. Sokszor mérgelődök olyan apróságokon, amiken nem kéne (hogy nem tud hazajönni pénteken, hogy játék közben nem törődik velem). Ő meg olyan bántón reagál mostanában, és nem tudom mi okozta ezt a változást. Nem nevetgél, hogy milyen aranyos vagyok morcin, hanem sértőn visszatámad, és olyan dolgokat ad a számba, amiket nem is mondtam. Ez nagyon szokott fájni - annyira, hogy legszívesebben a halálba sírnám magam. Jó, veszekedni még mindig nem szoktunk (két kivétel volt mindössze), de ilyenkor elég közel állok ahhoz, hogy az arcába kiabáljak: hé, hol van az én kedves, imádnivaló Andrisom, és te ki a fene vagy??? Félek, hogy elveszítem... hogy megváltozik, és már nem lesz semmi olyan, mint régen. 

Mert jó, persze. Még mindig imádom. Elég sokszor olyan, mint régen: bújós, kedves, édes. De amikor nem, akkor az olyan, mint egy arculcsapás... Olyankor összetörik a szívem. 

És nem értem, mi okozza nála ezeket a változásokat. Félek... 

Hol a jövőm?

Egy pár pillanatig minden olyan tökéletesnek tűnt. A sok kétely után már láttam a fényt az alagút végén; a remény apró szikrái megjelentek a horizont legalján, és hívogatóan villogtatták rám a fényüket. Úgy éreztem, végre minden tiszta, hogy nemsokára megnyugodhatok, minden el lesz rendezve. 

De persze nem így lett. Miért is alakulna bármi úgy, hogy nekem ne kelljen hónapokat idegeskednem még? Miért lenne bármi is könnyű az életemben... 

Mintha minden és mindenki keresztbe akarna tenni nekem. Most minden rosszabb, mint amilyennek hittem. Tudom, hogy naiv vagyok, és mindig a jóban és a szépben reménykedek. Mindig áltatom magam. De nem lehetne, hogy egyszer pozitívan csalódjak? Hogy egyszer azt kapjam, amire számítok? Ne a bizonytalanságot, ne a kételyt, ne a "majd lesz valahogy"-t. 

Úgy érzem, a jövő, amiben élnem kellene, nemsoká itt van, mégis, mintha nekem semmi közöm nem lenne hozzá. Semmi beleszólást nem kapok - vagyis ettől tartok, hogy nem fogok kapni. Hogy majd a fejem felett döntenek mindenről, és hogy szívni fogok. Mert míg én nem fogok semmi biztosítékot kapni, addig a másik oldal csak jól járhat. Én elveszíthetek mindent... ők meg semmit. 

Szóval a helyzet az, hogy most épp úgy áll a szénám, mint a magyaroknak a II. világháborúban: számomra nincs nyertes oldal, én csak veszíthetek... 

Remek kilátások... 

Csak sírni van kedvem. 

Courage

Mostanában sok őrültség jut eszembe. Ennek valószínűleg az lehet az oka, hogy a túl sok tanulás miatt az agyam túlterhelt, és már képtelen a normális dolgokra koncentrálni. Jó, ez igazából semmi extrém dologban nem merül ki, de sokszor eszembe jutnak a régi barátaim - azok a barátok, akiket mások miatt veszítettem el. Nem a legjobb barátnőm, aki eldobott egy másik csajért, és nem is az a barátnőm, aki csak akkor keres, ha kellek neki. Nem. Azokra gondolok most, akik csak úgy eltűntek az életemből. Észrevétlenül. Egyik nap még jót beszélgettünk, majd semmi. Folyton azon jár az eszem, hogy ha megkeresném őket, az vajon jól sülne el? Nem lenne kínos? Nem éreznék furának? És nekem egyáltalán szükségem van erre? Szükségem van rájuk? 

Néha úgy érzem, igen. Mert a mostani sulis barátaimmal ellentétben nekik mindent elmondhattam. Éjszakákat sírtunk és beszélgettünk át, korra és nemre való tekintet nélkül. Valahogy mindig ott voltunk egymásnak, és bármilyen őrültséget is csinált a másik, mindig megbocsájtottunk végül. De most... eltűntek. Mindenki elveszett. 

Persze imádom a mostani életem is. Az édes szerelmem, a kiscicám, és az elképzelt jövőt, ami talán hamarosan valósággá válik. Szeretem a terveimet, szeretnék a BME-re járni, és szeretnék örökké Andrissal maradni. 

De mindezek ellenére ők is hiányoznak azért. Még ha soha nem is mondom... egyszer, amikor megszakadt közöttünk a kapcsolat, ők kerestem meg. Most talán rajtam lenne a sor, ha lenne elég bátorságom. Talán csak egy rövid levél kéne, egy érdeklődő, kedves, Petrás pár sor, és máris minden rendbe jönne. Vagy minden elcsesződne. Ezt nem tudhatom, amíg nem cselekszem. 

Nos, majd ha összeszedem a bátorságom, és eldobom a hiúságom, a csökönyös makacsságom, minden kiderül. De meg fogom tenni. Egy nap biztosan. Holnap. Vagy holnapután. Vagy ezer nap múlva. Egy a lényeg: több barátot nem fogok veszni hagyni. 

Amikor egy nap alatt minden megtörténik

Eljött hát a március, és ma szembesítettek vele, hogy már csupán 61 napom van hátra a pokolig, az érettségiig. De ma ez nem tudott meghatni - ma egy sokkal személyesebb poklot kellett átélnem. 

Tegnap este telefonáltak a kórházból, hogy megjöttek a húgom leletei, és hogy ma be kell menni, majd a főorvos tájékoztat. Ekkor már tudtam, hogy baj van, mert a nő azt mondta, telefonon nem közölhet semmit. Ezért úgy döntöttem, bekísérem anyát a szembesítésre - tudom milyen, kell neki a támogatás. Szóval ma fél 9kor már a kórházban voltunk, és beigazolódott a gyanúm: Leila lisztérzékeny. Jó, ez persze nem halálos betegség, de akkor is lesújtott. Legyünk akármilyen rossz testvérek néha, azért ez borzasztó. További kivizsgálásokra küldték, amik nem lesznek kellemesek, és ennek a hírnek hála az egész családot beutalták vérvételre, hogy kiderüljön, kitől örökölte, és hogy én is örököltem-e rá a hajlamot. Remélem nem. Nem akarok lemondani az egészségtelen, de fincsi kajákról! Persze az egész étrendünket így is meg kell változtatni: a konyhából száműznünk kell minden fehér lisztes kaját, és anyának kell sütnie mindent kukoricalisztből. Szuper, de tényleg. Már csak ez hiányzott. 

És Leila még nem is tudja. Anyáék élőben akarják megmondani neki, amikor pénteken hazajön a koliból. Szegény... Mi már arra készülünk, hogy minél hamarabb át tudjunk állni az új étrendre, ő meg még azt sem tudja, hogy ez az utolsó hete a koliban. Mert ott kell hagynia, az biztos. Nem eheti azt a sok szart, amit ott adnak. Tuti sokkolni fogja a hír. Nem lennék a helyében... :(

De ma azért történt jó dolog is. Végre jóváírták a befizetésemet, így már tuti, hogy jó a felvételim! :D Már csak az érettségi megírása van hátra... a legnehezebb része. Félek is tőle... Jobban, mint azt be merném vallani. Persze mindenki azt hajtja, hogy ha nem nekem, hát kinek sikerülni, és jól is esik a bizalmuk... de én miért nem érzem magam ennyire magabiztosnak? Úgy érzem, béna leszek, és mindent elrontok... :( Bár túl lennék már rajta! Aztán jöhetne a jól megérdemelt pihi, meg összeköltözés a Cicámmal :) 

Jöhetne az Aranyélet... ♥