Szóval ha úgy érzem, hogy az életem teljes, boldog és tökéletes, akkor miért vágyok el még mindig innen? És miért élek kettős életet, és miért nem tudok őszinte lenni?
Mostanában ezen agyalok.
Mert tökre szeretem az életemet - van egy csodás pasim, akit végre tényleg szeretek, vannak remek barátaim, akik nagyon szeretnek, és bármit megtennének értem, és van egy egészen normális családom (normális alatt értsd azt, hogy utálatos húg, hugicamániás apuka és vásárlásmániás anyuka) -, de mégis jobbra vágyok. Olyan igazi izgalomra, és ismertségre. Hah, na ez nekem a bajom. A hírnév.
Mert most "csak" jaaaa, az Ati barátnője vagyok, nem jaaa, az a jó csaj a buliról. És ez egy kicsit bántja az egómat. Mármint tökre örülök neki, hogy híres, hogy szeretik és hogy mindenki ismeri, de hé, én is egy külön személyiség vagyok, akit eddig imádtak és szerettek, ugyanúgy mint őt. De most egy kicsit elvesztem, és hiányzik a buli királynője életérzés. Megint a Petra, és az a szexi csaj akarok lenni, mint eddig.
Oké, pátyolgatják ám az egómat rendesen. Van egy srác, egy tényleg ORSZÁGOS hírnevű banda gitárosa, aki folyton írogat és zaklat, és régen még be is jött, de nem érdekel. Mert Atist szeretem, és basszus, szeretek vele lenni. Most nem fog meghatni egy aaah, rocksztár vagyok fazon, aki még ennél is jobban elnyomna. De azért jól esik, na :D
Én is élvezhetem egy kicsit az egyszemélyes rajongótáboromat, nem? Mármint a nem-megcsalás határain belül. Wáh. Arra sosem vetemednék, mégha maga Ben Bruce jönne ide, akkor se. Esküszöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése