Felnőttség?

Olyan gyorsan meg tudnak változni a dolgok. 

Az egyik percben még egyszerű, lebzselő gimnazista vagy, aki nem találja helyét a nagyvilágban, a következőben pedig már egy egyetemista, tökéletesen elégedett fiatal hölgy. Természetesen most is vannak hullámvölgyeim, de már nem olyan mélyek és mocskosak, mint régebben. Megtanultam kezelni a fájdalmat, és már tudok nevetni akkor is, ha valami bánt. Azt hiszem, valamilyen szinten felnőttem. 

Most is rossz napom volt. A zh, amiről azt hittem remekül ment, óriási buktának bizonyult, és egy teljes délután idejére el is rontotta a hangulatomat. Szomorkodtam, és filmeztem, és tömtem magamba a chilis-lime-os chipset, ami mindig kihúz a mélyből (bármilyen fura is ez). Aztán elkezdtünk trécselni a többiekkel, és ettől... elnevettem magam. Mert így annyira könnyű minden: ők is ugyanezzel a problémával küzdenek, ők is ebben a hullámvölgyben vannak, és a tudattól, hogy nem vagyunk egyedül, minden sokkal egyszerűbbnek tűnik. 

Néha eljárunk bulizni, és néha ellógjuk az előadást, hogy a napon süttessük a hasunkat. Szeretünk pletykálni, és idiótán nevetni valami belsős poénon. Szeretünk asztalon táncolni, és szeretjük megvédeni egymást. És hogy mi a legjobb az egészben? Hogy nincs versengés. Istenem, de örülök, hogy ez eltűnt a gimivel! Annyira jó, hogy nem azt nézzük, ki miben jobb, hanem segítjük egymást! Ez annyira, de annyira hiányzott eddig. 

Imádom, hogy ennyi más emberré tett az egyetem. Sokkal könnyebben állok szóba ismeretlenekkel, mint ezelőtt. Ennek az is lehet az oka, hogy olyan könnyű közös témát találni, ha ugyanarra a helyre jártok. És... nem is tudom, tetszik, hogy mindenki annyira máshonnan jött. Azon például órákig tudunk szórakozni, hogy ha valaki máshogy ejt egy szót, vagy tök más szokások szerint ünnepel valamit. Az egész olyan, mint egy kis multikulti találkozó. Isteni :) 

Nos... azt hiszem a csapongásról viszont a mai napig nem sikerült leszoknom. A felnőttségről akartam írni, de végül megint az lett, hogy az ideális kis világomról fecsegtem egy sort. Átírhatnám, de igazából nem bánom. Annyi, de annyi évig csak a bánatomról, és a szánalmas kis életemről írtam. Igazán megérdemelte már ez a kis blog, hogy egy kis vidámság is kerüljön rá. 

Hisz problémák most is vannak, mint mindig, de már megtanultam a helyükön kezelni őket. El tudom őket felejteni, ha akarom, egy kis időre legalábbis. 

Most így alakulnak a dolgaim... de a neheze még csak most jön. 

Üdv, szorgalmi időszak utolsó három hete! Viszlát, pihe-puha ágyikó! 

Kari Napok összefoglalva.

Hamarosan véget ér a második szemeszter, és én már megint totálisan megfeledkeztem a blogomról. Igazából annyi minden történt, hogy egyszerűen se kedvem, se időm nem maradt még ezzel is foglalkozni. 

A zárthelyik eddig egész jól sikerültek, és már a Kari Napokon is túl vagyok, amin meglepő módon másodikok lettünk, pedig az elsős csapatok nem szoktak ilyen jó helyen végezni. Az egész egy csodálatos hat napos parti volt, amin a barátaimmal még jobban összehaverkodtunk, és többekkel pedig megismerkedtem. 

A nyitó napon zsűriztem, először egy random sráccal, utána pedig a filmeket már Samuval. Na, az hatalmas buli volt, könnyesre nevettük magunkat, még úgy is, hogy a zsűri többi tagja próbált lecsitítani minket. De hát mit tehettünk volna, ha annyi megbeszélnivalónk akadt?! Utána a buli is nagyon király volt. Életemben először táncoltam a Habár asztalán, először Samuval, majd Nonóval és Ádámmal, végül pedig mindenféle random emberrel. Csak ötre értem haza...

Másnap viszont nyolckor kelnem kellett, mert indultunk túrázni. Jó móka volt, napon fetrengéssel, farakáson ücsörgéssel, fröccsözéssel és barátkozással. 

Farakás tetején jó a móka

Este nem maradt erőnk bulizni, úgyhogy pihentünk egyet. Vasárnap csak estére mentünk vissza, mert Sportnap volt, amiről mi ügyesen kihúztuk magunkat. Igazából ami érdekelt volna, arra már mások jelentkeztek, és a tavalyi tesis röpis élményeim után ahhoz már nem volt kedvem. Sajnos rájöttem, hogy egyetemista edzés ide-oda, én soha nem leszek elég ügyes ehhez a sporthoz. Kosár meg természetesen nem volt... én vagyok az egyetlen magyar a földön, aki imád kosarazni? Most komolyan... 

A buli ismét király volt, ma találkoztam egy sráccal is, akivel együtt járunk Anyagismeretre. Meglepett, mennyire másképp viselkedett itt, mint ott. Elég bunkó volt, és oké, hogy elvert csocsóban, de akkor sem kellett volna az orrom alá dörgölni... Főleg nem másnap. Ezen akkor annyira bepipultam, hogy egész hétfőn erről panaszkodtam Samuéknak, akik totál egyetértettek velem. Fura dolgoktól tudok kiakadni, na. :) 

Hétfőn mikro-és makroökonómia pótzh-t írtam, mert ez az egyetlen zh-m nem sikerült. Remélem, ez már meglesz, mert elég sokat tanultam rá. Utána mentünk a koliba, ahol elindultunk feladatokat megoldani. Ez elég unalmasnak tűnt, ezért leléptünk pizzázni. (Ezt csináltuk kb. minden este, amikor a parti kissé belassult). Mire visszaértünk, már újabb feladatok vették kezdetüket. Én ma nem akartam sokáig maradni, de lementünk "csak egy sörre", amiből az lett, hogy megint ötkor estem haza...UPSZ! 

Kedden már nem is igazán emlékszem, mi volt. Talán be sem jöttünk? Tényleg nem emlékszem. Még egy hete sem történt, de az agyam már most szita...

Szerdán 11-re jöttem a koliba, főzni. Paprikáskrumplit készítettünk, amihez Nonóval mi pucoltuk a krumplit, a hagymát, meg a fokhagyma egy részét. Nagyon fincsi lett! Eközben random feladatok mentek, amibe Ádám is beszállt, de sajnos elesett és lesérült... Ezért nem is maradtunk, inkább elmentünk mozizni: megnéztük a Zootropolist, ami egy baromi vicces, de nagyon tanulságos mese volt. Samu, Ádám és Szabi is olvadozva jött ki a teremből, amin azért marhára meglepődtem: srácok, akik odáig vannak egy mesétől? Hát milyen csodálatos barátaim vannak nekem? 

Utána felszaladtunk Samu albijába, hogy Ádám hűteni tudja a kezét, mi pedig ittunk egy tátrateát (nem, ez nem tea, hanem egy 72 fokos alkohol...igen...tíz percig nem éreztem a fájós torkom utána...:D ). Majd mentünk vissza a koliba, ahol lezárták a kari napokat. Mi ezt egy fotóval pecsételtük meg, ahol a csapatunk látható: Hega (S)Őrmester és a VODKAdétok. 

A záróbulin minden összejött, ami eddig történt, kivéve az asztalon táncolást, amit azért kicsit sajnáltam. De lelkiztem Samuval, Nonóval sziámi ikerpárnak öltöztünk, Ádámmal ciki sztorikat meséltünk, Ábellel a sebhelyeinkkel menőztünk, és Bencével végre nem csak szidtuk egymást egész este, mint a nyitóbulin.. Hát igen, ez azért siker, nem? Még egy csapatba is kerültünk, miután engem porig alázott mindenkivel. (Mikor én és Tündi voltunk Samu és Bence ellen, egy gólt se tudtunk rúgni. Ez azért mindent elmond, nem?) Így már persze tudtunk nyerni, de nem rajtam múlt, természetesen. Mondjuk a srác most is flegmázott velem, amit nem igazán értek, mivel érdemeltem ki, hazafelé mégis addig beszélgetett velem Facebookon, amíg el nem köszöntem azzal az indokkal, hogy hazaértem. Ki érte a férfiakat, úgy mégis? 

Ez volt az én csodálatos hat napom, ami remélem, jövőre, a saját csapatunkkal még jobb lesz. 

Végszóul pedig (bár csak én fogom érteni...) : ELSŐSÖK!!!

Vannak azok a helyzetek, és van az a jövő

Vannak helyzetek, amikor már semmi nem tud meglepni - ilyenkor előre érzem, mi fog történni, már azelőtt átéltem a pillanatot, mielőtt egyáltalán megtörténhetne. Így volt ez kedden is. Szinte magam előtt láttam az egész estét, az elkerülhetetlen beszélgetéseket, ezért egyáltalán nem éreztem döbbenetet, amikor megtudtam a "nagy titkot". Én már tudtam. Éreztem. Sejtettem. És nem vágtam meglepett arcot. Nem kérdezősködtem. Sőt, úgy tettem, mintha nem is hallottam volna, mert már nem érdekelt. Lélekben felkészültem, így könnyű volt érdektelenséget tettetni. Amúgy is belefáradtam ebbe az egész huzavonába, és elegem lett. Van egy tök jó életem, egy szuper sráccal, mégis mi a fenéért kéne még az ilyenek miatt is őrlődnöm? Oh god, totálisan elmentek otthonról, amiért egyáltalán törődtem ezzel az egész helyzettel. 

És vannak azok a helyzetek, amikre egyáltalán nem számítasz. Amikor csütörtök reggel úgy kelsz, hogy van egy négyesed műszaki kémiából. Amiről azt hitted, megbuktál. Ezek azok a pillanatok, amikért megéri élni, mert látod, hogy a sok szenvedés és belefektetett idő meghozza a gyümölcsét. Már a matek hármasom is ilyen volt, de most csütörtökön jöttem rá, hogy tényleg megérte ez a sok tanulás, és hogy talán mégis csak van helyem ezen az egyetemen. Elvégre csak egy jelentéktelen tárgyam nem sikerült, alig lett kettesem, és még ötöst is szereztem! Mi ez, ha nem jó dolog? 

Így hát eldöntöttem, hogy ezentúl mindenbe több energiát fektetek, ami fontos számomra. Tovább építgetem a közös életemet az én kis szerelmemmel, legyen az néha bármilyen nehéz is, megéri, mert együtt mi vagyunk a legerősebbek. Tovább erősítem a barátságaimat, mert az, hogy itt vannak nekem, magabiztosabbá és kiegyensúlyozottabbá tesz. Szükségem van rájuk. Tovább tanulok, mert már látom a jövőmet. Nem minden darabkája fényes, és néha megijedek attól, hogy talán valóra válik, de tessék, itt van: látom magam úgy harminc évesen, diplomásként, egy hatalmas házban valahol Pest mellett, egy csodálatos kertben a kutyáimmal, a macskáimmal, az Ő feleségeként, és az Ő gyerekeinek anyjaként. 

Ha lehunyom a szemem, szinte látom, ahogy hazaér, ledobja magáról a kabátját, megcsókol, mint mostanság szokott, én pedig a kezébe adom a kis édes babócánkat, akit ugyanolyan szeretettel dédelget, mint engem szokott. Ámulatba ejt, mennyire akarom ezt az életet, de félek is tőle. Még csak húsz éves vagyok mi van, ha egyszer meggondolom magam? Ezt az életet akarom, és nem akarom, hogy egy jövőbeli-énem felrúgja ezt az álmot. Csakis ezt akarom. 

De néha eszembe jut egy pár napja elmotyogott kérés, amit egyenesen a szemembe nézve mondtak ki, szinte már könyörgő tekintettel: "Csak azt ígérd meg, hogy nem tetováltatod magadra a nevét!"

Nem mintha bárkinek is joga lenne ilyesmit kérni... 

New year, old me

Az újév elején mindenki évértékelőket ír - eleinte én is akartam, de aztán rájöttem, hogy túl sok minden történt velem ahhoz, hogy pár mondatban le tudjam írni. Minden hónap tele volt programokkal, újdonságokkal, és érdekes felfedezésekkel. Oldalakig tartana leírni már csak egyetlen hónapomat is. Úgyhogy beszéljünk inkább arról a rövid időről, ami az utolsó bejegyzésem óta eltelt, utána pedig rátérek a jövő évre vonatkozó terveimre. 

1. félév vége

Tehát december közepe óta túl vagyok egy borzasztóan stresszes póthéten, életem első vizsgáján, két mozizáson (Star Wars, egyszer a drágaságommal, egyszer pedig a barátaimmal), a harmadik közös karácsonyunkon, és a második pesti szilveszterünkön. Igen, ez mind belefért szűk három hétbe. 

A póthéten szerencsére minden zh-m sikerült, bár a műszaki ábrázolás természetesen nem ment a legkönnyebben (meg akartak húzni, de kiharcoltam azt a fránya kettest, így hármas lettem belőle). Amikor kiléptem az ajtón, Kriszti ott várt, én meg a nyakába borultam, és majdnem elsírtam magam örömömben. Utána meg persze találkoztunk Samuval és Balázzsal, nekik is kiörömködtem magam. Muhahahaaa. 

Ezután jött a mozizás Andrissal. IMÁDTAM. IMÁDTAM. Végre itt van Rey, akire 6 rész óta várok! Ő volt a best, nem kétség. Kylo-ban eleinte csalódtam, de második nézésre már őt is kezdtem megkedvelni, Han Solo halálán pedig másodjára még jobban kiakadtam, mint elsőre. De ennyit erről. 

21-én jött a mechanika vizsga, amitől rettegtem. Volt is rá okom, épp hogy meglett a kettes, a baráti társaságunk fele pedig meg is bukott. Csak a 3 csajnak sikerült, a srácok elbuktak. :( 

Még ugyanezen az estén mentünk el megnézni a Star Wars-t együtt is: én, Samu, Ádám és a barátnője, Anna, valamint Szabi. Mint már említettem, imádtam. Ismét. 

Másnap még be kellett mennem a suliba elintézni a fizika megajánlott jegyem, majd délután mentem haza. Jó volt végre otthon lenni! :) 

Karácsony

24-én nálunk voltunk. Fenyőfát díszítettünk, sütöttünk, este pedig átadtuk egymásnak az ajándékokat. Apának egy órát vettem (úgy tűnt tetszik neki), Leilának egy tesós nyakláncot, meg egy menő karkötőt (imádta! :) ), anyának pedig egy díszt otthonra ("A szeretet teszi otthonná a házunkat"). Itt már sírt, de amikor meglátta a kiskönyvet, ami ilyen anyás idézetekkel van tele, konkrétan zokogott. Imádom, hogy ilyen. Tuti tőle örököltem ezt az érzelgős énemet. 

Én anyáéktól órát kaptam, plédet meg egy hordozható power bankot, és egy lámpát a pesti lakásba. Leilától egy kényelmes mamuszt, Andristól egy király ebook-olvasót, 80 Star Wars könyvvel és pár Tolkiennel, Andris szüleitől egy hajkencét, meg utalványt a Stradivarious-ba. Ágiéktól táskatartót meg müzlistálat, Janiéktól egy ilyen túrát valami egykerű járművel (nem jut eszembe a neve), és egy utalványt ilyen lakberendezős boltba. Az én családom nagy részétől pénzt kaptam, volt, akitől meg semmit. Ja, gáz. Mármint nem várom el, hogy vegyenek nekem valamit, de mindig meg vannak sértődve, ha nem megyek el a családi rendezvényekre. Ha ők nem szánnak rám egy percet se, akkor én miért utazzak haza 150 km-t, csakhogy velük töltsek egy délutánt? 

25-én mamáéknál ebédeltünk, este pedig jött át Andris. Játszottunk, meg mézessütit díszítettünk. 

26-án pedig hozzánk jöttek a vendégek, délután pedig mi mentünk Andris családjához, ahol egészen 28-ig ott voltunk. 

30-án pedig már jöttünk is vissza, véget ért ez az alig egy heti családozás... 

Igazából a szilveszterről nincs mit írnom. Tavalyhoz képest nem volt nagy szám, de azért jól éreztem magam. Gyorsan eltelt, és még a másnaposságot is megúsztam! Bár reggel 6kor, ahogy jöttünk haza, hirtelen leesett a vérnyomásom, és majdnem elájultam a metrón, baromi kínosan éreztem magam, mert mindenki azt hitte, részeg vagyok. Pedig szerintem meg lehet különböztetni egy részeg, és egy beteg embert, na mindegy... 

Azóta pedig folyamatos tanulás az élet, holnap matekvizsga... Rettegek! 

Ezzel pedig el is érkeztünk az idei terveimhez. Hogy milyen ember akarok lenni? 

Olyan, akinek minden vizsgája sikerül, aki meg tudja tartani az új barátait, és aki végre egyensúlyt tud hozni az életébe. Helyre akarom rakni a fejemben kavargó zűrzavart. Erősebb, bátrabb ember akarok lenni, olyan, aki képes feltenni olyan kérdéseket, amelyekre talán nem is akarja hallani a választ. Kicsit vakmerő szeretnék lenni. Nem tudom, ebből mi fog összejönni. Egy hónapja tervezek egy beszélgetést, de akárhány esélyem volt, mindet elszalasztottam, mert gyáva nyúl voltam. Ki tudja, mikor lesz legközelebb alkalmam...? 

Tehát a tervek: 

- jó tanulás, jó jegyek

- barátok

- kiegyensúlyozott szerelmi élet

- bátorság, vakmerőség

- nyáron sokat vezetni

-fesztiválok (legalább 2)

-nyaralás (legalább 2)

- nyári munka

Nézzük, mennyit sikerül végrehajtanom! :))

I can't stop writing

Mindig azzal viccelődök, hogy könyvbe illő életet élek, és tudom, lassan már kezdek unalmas lenni ezzel a szövegemmel... de a mi a fenét csináljak, ha egyszer így érzek? 

Hisz itt egy nagyjából átlagos lány: vannak barátai, egész jól tanul, van egy fiúja, és fiatal. Nem így kezdődik a legtöbb könyv? Aztán a lány rájön, hogy különleges, vagy belezúg valami helyes srác, és már meg is van a bonyodalom. Jöhet a kibontakozás: a lány és a srác évődik, kerülgetik egymást, miközben zajlik a cselekmény: a lány próbál egyensúlyt tartani a szerelme és a barátai között, közben próbálja kerülni az új srácot, miközben a sulival is meg kell küzdenie. A családját pedig ne is említsük... 

Nos, nem pont olyan, mint egy könyv vázlata röviden?  Kivéve, hogy ez az én életem. Nagyjából. 

Sosem értettem, mi a fenéért nincs átlagos életem. Vagy mindenki ezt érzi? Mindenki attól szenved, hogy az élete irányíthatatlanul csapong ide-oda, és mindig történik valami olyan, ami szinte már mesébe illő? Mert velem totálisan ez van. Tizennégy éves korom óta nincs megállás: voltam én a suli királynője, aztán a suli kitaszítottja, majd az átlagos lány, ezután a szerelmes kislány, majd az összetört naiva, és jött a szerelem, majd ment is, aztán belezúgtam egy tíz évvel idősebb srácba, akivel imádtuk utálni egymást, majd elhagytam a legjobb barátomért, aki teljesen megalázott engem és azt a csodálatos három évet, amíg azt hittem, őbenne bízhatok. Majd jött a totálnyár, amikor minden este buliztam, és bosszút álltam, ami kishíján engem is tönkretett. Ezután azt hittem, helyrejött az életem: következett a hosszú, mély szerelem, ami alatt megjártuk spanyolt, bánkot, ezernyi élményt és emléket szereztünk. Olyan volt, mint a könyvekben. Minden tökéletes, szirupos és csodálatos. Mindez két év tartott, amíg egyetemre nem kerültem, és össze nem költöztünk. 

Természetesen még most is szerelmes vagyok belé - azt hiszem, ez már sosem fog elmúlni, annyira hozzám nőtt. De már néha megőrjít, mennyire megváltozott. Ő lenyugodott, elkezdett dolgozni, és mindennap fáradtan esett haza. Pihenni akart. Én meg éltem az egyetemi életet, tanultam mint az állat, és hullafáradtan estem haza. Ezért lazulni akartam. Bulizni. Ő pedig utamra engedett: a régi énem kiszabadult. A partik királynője lettem, a lány, aki mindenkivel jóban volt. Élveztem a helyzetet, mert már ezer éve nem éreztem ilyen jól magam. Végre adtak a szavamra, végre az a lány lettem, aki mindig is lenni akartam. Hat éve nem éreztem magam egy társaság középpontjának - idáig. 

Ez most nem az a helyzet volt, mint akkor: most mindenki jól elvolt mindenkivel, és senki nem hevert a lábaim elé, hogy a trónra emeljen, de mindenki adott a szavamra: mindig találtam olyat, aki eljött velem ide-oda, és mindig volt, akivel beszélgethettem. Tiszteltek és szerettek, mert pörgős és életvidám voltam, olyan, mint már régen nem. Baromira élveztem. 

Úristen, brutális mennyiséget írok... de valahogy nem bírok leállni. Olyan jó lenne mindent leírni, de nem lehet. Még nem. Fogalmam sincs, mi lesz ezután, hogy alakul a történetem. De jó lenne mindent megtartani: a csodás társasági életem, és a szerelmem. Na, jó. A szerelmem inkább visszakapni akarom: azt a régi, édes pezsgést, ami volt közöttünk, a sok poént, a sok nevetést. Mostanában olyan keveset kapok belőle. Közel se eleget ahhoz, hogy tartani tudjam az egyensúlyt. És ez fáj. 

Ez azért még mindig baromira fáj. 

Feelings

Publikusan írni az életedről olyan tipikus: "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek!" Talán ezért is szerettem meg ezt az egész blogolás dolgot. Bár ahogy teltek az évek, egyre kevesebbet írtam, mert egyre több dolgom lett. De még mindig itt vagyok. 

És nem is változtam olyan sokat az elmúlt években, ha visszagondolok. 

Még mindig meg akarok felelni mindenkinek, még mindig egy álmodozó kislány vagyok. De már van önbizalmam - tudom, hogy érek valamit, és meg tudok állni a saját lábamon. Tudom, hogy én is számítok, hogy értékes ember vagyok. 

Erre az egyetem mutatott rá, ami egyébként folyamatosan próbál eltaposni. De nem hagyom magam, és harcolok. A társaimmal. Merthogy igen, végre megtaláltam azt a közeget, ahol önmagamat adhatom. Akik támogatnak, noha alig három hónapja alkotunk egy társaságot. Akikre rábíznám az életem is, mert annyira összekovácsolt minket ez a sok együtt töltött szenvedés. Együtt jöttünk ki nevetve egy borzalmas zárthelyiről, együtt ültünk be a közeli bárba elfelejteni a bukást, és együtt mentünk be reménykedve a következő zh-ra. Támogattuk egymást, ha kellett, és együtt örültünk, amikor úgy hozta a sors. 

És... és kaptam még valamit. Vagyis hát, valakit. 

Mindig is fiú barátaim voltak - tudjátok, az a fajta lány vagyok, aki valahogy mindig megtalálja velük a hangot. De Dáviddal elvesztettem az egyik legjobb barátomat, és azóta se találtam hozzá hasonlót. Persze most se érhet fel hozzá senki - hisz a fenébe is, ha kellett, éjfélkor átjött hozzám, hogy elsírhassam neki az újabb kiborulásomat. Ott voltunk egymásnak jóban rosszban, mint két bajtárs. Ezt már soha nem kaphatom vissza. 

Egy új barátságra tettem szert. Ez nem olyan, mint akkor régen, de tudom, hogy azért ő is harcolna értem - legalább egy kicsit. Értékeli a humorom, és megnevettet. Ez pedig azért kevés emberről mondható el. Ráadásul amikor legutóbb buliztunk, megmentett és őrült nyomulós sráctól, és akkor sem hagyott cserben, amikor egy totál idegen társaságba kerültem. Ő az a tipikus "mindenkinek a barátja vagyok" ember, ami egy kicsit zavar is, de hát mit tehetnék? Sosem voltak egyszerű barátaim. Ez még belefér... 

Ráadásul... ahj istenem, annyira elszoktam már az írástól, hogy tiszta zagyvaság, amit írok. Olyan nehéz szavakba önteni az érzéseimet, amikor annyira próbálom titkolni őket. 

Egyszerűen nincs olyan, akinek mindent be mernék vallani, hogy mennyi kétely és félelem van bennem úgy... minden miatt. Az egyetem, a barátok, a magánélet, és úgy kompletten a körülöttem forgó világ miatt. 

Még mindig olyan vak tudok lenni néha, és annyira... reménykedő. 

De most komolyan, szakadhat ketté egy szív? 

BME, és költözés

Jelentem, teljesült a vágyálmom: felvettek a BME logisztikai mérnök szakára!!!

Az utóbbi hetekben annyi minden történt, hogy nem maradt időm írni. 

Június 21-24. között Balatonlellén pihentünk Andrissal, és az utolsó esténken, 23-án derült ki, hogy az elmúlt egy évem meghozta a gyümölcsét. Csodálatosan telt az a pár nap. Remek időnk volt, minden áldott nap fürdéssel, szeretgetéssel és pihenéssel telt. Mindig imádom, amikor kettesben tölthetünk egy kis időt, mert ilyenkor minden olyan békés és csodálatos. 

Miután hazaértünk, pár nappal később kezdődött az East Fest, ami végül egy hatalmas családi-baráti bulimaratonba fulladt. Jött Andris két barátja, akiket én is imádok, jött Andris nővérének egy barátnője, és a bátyjának vagy 5 barátja, szóval rengetegen voltunk. Minden nap szuperül telt, de azért az ötödik napra jócskán elfáradtam (főleg, hogy közben intéznem kellett az egyetemmel kapcsolatos dolgaimat is, pl: NEK-szám igénylés, bankkártya intézése). 

 Miután véget ért a szuper időszak, jött a tényleges szervezkedés. Elkezdtem megismerni a Neptunt, megkaptam a Neptun-kódomat, a hivatalos felvételi levelem, megjött a bankkártya, megtettem az első utalásom, anyával elkezdtük megbeszélni, mi hogy fog történni, vacilláltam a gólyatábor miatt, majd a költözés körüli dolgokat is elkezdtük intézni: kiválasztottuk a hálószoba és a nappali színét, és megrendeltük az ágyat. Anyával is elkezdtük összeírni, milyen apróságokat kell még venni. Szóval iszonyatosan elfoglalt vagyok. De boldog is.
Teljesült az álmom. Itt vagyok 20 évesen, és szinte minden valóra vált, amiről álmodtam. Álmaim egyetemére járhatok, és két hét múlva összeköltözöm álmaim pasijával. EZ TÉNYLEG AZ ÉN ÉLETEM?
Annyira boldog vagyok, istenem. El se tudom mondani...
Végre úgy érzem, révbe értem.
Hála Andris, anya, apa, és hát... mindenki támogatásának.
Megcsináltam. Megcsináltuk. ♥

Végeztem!

VÉGEZTEM!

Az elmúlt fél évben nem hittem volna, hogy ezt végre valaha is leírhatom... és azt sem hittem volna, hogy ilyen csodálatos eredménnyel fogom zárni az érettségim. Az írásbelik után kicsit magamba zuhantam, de miután június 2-án megláttam a 91%-os matekomat, minden baj elszállt! 

Most jöjjenek összegezve az eredményeim, csakhogy én se felejthessem el őket soha :) 

Magyar: írásbeli 94%, összességében 96%. A tételek, amiket húztam: Kosztolányi Dezső Édes Annája, és az információs társadalom. 

Matek: 91%. ÚRISTEN!!! 

Töri: írásbeli 88%, összességében 92%. A kiegyezést húztam.

Fizika: írásbeli 64%, összességében 78%. A dinamika alaptörvényeit húztam, max pontosra feleltem szóban. Ha az írásbelit nem rontom el, ez is ötös lehetett volna. :/ 

Németből két éve előrehozottat tettem, 90%-os lett, valamint van egy német középfokú nyelvvizsgám is, így összesen 386 pontom lett!!! 

Ez 37-tel több, mint amennyi tavaly kellett a BME logisztikai mérnök szakára, szóval reménykedem a legjobbakban. Talán felvesznek, és akkor én leszek a legboldogabb ember a világon ♥

Érettségi élmények

Végre ezen is túljutottam, kisebb-nagyobb kiborulásokkal. Ez a bejegyzés valószínűleg tele lesz érzelmi kirohanásokkal, de mellette megpróbálom egy kicsit semlegesebb szemmel is áttekinteni az érettségi első hetét. 

Kezdjük is május 4-ével, a magyar nyelv és irodalom érettségi napjával. Reggel szerencsére még itt volt Andris, így annyira nem izgultam. Persze bennem volt egy egészséges stressz, de kordában tudtam tartani. Miután megérkeztem, a többiekkel is egész jót beszélgettünk. Szerencsére minden kedvenc osztálytársam velem volt: Reni, R. Fanni, P. Petra, és Orsi. A szövegértést mikor kikaptuk, kicsit fogtam a fejem, de aztán egész jól elboldogultam vele. Csak az időt találtam egy kicsit kevésnek, de végülis be tudtam fejezni, szóval belefért. Aztán jött a szövegalkotás. Irtóra megörültem, amikor megláttam, hogy van novellaelemzés. Persze a mű rémes és érthetetlen volt, de mivel a másik két lehetőség még ennél is rosszabb volt, így ezt választottam. Utólag már látom, hogy mennyi szempontot kihagytam, de még így is erősnek érzem. Nem lesz vele gond. 

Aztán jött a matek... és meghaltam. 

Még ha most eszembe jut, akkor is elfog a sírógörcs. Ebből vagyok a legjobb, ez számít nekem a felvételihez, és ezt basztam el a legjobban. Persze azért, mert életemben először hallgattam másra!!! Hogy lehettem ennyire ostoba? Miért nem bíztam magamban? És miért hagytam, hogy becsapjon egy hülye, nem méretarányos ábra??? Rémes, rémes, rémes. Nagyon nagy szerencsére van szükségem ahhoz, hogy meglegyen a 80 pont. Úgy számoltam, 76 és 83 pont között bármi kijöhet. Csak reménykedek, hogy a matektanár találjon pár részpontot... Ezen múlik, hova vesznek fel. 

Aztán jött a töri... és nevetve jöttem ki. Nincsenek szavak arra, mennyire könnyű volt. Az első részben 2 pontot veszítettem, és szerintem a másodikban sem sokkal többet. Bárcsak ezt is beleszámíthatnám a pontjaimba! De neeeem, nekem mérnöknek kellett mennem. Okos Petra....

Nos, ennyi volt az én első hetem. Majd 18-án írom a fizikát, amire baromira készülök. Ha azt nagyon erősre megírom, akkor nem annyira nagy gond, hogy elrontottam a matekot. De ha az is irtó nehéz lesz, akkor buktam a BME-t, ami viszont nem történhet meg. Nekem az a szak az álmom! Basszameg... nagyon nagyon sok szerencsére van szükségem... Szurkoljon mindenki! ♥

Egyedül a világgal szemben

Annyiszor megfogadtam már, hogy nem sírok, erős leszek, és nem hagyom, hogy a kis dolgok letörjenek. Az az igazság, hogy ezt a fogadalmam sosem bírtam betartani. Mindig jött valami, ami lerombolta az elképzeléseimet. Egy baráti veszekedés, egy családi probléma, egy iskolai balhé, egy szerelmi csalódás. Valami mindig tönkrement, én pedig lezuhantam a mélybe, és jó sokáig ott is raboskodtam. 

Hogy miért hozom ezt most szóba? 

Mert az utóbbi időben ez megváltozott. Az elmúlt másfél évben volt valaki, akiről azt hittem, megért, és ha a mélyben ücsörgök, ő is ott ül mellettem, és fogja a kezem. De azt hiszem, naiv voltam. Mármint... nyilván ott ült mellettem a bajban, de nem értett meg. Csak most döbbentem rá. Ha valóban értené, mi van a szívemben, nem érezné úgy, hogy túlreagálok mindent. Nem hinné azt, hogy hiába hibáztatom magam. Belátná, hogy azzal, amiket mond, összetöri a szívem minden darabját. Mert hiába írja azt, hogy szeret, ha előtte mégiscsak azt vágja hozzám, hogy miattam folyton stresszben van, mert fél, hogy megbánt. Miért nem látja, hogy ezzel ő ülteti belém a kételyeket? Hogy engem frusztrál, mennyire rossz szemmel néz rám. Hogy miatta érzem úgy sokszor, hogy nem is szeret... Amiért ilyeneket gondol rólam. 

Régen azt hittem, mi vagyunk az ideális pár, a tökéletesek, tudjátok, akire mindenki irigy. De ha ő így érez irántam, akkor az a tökéletes szerelem, amiben a mai napig hiszek, nem is létezik. Ugyanis én nem tudok rá egy rossz szót se mondani. Pedig sokszor morcos, sokszor butaságokat gondol, és sokszor úúúgy fáj, hogy annyira ostorozza magát. De sose bántanám ezek miatt. Ő pedig ezt teszi velem. És én annyira próbálkozok türelmesebb, megértőbb lenni, nem kiakadni mindenen. De olyan sok minden bánt, amit nem ért meg. 

Nem érti, mennyire rossz nekem, hogy másfél éve szinte távkapcsolatban élünk, és hogy nekem ez mennyire nehéz. Sosem bírtam az ilyen helyzetekben megmaradni, nem nekem való. De érte végigküzdöttem, végigsírtam a hétköznapokat - úgy, hogy a felét el se mondtam, hogy ne érezze magát rosszul miatta. 

Nem érti, mennyire fáj, amikor azt látom rajta, hogy nem akar velem lenni. Azt sem érti, hogy mennyire összetört, amikor egyszer hazaküldött. 

Nem érti, hogy azért ragaszkodom ennyire hozzá, mert SZERETEM. Mert vele akarok lenni, és mert én mindent megteszek azért, hogy boldog legyen. Nem érti, hogy azért akadok ki, amikor hirtelen azt mondja, nem jön haza, mert én mindent feladnék azért, hogy vele lehessek. 

Annyira... annyira kétségbeesetten fáj ez az egész, hogy ez történik velünk. Eszembe jut, hogy régen mennyivel könnyebb volt mindent, és azonnal elsírom magam. Régen csodálatosnak éreztem magam, mert ő mindig azt mondta, az vagyok. Hittem magamban, mégha néha el is bizonytalanodtam. És most? Most rémes, szar barátnőnek érzem magam, és legszívesebben meghalnék, amikor olyanokat mondd nekem, hogy rögeszmés vagyok. 

A régi szerelmemet akarom, a fiút, aki tökéletesnek látott. Aki meglepett azzal, hogy a kresz-suli előtt várt, pedig nem kellett volna itthon lennie. A fiút akarom, aki mindig megértett. A fiút akarom, akibe minden nap egyre jobban beleszerettem, és akit most olyan távol érzek magamtól. 

Ha elveszítem, meghalok. Komolyan. Ő a mindenem. Nem történhet meg ez velünk... Nem veszíthetem el. Őt nem...