Hello, Heartache!

Csak annyit mondok: nem éri meg türelmes embernek lenni. Csak ki fogják használni, hogy te megpróbálsz uralkodni magadon, hogy leplezed a fájdalmad, a türelmetlenséged, és mindent, ami bánt. Hiába mosolyogsz és mondod azt, hogy minden rendben, jól vagyok. Az emberek nem fogják tudni, hogy hazudsz. Vagy ha tudják is, nem érdekli őket. Őt se érdekli, hogy éppen mi történik veled, sírsz-e épp a kíntól, hogy mennyire szenvedsz... SENKIT. NEM. ÉRDEKEL. És hogy miért? 

Mert jelentéktelen, semmit nem érő vagyok. Akit bármikor itt lehet hagyni egyedül. Aki nem fontos. Aki nem számít. Aki jó arra, hogy fogja a kezed, hogy tanácsokat adjon, hogy mindenkinek ott legyen, ha kell. De fordítva? 

A legjobb barátok elhagynak, a szülők elfelejtik, hogy néha még szeretnél gyerek lenni, életed szerelme pedig... mintha néha már nem is ő lenne. Mintha az egész világ kifordulna a sarkából, te meg ott állsz egyedül a közepén, és nem értesz semmit. Semmi nem olyan már, mint régen. Aztán ara gondolsz, hogy csak paranoiás vagy... Hogy talán minden oké, csak te reagálod túl. De nem... Nem, mert régen minden sokkal jobb volt. Több kedves szó, több figyelem, több szeretet, semmi bizonytalanság. 

Most pedig minden széthullik. Néha azt se tudom már, ki vagyok... és ez megöl belül... 

Hello Pain!

Sokszor rám tör a letargia - annak a régi időszaknak az emléke, amikor egyedül voltam, egészen egyedül. Amikor nem tudtam kihez fordulni, amikor a világ csak egy üres, fekete semmi volt számomra. Még mostanában is érzem ezt néha: a feketeség magába szippant, és mindenki számára láthatatlanná válok. Mindent elrontok, elfelejtenek, leráznak, és a szemembe vágják, hogy nem kellesz. Jó, persze nem ilyen nyíltan. De a "nem akarok veled lenni" mondatot hogy másképpen lehetne értelmezni? Hiába tudom, hogy csak egy hülye helyzetben kimondott hülye mondat, mégis ezen rágódom két napja. Jelentéktelennek, feleslegesnek, haszontalannak érzem magam. A szépszavak lepattannak rólam, az agyam nem fog, úgy érzem, minden szép lassan elhalványul, ami fontos. Az a gyönyörű, csodálatos jövő, amit elképzeltem, vajon csak a fejemben él? Az is el fog tűnni? Most ettől rettegek leginkább. 

Mert TUDOM, hogy kevés vagyok. Messze nem a legszebb, a legjobb, a legtökéletesebb. Még átlagos lánynak is silány vagyok. Akkor miért kellenék én bárkinek is? Ki akarna engem, ha bárkit megkaphat, ha bárki szívesen a helyembe lépne? 

A legjobb barátnőm elfelejtett. Azt se tudom, már miért hívom így... Ő csak egy újabb ember, aki megunt és elhagyott. A szüleim persze néha figyelnek rám, és törődnek velem: mindaddig, amíg a húgom meg nem jelenik. Akkor ők is elfelejtenek. És itt van Ő... ő, akiben eddig minden feltétlen bizalmam volt, most megsebzett. 

Nem nagyon, de azért fájt, mert váratlan volt. Tökéletes napot terveztem, ágyban fetrengéssel, csókokkal és ölelésekkel, erre nem kaptam semmit. Csak elutasítást, értelmetlen magyarázkodást, és fájdalmat, nyakon öntve egy kis kínnal. Fincsin hangzik, ugye? 

Szóval...ez vagyok én. Egy elfuserált, béna, senkinek nem kellő lányka. Nyilván bennem van a hiba, tudom én. Nyomi vagyok, viháncolós, csacska, bugyuta, érzékeny, néha túl őszinte, és ragaszkodó. Talán ez a legnagyobb hibám. De hát... mit tehetnék ez ellen? Hogy lehetnék jobb ember, ha egyszerűen azért lettem ilyen elcseszettül ragaszkodó, mert már annyiszor elhagytak és becsaptak? Hát persze, hogy nem akarom elengedni azt, ami  az enyém, hiszen félek! Félek a veszteségektől. 

Én pedig mindig. Mindenkit. Elveszítek. Nincs. Kivétel. Ez pedig halálra rémít. 

Istenem...bárcsak könnyebb életem lenne. Bárcsak ne lennék ilyen...bonyolult... :( 

Mindennapi hősök

A könyvek és filmek tele vannak hősökkel, akiket mindig tökéletesnek írnak le: a testük izmos és szikár, az eszük éles, romantikusak, gyengédek, és irtó menők. De ők nem léteznek. A világot megmentő macsók csak az írók és rendezők elméjében élnek. 

De mi van a mindennapi hősökkel? 

A legjobb, a legtökéletesebb ♥

Ők nem hordanak köpenyt és feszes sztreccs rucit. De kedvesek, bájosak, és hozzájuk bújhatsz egy pocsék nap után. Megsimogatják a hajad, miközben zokogsz, mert félsz a jövőtől. Elmondják, milyen csodálatos és gyönyörű vagy - még akkor is, amikor otthoni ruciban, lázasan látnak. Biztatnak és támogatnak. Hisznek benned. Biztonságot nyújtanak. Képesek reggel korán felkelni veled, csakhogy melletted ébredhessenek. Hétvégén reggelit készítenek neked, miközben te még a hétköznap fáradalmait hevered ki. Mindennap elmondják, hogy mennyire szeretnek, és mindennap beszélnek arról a jövőről, amit veled képzelnek el. Te pedig sírni tudnál a boldogságtól, hogy megkaphattál egy ilyen csodát. 

Én nem mondom, hogy minden férfi ilyen - de az biztos, hogy én egy ilyenbe szerettem bele. Kedves, romantikus, lovagias, és hihetetlenül helyes. El se hiszem, hogy lassan másfél éve az enyém, és velem képzeli el a jövőjét. Fogalmam sincs, hogyan érdemeltem ki. De tényleg. Az előző életemben a szent lehettem. 

Ő az én mindennapi hősöm. Nem hord köpenyt. Nincs sztreccs ruhája. Nem tud repülni. De boldoggá tesz, és mellettem nőnek, felnőtt, érett, boldog és kiegyensúlyozott nőnek tudom magam érezni. Ő az én mindennapi hősöm ♥

Miért nem képesek az emberek változni?

"Miért nem képesek az emberek változni?"

Ez a kérdés foglalkoztatott ma egész nap. Mindenhol azzal találkozom, hogy az emberek azt hiszik magukról, ők tökéletesek. Hibátlanok. Nem képesek elfogadni, hogy a hiba bennük van. De miért? 

Ha negyven diák állítja azt, hogy valaki igazságtalan és kegyetlen, miért a tanárnak hisznek? Negyven ember csak nem lehet hülye! 

És ugyanez a magánéletben is... ami összetöri a szívemet. Tessék, itt a rideg valóság: a húgom lassan tizenhét éves lesz. A szüleim pedig ugyanennyi ideje kivételeznek vele. De soha nem vallanák be. Mondhatok, tehetek én bármit, mindig én leszek a rossz, a felesleges, a hazug. Én kitűnő lettem végzősként, ő tizedikesként hármasokkal és négyesekkel van tele. MÉGIS ő a jó. Ő mindenbe beleszólhat, szapulhat engem úgy, hogy semmi következménye. De ha én teszek egy megjegyzést? Ó, apáék máris ugranak. Én leszek a rossz, szemét nővér, jönnek a bántások, és repkednek a kegyetlen mondatok. Miért nem látja senki, hogy ez nekem mennyire fáj? Hogy belerokkanok? 

Bárki, aki egy kicsit is ismeri a családomat, tudja, hogy mi a helyzet nálunk. Aki eltölt velünk pár napot, máris nekem ad igazat. Kivétel nélkül. De akkor ha én megjegyzem nekik ezt, miért csak a tagadással találkozom? Miért nem hisznek az ezredik alkalommal sem? 

Volt egyszer, hogy a nagybátyám barátnője velünk nyaralt. Egy irtó kedves, édes, vicces lány volt, aki már több éve ismerte a családunkat, mindenki nagyon szerette. Sokszor panaszkodtam neki emiatt, hogy úgy érzem, folyton kivételeznek a húgommal. A nyaralásig nem hitt nekem. De amikor tapasztalta azt a mérhetetlen kivételezést, azt a sok rejtett utalást, azonnal rájött, hogy igazam van. És ez így volt életem szerelmével is. Amikor először velünk nyaralt, ledöbbent azon, hogy mennyire elnyomnak itthon. Én nem szólhattam egy rossz szót sem, de ha a húgom elkezdett hisztizni, hogy neki kell egy táska, már rohantunk is, és órákig bolyongtunk a forró barcelonai délutánban. Én nem ellenkezhettem, mert akkor ismét én lettem a rossz. Csak azt nem értettem soha, hogy MIÉRT? 

Miért kell éjszakákat és délutánokat végigsírnom azért, mert van egy húgom? Mivel több ő, mint én? Persze, hogy csináltam hülyeségeket, amikor még a lázadó korszakomat éltem. Értem haza reggel nyolckor, és buliztam végig egész nyarakat, de mindig minden hülye családi eseményen részt vettem. A jegyeim mindig kitűnőek voltak, egy rossz szavuk nem lehetett rám. Erre itt van a húgom, akinek nincsen életcélja, nem tesz a családunkért semmit, és mégis ő a jó. MIÉRT? 

De komolyan... MIÉRT? Mit tegyek, hogy jó legyek? 

Mindig én leszek az...

Mindig én leszek az, aki jobban törődik, aki többet sír, aki jobban hiányol, aki jobban kötődik, aki többet akar, és aki jobban szeret. Fel kéne már hagynom a reménykedéssel, most már úgy igazán. El kéne fogadnom, hogy senki nincs olyan hülye a világon, mint én, aki ennyire teljes szívvel, őrülten szeret. El kéne fogadnom, hogy másnál ez nem így megy. Hogy senki se ilyen, mint én. 

De olyan pokoli nehéz. Mindig elhiszem, hogy én is rengeteg érek, hogy hiányolhatatlan vagyok. De. Ez. Nem. Igaz. 

Egy senki vagyok. Pótolható. Nélkülözhető. Egyáltalán nem fontos. Elhanyagolható. SENKI. 

Attól még, hogy rossz érzés, ezt el kell fogadnom. És bele kell törődnöm. Attól, hogy valaki nekem a világot jelenti, az nem jelenti azt, hogy én is neki. Ezt már sokszor leírtam...és mennyire pokolian igaz most is! Vagy elfogadom ezt, vagy belehalok. És nem tudom, melyik a nehezebb. 

Néha mintha én lennék a legszerencsésebb lány a világon: akit a legjobban szeretnek, akinek mindig van kihez fordulni. Máskor meg, mint most is, egyedül ülök a szobámban, ő alig pár kilométerre tőlem, és mégis: mintha nem lenne senkim. Egyedül vagyok, magányos, és csak sírok és sírok, mert arra várok, hogy megjelenik az ajtómban, átölel, és azt mondja: ne félj, én itt vagyok neked. Csak te számítasz. De nem történik semmi ilyesmi. Csak kioktat, hogy kérdőre vonom és érzem a hangsúlyán, hogy nem érti. Hogy nem érti, mennyire ölelni és csókolni akarom, hogy nem érti, haldoklom éppen nélküle. És ő megmenthetne...de nem akar....

Szalagavató

 Szerdán sikerült a forgalmi vizsgám! Azt hittem, soha nem lesz meg, de Andris jött velem, és a jelenléte annyi erőt adott, hogy végül valahogy csak megcsináltam. Ha ő nincs ott, biztos nem sikerül. Ő adja nekem az összes erőt ♥
De térjünk is át a SZALAGAVATÓMRA!!! Az idei év egyik talán legszebb estéje volt, én nagyon imádtam. Imádtam a hajam, a sminkem, azt, hogy széppé varázsoltak, és végre egy kicsit én is hercegnőnek érezhettem magam. Különlegesnek. Szinte magamra sem ismertem, annyira megváltoztatta az arcom egy kis smink - a jó irányba. Így már értettem, miért lehetnek az átlagos nők is szupermodellek. Aznap én is annak éreztem magam. Aminek persze nemcsak a smink és a szép ruha volt az oka, hanem az, ahogy Andris rám nézett. Láttam a szemében, hogy tényleg tetszem neki. Láttam anyán, ahogy rám nézett, és láttam apán, hogy büszke. És ez csodálatos érzés volt. Nem izgultam. Ők itt voltak nekem. Még az sem érdekelt, hogy a kosztümöm hülyén áll, hogy az osztálytáncunk béna - fel se tűnt, mert minden egyes pillanatban, amikor el tudtam szabadulni, a nézőtér felé leselkedtem, és kerestem az Ő tekintetét.

 Csak az az egy érdekelt, hogy ő szépnek tartson, hogy rám nézzen, hogy mosolyogjon rám. Csak ő számított. Aztán jött végre a keringő, én pedig alig bírtam magammal. Amint vége lett, lehívtam őket. Először apával táncoltam egy kicsit, de nem sokáig bírtam magammal, és odahívtam. A karjába zuhantam, és csókoltam és csókoltam. Persze táncoltunk is egy kicsit, de legszívesebben egész este azt csináltam volna. Vele lenni abban a csodálatos fehér ruhában, nézni őt elegánsan és lélegzetelállítóan helyesen...teljesen megbabonázott ♥ El se akartam engedni. Soha többé.
De sajnos a táncolás hamar véget ért, és a többiek is lejöttek fotókat készíteni. Mindenkivel csináltunk közös képet, de már bánom, hogy nem készült több. Soha többé nem leszek ilyen szépen felöltözve, kisminkelve. Ez az egy volt a mi esténk. Jó, persze, egyszer....talán... de akkor is! Bárcsak több időt kaptunk volna táncolni, képeket készíteni, elveszni kicsit ebben a csodálatos estében. Bárcsak sose ért volna véget ♥

Még a buliról is lemondtam... elmentük a Mekibe enni, majd jöttünk haza. Csak ő számított, semmi más. Persze jó lett volna a többiekkel bulizni, de akkor, abban a percben csakis ő számított, hogy végre összebújhassunk, és csakis vele lehessek. Igen. Talán ezt jelenti tényleg szerelmesnek lenni. :) Mert az biztos, hogy az egész életem körülötte forog. Miatta éri meg erősnek és türelmesnek lenni, miatta éri meg végigszenvedni a rémes hétköznapokat. Miatta éri meg élni és kitartani. Miatta és az ilyen esték miatt ♥

Can't live

Néha azt kívánom, bár átlagos lány lehetnék, egyszerű vágyakkal, egyszerű szívvel, egyszerű gondolatokkal; de nem vagyok az, és ideje, hogy megtanuljak így élni. Ilyen érzékenyen, ilyen naivan, ilyen nagyravágyóan. Meg kell szoknom, hogy mindig ki fogják használni a jó szívemet. Meg kell tanulnom, hogy sokat fogok sírni, és nem minden könnyem fogja megérdemelne, hogy elsírjam őket. 

Meg kell tanulnom felnőttként kezelni ezt, elrejteni a gyengeségem, rejtegetni és nem kimutatni senkinek. Ideje ismét felemelnem azt a kemény falat a szívem köré - akkor talán nem sérülne meg minden egyes alkalommal, amikor fájdalmat okoznak neki. 

De persze erre már képtelen lennék. Már odaadtam a szívem egy fiúnak - egy csodálatos embernek, akibe őrülten szerelmes vagyok, és akiben mégsem tudok mindig megbízni. Tudom, hogy szeret, de azt is tudom, hogy ha elveszítene, ő nem törne össze. Ugyanúgy elmenne mozizni és szórakozni a barátaival hétköznap, nyaralni a családjával, és síelni a testvérével De nekem mim maradna? SEMMIM! Már így is mindenem neki adtam... az egész életem, a jövőm... de vajon megérte? Mi lesz, ha már nem kell neki semmim? Akkor velem mi lesz? Számít ez egyáltalán? Mert nem hiszem... Halott leszek. Ez egyértelmű. Abban a percben, amelyikben elveszítem, én megszűnök létezni. Meg akarok majd szűnni létezni, ennyi az egész. És meg is fogom tenni, ha muszáj lesz. 

De hinni akarok neki. Hinni akarok benne. Már csak ő maradt nekem... 

Letargia

Vannak napok, amikor semmi sem jön össze. A vonatod késik, a buszod hamarabb elmegy, elfogy a kedvenc Fornettid, dolgozatnál a rossz feladatsort kapod, a megfelelő képleteket nem találod, és még az oly szeretett vezetés közben is csak problémákba ütközöl. Ilyenkor persze egy jó szó, egy kedves ölelés mindent helyretenne, de persze pont ilyenkor nem kapod meg ezeket sem. A másik félnek minden fontosabbá válik pár édes szónál - semmi kedves meglepetés, egy kis mosolygós kép, vagy valami. Nem. Ezek csak a tavalyi év csodás emlékei, idén már semmi ilyesmi nem jár - hiába is várom. Persze nem biztos, hogy ez baj. Csakhogy én mégis annak érzem néha. Jó, persze nem várom el, hogy körülöttem forogjon az élete, de mégis! Ha tavaly ezt megkaptam, idén miért nem? Miért pont most, a véghajrában, az utolsó külön töltött évben kell ezt elhanyagolni? 

Hogy kételyeket ébresszen bennem? Hogy néha álomba sírjam magam, talán teljesen feleslegesen? Nem jó ez így... Nagyon, de nagyon nem jó. 

Bízni akarok benne és a szeretetében. Többnyire bízok is. De ilyenkor, amikor egy pokolian nehéz nap után nem kapok mást, mint félóránként egy egysoros üzenetet, miközben én a szívemet öntöm ki neki? Köszönöm szépen a semmit! Komolyan. Kicsit sem szívettépő, áh dehogy. Mert ki másnak siránkozhatnék, mint neki? Ki mástól várhatnék támogatást, mint tőle? Most komolyan... ennyire nagy kérés az, hogy kicsit többet törődjön velem? Csak annyit, mint én vele... Hát ennyire hatalmas elvárásaim lennének?

Hoppá

Az elmúlt két hónap olyan gyorsan elszaladt, hogy szinte észre sem vettem. Kezdődött az iskola, én pedig fejet ugrottam a végzős év problémáiba: milyen legyen az osztálytánc, kivel keringőzzek, milyen legyen a ballagós ruhám, kiket hívjak meg a szalagavatómra, mi legyen a második és a harmadik hely a felvételis listámon, és satöbbi. Emellett persze tanulnom is kellett, ami eddig meglepő módon egész jól megy. Csupa ötös vagyok, mindenből. Erre felettébb büszke vagyok. A másik dolog, hogy a vezetést is nagyon élvezem. Az oktatóm csodálatosan jófej, türelmes, és vicces. Nagyon jó döntés volt, hogy végül hozzá kerültem. Áldom érte az eszemet! 

No, azt hiszem ennyit az unalmas sulis dolgokról. Térjünk át a számomra legkedvesebb dologhoz, életem szerelméhez. A dolgaink nem is alakulhatnának mesésebben. Persze a hétköznapok szörnyűek, hiszen akkor nem látjuk egymást, de már csütörtökön haza tud jönni, így három estét tölthetek vele. Ez is több, mint a semmi. :) 

Már előre látom, milyen hosszú lesz ez az év nélküle, de hát csak kibírjuk, nem? Utána költözünk

össze! Annyira izgatott és ideges is vagyok emiatt egyszerre. Egyrészről nagyon várom, hisz végre majd azzal élhetek, akit a világon mindennél jobban szeretek, és akiről tudom, hogy mindennél jobban szeret. Már azt tervezzük, hogy mikor vegyük majd meg a mopszkislányunkat, Maját, és hogy vajon mennyibe fog ez kerülni. Ő már gyűjtöget is rá, lelkesen és imádnivalóan, én pedig mindig elolvadok tőle, amikor megemlíti. Szóval igen, egyértelmű, hogy a szándékaink komolyak. De eközben egy részem fél, mert hahóó, csak 19 vagyok! Nem tudok főzni, nem tudok mosni, és istenem! Mi van, ha megun, ha rájön, hogy nem is neki teremtettek? Annyira...közeli lesz vele lakni, és én annyira akarom! Elképzelem, ahogy az édes arcára ébredek minden reggel, csókot lehelek puha ajkaira, majd reggelit készítek, és elindulunk a dolgunkra. Ő valahol leszáll a villamosról, én pedig továbbmegyek a sulimhoz. Napközben találkozunk enni, beszélgetni, majd megyünk vissza a dolgunkra. Eztán jön az este, ahol megöleljük egymást, leülünk enni, megszeretgetjük egymást, és együtt elalszunk. Hát igen, így néz ki valahogy egy álomnapom :D És ez jövőre ilyen lesz ♥

A másik dolog... mostanában mindig a jövőbeli házunkról álmodom. Egyszer egy aprócska kis zug az, valahol a belvárosban, bordó falakkal és hangulatos, fiatalos bútorokkal, máskor pedig egy hatalmas kétemeletes ház Zuglóban, kocsibejáróval, frissen nyírt fűvel, és egy babakocsival a ház előtt. Hihi :$ Nos, igen... folyton ilyenekről álmodom, mert ez minden vágyam! Először egy kis zug nekünk, ahol csak ő, én és Maja vagyunk, utána pedig egy családi otthon a kis lurkóinknak . Tudom, butaság, de én már a nevüket is látom a fejemben. Ákos vagy Alex, ha fiú. Andris is ezt a két nevet preferálja, bár én mindig úgy képzelem, hogy ha lesz fiam, a második neve az András lesz. Ő ezt persze még nem tudja, és tudom, hogy ellenezné, de hát már én csak ilyen szentimentális vagyok. Annyira... uh, elképzelem ahogy a kezemben tartom az apróságot, aki az apukája nevét viseli, és aahw... meghalok már a gondolatától is :D Ha lány lenne? Ühm, passz. Nekem tetszik a Lotti, a Kornélia, a Lara, a Hanga, esetleg még a Lili. Valami ilyesmi. De hát ez még olyan messze van, csak jólesik gondolkozni rajta. Annyira várom már ♥

Jövő

Most nyugodt vagyok, reményteli. Bár a dolgok semmit nem változtak az életemben, kezdem elhinni, hogy nekem is kijuthat a csodából. Annyi rossz ember él csodálatos életet, én miért ne kaphatnám meg? Miért ne jutnék be az egyetemre, ahova menni akarok, miért ne élhetnék együtt a szerelmemmel boldogan? 

Igen, nehéz lesz. Igen, valószínűleg sokat fogok szenvedni a logisztikai mérnök szakon, hisz a kémiához és fizikához nincs is eszem és IGEN, lehet, hogy néha el fogok bizonytalanodni, hogy ez az isteni srác tényleg velem akarja-e leélni az életét... De ez az én jövőm - vagyis azt akarom, hogy ez legyen. 

Kezdek magabiztosabb lenni. Már látom a célt - már csak egy év, és el is érhetem. Ha megérkezem Álomországba, boldog leszek. Kiegyensúlyozott. Az út már nem olyan hosszú, már végigsprintelhetem. 

Jogsiletétel szeptemberben, szalagavató novemberben, felvételi decemberben, ballagás és érettségi májusban, szóbeli júniusban, a pontszámuk kiderülése júliusban, és el is érkeztünk a célhoz: a jövőbeni egyetemista életemhez Andrással ♥