Düh

Gyilkos indulatok. Végre érezni valamit, ez volt a kívánságom. De nem EZT! Nem a dühöt akartam... nem erre vágytam. Legszívesebben visítanék, aztán pedig fognék valamit, amit nyugodtan széttéphetnék. Még a zenéim sem nyugtatnak le, csak tovább szítanak, hogy gyerünk kislány, csináld!

De annyira kevés vagyok ahhoz, hogy képes legyek rendesen kiadni a mérgemet. Csak a semmire való vergődés marad, az értelmetlen szópárbajok, és az egyre jobban felgyülemlő indulatok, amelyek hajtanak előre.Egyszer nagyon durván ki fogok törni. Érzem. Most már tudom, mi volt az súly a mellkasomon az üresség ellenére... a méreg. Az öl és pusztít belülről.Meddig bírja egy szív a terheket? Mennyi súly után törik össze végleg? Még nem tudom. De én jól próbára teszem szegény kis ketyegőmet...