Bizalom

A bizalom egy ritka és törékeny kincs. Pillanatok alatt megszerezheted és ugyanennyi idő alatt el is veszítheted. Csupán egyetlen szón múlik az egész... Te tudod, mi az a szó?

Amikor megkapsz valamit, akkor irtóra boldog vagy. Visongsz, őrjöngsz, és legszívesebben az egész világnak elénekelnéd, hogy nálad boldogabb ember nem is létezik a földön, hiszen végre szeret valaki, szerethetsz valakit, és megbízhatsz valakiben. Képes lennél érte feláldozni az életedet, mert tudod, nála jó kezekben lenne. Ezt nevezik igazi, mély bizalomnak. 

De mi van, ha rossz emberre bízod az életedet? Ha az őszinteség, ami köztetek van, már eleve halálra van ítélve? Ha elkövetett egy hibát, amit talán már réges-rég megbánt, de te képtelen vagy neki hinni? Vajon igazat mond, vagy hazudik? Megbízhatsz benne másodjára is? Hiba lenne? Vagy az a tévedés, ha bizalmatlan maradsz?

Ki a nyertes a szív és az ész csatájában?

Létezik erre egyáltalán helyes válasz?

Kételyek és döntések.

Bizalom és féltékenység.

Őrület és szerelem. 

Fájdalom és boldogság.

Most minden összekeveredik bennem. 

Bízhatok benned édesem?

Szívem a kezedbe adhatom? 

Az életemet... rád bízhatom?

Zavar

Vannak pillanatok az életemben, amikor megőrülök, és egy pillanatra elfelejtem, mit akarok az élettől és mik a céljaim. Ezekben a percekben elfilózom, hogy mi lenne, ha... És ezek igazán bűnös gondolatok. Rosszba visznek, elveszik a józan eszemet és őrültségekre sarkallnak. Tudjátok mit? A fenébe is ezekkel a gondolatokkal! Tudom, mit akarok az élettől!

Szeretnék egy házacskát Los Angeles tengerpartján, egy édes rock sztár férjecskét, meg egy csodálatos karriert az én kedvenc városomban, a kedvenc embereimmel. Szeretnék sok-sok pénzt, hogy kifulladásig bulizhassak és szétvarrathassam magamat, és szeretnék egy megbízható baráti társaságot. Két kocsit a garázsba, egy tucat kutyát az udvarba és egy szexistent a konyhába. Egy másikat meg a hálószobámban.

Igazából ha ennek az álomnak egyetlen szelete létrejön, én máris a világ legboldogabb embere leszek. Eskü.

De hogy miféle bűnös gondolatok vonják el a figyelmemet erről? Természetesen nem bűnökről van szó. Hanem BŰNRŐL. Csupa nagybetűvel. És tudjátok, csak a szokásos. Ugyanaz az ember, ugyanaz a sztori, aminek már réges rég nem kellene meghatnia. Már fel kellett volna nőnöm. Túllépni és új életet kezdeni, hófehér, új lappal. Erre én mit teszek? Hagyom, hogy a múlt bemocskoljon mindent, ismét. 

Bébi, tudsz róla, hogy elvetted az eszemet? Tudsz róla, hogy kettészakítottál? 

És drágáim, tudtok róla, hogy mindkettőtökért képes lennék meghalni? 

Olyan érzés, mintha hirtelen megkétszereződött volna a szívem, és mindenkinek ugyanakkor szeretetdarabkát osztottam volna. De ez nem igaz. Nem kaptak mindketten ugyanakkorát. Ez lehetetlenség, nem lehet két embert ugyanannyira szeretni, esetleg máshogy. Itt volt az első nagy szerelem, ami darabokra tört, és azt hittem, sosem élem túl. Most mégis itt vagyok. Életben. S bár a szívem már sosem lesz ép, jól vagyok. Úgy ahogy.

És itt van Ő, a második, a tiltott, a veszélyes szerelem, amiért megérte küzdeni, amiért a mai napig megéri szenvedni, és képtelen lennék feladni. 

Két szerelem, két különböző és mégis ugyanolyan fiú, és dönteni... képtelenség. Mindketten átvertek, mindketten bántottak, de mindkettejüket szeretem. Teljes szívemből. 

Tudom, mi a helyes. Hogy mit akarok. De a kísértés mindig ott van. Mindig bökdös. Mi lenne, ha...? Nem szeretném tudni. Belegondolni is képtelenség... Nem. Nem szabad. Már nem.

Lelki társ

Hiszel a véletlenekben, vagy szerinted a Sors irányít mindent? Én már képtelen vagyok eldönteni.
Léteznek igazi lelki társak, akik hónapok után is egymásra találnak? Akik megérzik, hogy a másiknak mikor van rájuk szüksége és akkor hirtelen ott teremnek, mint a szuperhősök és helyre rántanak mindent?
Nem tudom, de ha igen, én már tudom, ki az enyém...
Nem beszéltünk körülbelül fél éve rendesen, kivéve egyetlen részeg estét, és ő életem egyik legrosszabb napján hirtelen rám írt, hogy rég beszéltünk, hiányolt. És felvidított! Senki másnak nem sikerült, se a legjobb barátnőmnek, se a pasimnak, se a szüleimnek, csak neki.
A sátánomnak.
Még mindig így tekintettem rá, ugyanis ő okozta életem legszebb és legrosszabb perceit is. Ő volt az, aki a magasba emelt, majd ledobott onnan. Kétségkívül, bármennyire is szerettem a barátomat, ő még mindig hatással volt rám. Talán mindig is hatni fog rám. Mert ő a lelki társam. Mert ez a sorsunk.

Fél év után így úgy beszélgettünk, mintha csak tegnap köszöntünk volna el egymástól. Ugyanúgy értette a hülye poénjaimat, az én szívem pedig ugyanolyan hülyén verdesett, mint legelőször. Több, mint egy éve. És még mindig a markában tartott, miközben én már mást szerettem. Miközben ő már mást szeretett.
Mégis ő volt az, aki megmentett.
Ismét...

Képtelenség lenne? Azt hiszitek, hogy csak egy buta, reménykedő kislány vagyok? Nem állítom, hogy nem. De én másképp érzem.
Tudom a lelkem mélyén, hogy ez több, mint véletlen. Lehetetlen, hogy ez ne legyen valami sokkal mélyebb ennél. Kell lennie egy Sorsnak, ami megszab nekünk pár dolgot. Például, hogy szerethetsz bárkit, választhatsz akárkit, lesz egy ember, aki mindenkinél jobban fog illeni hozzád. Talán sosem találtok egymásra. Talán csak egy kevés időre kaphatod meg. De az az idő a tiétek lesz, és azt senki sem veheti már el tőled. Tőletek.
Mert tudod, neki is te leszel a tökéletes. Akarhat bárkit, küzdhet ellene, a szíve tudni fogja, hogy te passzol hozzá. És akármit tesz, nem fogsz kimenni a fejéből, és mindig fel fog téged keresni.
Életetek végéig játszani fogjátok ezt a macska-egér játékot, és talán sosem fogtok nyerni, sosem juttok dűlőre, de lesz valamitek, amit senki sem vehet el tőletek: igazi lelki társatok.
Szerethettek mást. Lehettek mással. Küzdhettek a Sors ellen, de nincs esélyetek. Talán nem öregedtek meg együtt. Talán pár év múlva már csak egy szép emlék lesztek egymásnak. De átélhettetek egy csodálatos, varázslatos dolgot, amit csak kevés ember kap meg: egyszer életetekben igazán szerethettetek és szeretve lehettetek...

Gondolatfoszlány

Vannak olyan pillanatok az ember életében, amikor minden annyira biztosnak és stabilnak tűnik körülötte, kivéve önmaga. Van, hogy az ember elbizonytalanodik, képtelen bízni magában és az oly biztosnak hitt kártyavára összedől. De velem nem egészen ez történt. Még nem. A váram, bár ingatag lábakon, de azért még áll. Már csak az a kérdés, hogy vajon mi lesz az utolsó pillanat, amikor végleg összedől?
Magányosabbnak érzem magamat, mint eddig valaha, és ez megőrjít. Semmit sem utálok jobban a magánynál, főleg akkor nem, ha csak egyedül én szenvedek ettől.

Olyan érzés, mintha eléd tartanának egy finom, ínycsiklandozó nyalókát, de nem nyalhatnád meg, csak nézhetnéd, ahogy mások megeszik. Nos, valami ilyesmi érzés végignézni, hogy az összes pesti ribanc rámászik a pasimra, miközben én itthon sírok utána, mert annyira észveszejtően hiányzik, hogy nem vagyok ura a cselekedeteimnek és teljesen elveszítem az eszemet, ha róla van szó.

Létezik az, hogy valaki belebolonduljon a másik hiányába? Mert ha igen, én teljesen jó úton járok. Nélküle nem vagyok önmagam, sehol sincs az a lány, akire büszke lehetnék. Mondhatja ezernyi más srác, hogy mennyire kedvelnek, mindez nem ér semmit, ha nem ő teszi. Az ő szájából még egy egyszerű káromkodás is szebben hangzik, és amikor más lányokat szédít, bármennyire fájdalmas is, megbocsátok neki, mert ő Ő. Nagy betűvel. És titkon abban bízom, abban fogok reménykedni amíg élek, hogy egyszer ő is rájön arra, hogy minket egymásnak teremtettek. Abban bízom, hogy egyszer rájön, más nem kell neki, csakis én. 

Ebben reménykedem. De amíg én ezt teszem, ő mit csinál?

Hát így érzem most magamat.

Döntés

Néha elgondolkozom azon, hogy vajon mi értelme az életemnek, mi a célom, mi az, amit meg kell tennem a világban, hogy miért születtem meg? Néha megkérdezném valakitől, hogy létezik-e a sors, vagy tényleg csak a véletlenben bízhatunk? Érdekel ez az egész, és tudni szeretném, hogy mi az igazság.

Nem a jövőt szeretném látni, hanem megérteni, hogy mi a dolgom, mert akkor úgy választanék. Folyamatosan a lehetőségeim között őrlődöm. Mégha azt el is döntöm, hogy itthon, vagy külföldön maradok, akkor sem egyszerű a dolgom.
Ha itthon maradok, akkor amerikanisztika vagy pszichológia? Ha megyek, tanuljak vagy elégedjek meg egy hülye érettségivel? Nehéz döntések, és hiába mondják, hogy még van időm, nincs! Ők ezt nem érthetik. Ha megyek, csak a nyelvekre akarok koncentrálni, mert kint az kell. Ha maradok, a törire és a magyarra a pszichológia miatt. Döntenem kell! Dönteni akarok, de képtelen vagyok rá! Olyan... összezavarodott vagyok, és nem tudom, ki az, aki meghallgatna szívesen. Anyámék nem hisznek bennem, Klau elfogult, Atis bármit is választok, támogatni fog, mert jónak fogja tartani számomra. Ők mind annyira jók hozzám, és épp ezért képtelen segíteni rajtam. Valami laikus szemlélődőre lenne szükségem, de nem tudom, honnan szerezhetnék egy olyat.

Félek. Folyamatosan attól rettegek, hogy végül a rosszat fogom választani és elcseszem ezzel az egész életemet, de végülis hogyan várhatnánk el egy alig 17 évestől, hogy eldöntse, mit kezd az életével? Szinte még gyerek vagyok, ekkora döntéshez legalábbis biztosan! Valahogy... túl nagy a súly, ami rám nehezedik, és félő, hogy össze fog nyomni. De akkor is döntenem kell. Mert ki tudja... ki tudja, mit hoz a sors?
Csak rajtam múlik, mi lesz velem. Azon, hogy mit választok...

Türelem

Mire ez a bejegyzés megjelenik, esélyes, hogy már szeptember lesz.
Én pedig esélyes, hogy még a mostaninál is depressziósabb leszek. Péntek este van, én pedig tök egyedül vagyok, miközben a pasim - a barátom, a szerelmem, akit egész héten nem látok a melója miatt - éppen az új lakótársaival ünnepel. Baromi jó érzés. Én pedig itthon ülök, a gép előtt, várom a csodát, hogy mégiscsak betoppan, és csak viccelt, hogy csak holnap jön. De ugyan miért álltatom magamat? Már nem járnak vonatok. Esélytelen, hogy megjelenjen. És bár holnap reggel jön, én mégis annyira magányosnak érzem magamat.
Régen lehetetlennek tartottam volna, hogy egy ilyen szerelem, mint a miénk - ilyen törékeny, esetlen és eleve halálraítélt - 4 hónap után is ugyanolyan hévvel égjen, mint eleinte. Mégis megtörtént. Hiába mondták a rossz akaróink, hogy ez nem fog működni, 4 hónappal később a 10 év körkülönbség, a 120 km távolság ellenére is tökéletesen boldogok vagyunk együtt. Vannak hullámvölgyek, de kinél nincsenek? Még a legegészségesebb kapcsolatban is előfordulnak, olyanoknál, akiknek nincs olyan eszeveszetten nehéz dolguk, mint nekünk. De szeretjük egymást. Mindennap órákat lógunk a telefonon (tudom, harmincezres telefonszámla, apám megöl, ha meglátja), és kibírjuk valahogy. Nehezen, de megy.
És emiatt buktam ki ma annyira. Mert annyira nagyon, de nagyon vártam rá, már szinte számoltam az órákat. És akkor bejelenti, hogy egy éjszakával kevesebb jut nekünk. Pedig nem tudom, számomra az éjszakáink majdhogynem fontosabbak, mint a nappalok, mert egyszerűen imádok arra elaludni, hogy érzem a fülemben a szíve dobogását, a kezét a hajamban, a lábát a lábaimon, és a halk szuszogását a csendben. Valahogy annyira idilli, megtörhetetlen és megnyugtató, hogy az, hogy ebből a heti két éjszakából csak egyet kapok meg... egyszerűen megtört. És egész nap sírtam. Ja, tudom, marhára szexi.
De szeretem, és kibírom. Ki kell, hogy bírjam. A kapcsolatunkért. Érte. Három év, és ha minden jól megy, összeköltözünk, bármi áron. Vagy itt, vagy a hűn szeretett Los Angelesemben. De ha kibírjuk addig, semmi sem állíthat meg minket. Semmi. Csak ki kell húznunk odáig. Muszáj!!!

Alles zusammen

Azt hiszem, kezdek bekattanni a közelgő iskolakezdéstől. Szinte rettegek, de komolyan, most jöttem rá, hogy... hogy mindjárt vége a csodálatos három hónapomnak. Vissza kell térnem az uncsi, semmit nem érő osztálytársaimhoz, akikkel egyetlen szót sem beszéltem a nyáron. És igazából nem is annyira bánom. Minek tettem volna? Semmi érdekes nincs bennük. Tucatcsajok vagy stréberek, a srácokról meg ne is beszéljünk inkább. Gyerekesek és blaaah. Nem akarok bemenni közéjük ismét!
Szóval így állunk. Máskülönben minden rendben. Az írással haladgatok, a  pasim is úgy tűnik, okés, szóval nincs okom panaszra, mégis. Olyan vihar előtti csend érzésem van.
Lehet, mert ma összevesztem az őseimmel? Ja, igen. Esélyes. De már nem érdekel. Túl sokat sírtam már miattuk, már hidegen hagy. Akárhányszor lecsesznek, egy mondat lebeg a szemeim előtt: Három év, és elhúzol innen, akkor meg minek foglalkozol velük? És ez különös mód erőt ad. Erősebb leszek tőle, és magabiztosabb. Igen. Kibírom. Tudom, hogy ki fogom bírni.
Mert már nem az a nyafogós kis senki voltam, mint régen. Felnőttem.

IT-Girl

Kicsit el vagyok veszve, tudom. Hogy ennek mi a tudományos és fantasztikus oka? Rém egyszerű. Elfoglalt vagyok de marhára.
Tele vagyok programokkal és feladatokkal, idegeskedni valókkal és csodálatos reményekkel. Megjártam a Balatont, Pestet, találkoztam a rég nem látott legeslegjobb barátnőmmel, Holt-Tiszára jártam, emberekkel ismerkedtem, egyszóval faltam az életet. Megismerkedtem egy csomó szuper emberrel - Tris, Gabi, Imi, Gréti, Timi, Virág, Julcsi, de akár idesorolhatnék egy nagycsomó más embert is -, miközben ismét összefutottam pár régi kedves (Dani, Kelly, Brigi) és nem túl kedves ismerősömmel (egy szó: Balázs. No comment.) Túléltem egy majdnemszakítást (nem az én hibám volt), egy oltári nagy veszekedést, és rengeteg szuper bulit.
A pasimmal is minden oké, ahhoz képest, hogy alig 4 hónapja járunk, olyan, mintha ezer éve együtt lennénk. (Azt akarta, hogy költözzek fel hozzá Pestre! Lol. És arról beszélt, hogy 3 év múlva ő is ki szeretne utazni. Még nagyobb Lol. És közölte, hogy 10 év múlva gyerekeket akar. Még nagyobb ultragigameganagy LOL!)
Szóval elvagyok. Az életem úgy ahogy, de pörög.
Angolt tanulok. Gáz? Lehet, nem érdekel.
Könyvet írok. Csak Klau tudja, nem gáz. Viszont az igen, hogy másnak nem merem elmondani.
És mindezek mellett a ciki dolgok mellett én vagyok A LÁNY, akit mindenki irigyel, a menő, a szép (nem én találtam ki, esküszöm. Bár fogalmam sincs, mit látnak bennem...), akit mindenki meg akar tépni, mert annyira irigyek rám. Hát, valahogy így alakult a szünetem.
xoxo Pix

3 év múlva...

3 év. Ennyi időm maradt Magyarországon. Legalábbis ha bejönnek a terveim, akkor kerek 3 év múlva talán éppen egy Los Angelesbe tartó repülőgépen fogok ülni. Anyáék nem örülnek neki, de muszáj lesz nekik beletörődni ebbe az egészbe, mert ha egyszer kijutok, soha többé nem fogok visszajönni.
Ott van a jövőm, minden amire vágyom. Járhatnék egyetemre, vagy dolgozhatnék valamit, miközben megvalósítanám a legmerészebb álmaimat. Ez minden, amit szeretnék, és az, hogy anyámék talán belemennek ebbe az egészbe... hihetetlen érzés. Erősebbé tesz. Úgy érzem, bármire képes lehetek, ha küzdöm érte.
Lassan 17 éves leszek. 3 év múlva még a 20-at sem töltöm be... és az, hogy ilyen fiatalon akár minden összejöhet, felpörget. Eddig egy vesztesnek éreztem magamat, ez nem titok. Voltak jobb pillanataim, amikor elkezdett derengeni, hogy fasza csaj vagyok, de többnyire csak depresszióztam és a rossz dolgokra koncentráltam. Ez most meg fog változni. Angoltanárhoz járok, hogy 3 év múlva tökéletes legyen az angolom, és rávettem anyámékat, hogy a 17. születésnapomra hadd kapjam meg az első tetkómat.
Két madártollat az egyik lábfejemre, amik egy bokaláncról lógnak le. Őket fogja jelképzeni, hogy míg én szabadon repkedek a világban, ők még akkor is velem lehessenek. Bár én nem ezt szerettem volna az első tetoválásomnak, hanem valami olyasmit, ami engem jelképez, azért baromira örülök, hogy belementek. Végre kezdem úgy érezni, hogy komolyan vesznek. Vannak álmaim és céljaim, ők pedig, bármennyire is nem örülnek ezeknek a terveknek, egy dolgot tudnak rólam: nem csinálok picsát a számból. Amit eltervezek, azt véghez is viszem, nem szokásom feladni.
Ha feladtam volna, akkor most nem lenne egy szuper pasim, és valószínűleg már rég a föld alatt rohadnék. De szívós vagyok, erre az a legnagyobb bizonyíték, hogy még élek. És ha én azt mondom, hogy Los Angelesben fogok élni, akkor az úgy is lesz. Hitetlenkedhet akárki... nem érdekel. Már csak azért is be fogom bizonyítani, hogy sikerülni fog.
Mert én ilyen vagyok...

Új élet kezdete

Szóval ha úgy érzem, hogy az életem teljes, boldog és tökéletes, akkor miért vágyok el még mindig innen? És miért élek kettős életet, és miért nem tudok őszinte lenni?
Mostanában ezen agyalok.
Mert tökre szeretem az életemet - van egy csodás pasim, akit végre tényleg szeretek, vannak remek barátaim, akik nagyon szeretnek, és bármit megtennének értem, és van egy egészen normális családom (normális alatt értsd azt, hogy utálatos húg, hugicamániás apuka és vásárlásmániás anyuka) -, de mégis jobbra vágyok. Olyan igazi izgalomra, és ismertségre. Hah, na ez nekem a bajom. A hírnév.
Mert most "csak" jaaaa, az Ati barátnője vagyok, nem jaaa, az a jó csaj a buliról. És ez egy kicsit bántja az egómat. Mármint tökre örülök neki, hogy híres, hogy szeretik és hogy mindenki ismeri, de hé, én is egy külön személyiség vagyok, akit eddig imádtak és szerettek, ugyanúgy mint őt. De most egy kicsit elvesztem, és hiányzik a buli királynője életérzés. Megint a Petra, és az a szexi csaj akarok lenni, mint eddig.

Oké, pátyolgatják ám az egómat rendesen. Van egy srác, egy tényleg ORSZÁGOS hírnevű banda gitárosa, aki folyton írogat és zaklat, és régen még be is jött, de nem érdekel. Mert Atist szeretem, és basszus, szeretek vele lenni. Most nem fog meghatni egy aaah, rocksztár vagyok fazon, aki még ennél is jobban elnyomna. De azért jól esik, na :D
Én is élvezhetem egy kicsit az egyszemélyes rajongótáboromat, nem? Mármint a nem-megcsalás határain belül. Wáh. Arra sosem vetemednék, mégha maga Ben Bruce jönne ide, akkor se. Esküszöm.