Azt hiszem, kezdek bekattanni a közelgő iskolakezdéstől. Szinte rettegek, de komolyan, most jöttem rá, hogy... hogy mindjárt vége a csodálatos három hónapomnak. Vissza kell térnem az uncsi, semmit nem érő osztálytársaimhoz, akikkel egyetlen szót sem beszéltem a nyáron. És igazából nem is annyira bánom. Minek tettem volna? Semmi érdekes nincs bennük. Tucatcsajok vagy stréberek, a srácokról meg ne is beszéljünk inkább. Gyerekesek és blaaah. Nem akarok bemenni közéjük ismét!
Szóval így állunk. Máskülönben minden rendben. Az írással haladgatok, a pasim is úgy tűnik, okés, szóval nincs okom panaszra, mégis. Olyan vihar előtti csend érzésem van.
Lehet, mert ma összevesztem az őseimmel? Ja, igen. Esélyes. De már nem érdekel. Túl sokat sírtam már miattuk, már hidegen hagy. Akárhányszor lecsesznek, egy mondat lebeg a szemeim előtt: Három év, és elhúzol innen, akkor meg minek foglalkozol velük? És ez különös mód erőt ad. Erősebb leszek tőle, és magabiztosabb. Igen. Kibírom. Tudom, hogy ki fogom bírni.
Mert már nem az a nyafogós kis senki voltam, mint régen. Felnőttem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése