Felnőttség?

Olyan gyorsan meg tudnak változni a dolgok. 

Az egyik percben még egyszerű, lebzselő gimnazista vagy, aki nem találja helyét a nagyvilágban, a következőben pedig már egy egyetemista, tökéletesen elégedett fiatal hölgy. Természetesen most is vannak hullámvölgyeim, de már nem olyan mélyek és mocskosak, mint régebben. Megtanultam kezelni a fájdalmat, és már tudok nevetni akkor is, ha valami bánt. Azt hiszem, valamilyen szinten felnőttem. 

Most is rossz napom volt. A zh, amiről azt hittem remekül ment, óriási buktának bizonyult, és egy teljes délután idejére el is rontotta a hangulatomat. Szomorkodtam, és filmeztem, és tömtem magamba a chilis-lime-os chipset, ami mindig kihúz a mélyből (bármilyen fura is ez). Aztán elkezdtünk trécselni a többiekkel, és ettől... elnevettem magam. Mert így annyira könnyű minden: ők is ugyanezzel a problémával küzdenek, ők is ebben a hullámvölgyben vannak, és a tudattól, hogy nem vagyunk egyedül, minden sokkal egyszerűbbnek tűnik. 

Néha eljárunk bulizni, és néha ellógjuk az előadást, hogy a napon süttessük a hasunkat. Szeretünk pletykálni, és idiótán nevetni valami belsős poénon. Szeretünk asztalon táncolni, és szeretjük megvédeni egymást. És hogy mi a legjobb az egészben? Hogy nincs versengés. Istenem, de örülök, hogy ez eltűnt a gimivel! Annyira jó, hogy nem azt nézzük, ki miben jobb, hanem segítjük egymást! Ez annyira, de annyira hiányzott eddig. 

Imádom, hogy ennyi más emberré tett az egyetem. Sokkal könnyebben állok szóba ismeretlenekkel, mint ezelőtt. Ennek az is lehet az oka, hogy olyan könnyű közös témát találni, ha ugyanarra a helyre jártok. És... nem is tudom, tetszik, hogy mindenki annyira máshonnan jött. Azon például órákig tudunk szórakozni, hogy ha valaki máshogy ejt egy szót, vagy tök más szokások szerint ünnepel valamit. Az egész olyan, mint egy kis multikulti találkozó. Isteni :) 

Nos... azt hiszem a csapongásról viszont a mai napig nem sikerült leszoknom. A felnőttségről akartam írni, de végül megint az lett, hogy az ideális kis világomról fecsegtem egy sort. Átírhatnám, de igazából nem bánom. Annyi, de annyi évig csak a bánatomról, és a szánalmas kis életemről írtam. Igazán megérdemelte már ez a kis blog, hogy egy kis vidámság is kerüljön rá. 

Hisz problémák most is vannak, mint mindig, de már megtanultam a helyükön kezelni őket. El tudom őket felejteni, ha akarom, egy kis időre legalábbis. 

Most így alakulnak a dolgaim... de a neheze még csak most jön. 

Üdv, szorgalmi időszak utolsó három hete! Viszlát, pihe-puha ágyikó!