Nyár ON és bizarr álmok

Helló mindenki! 

Már megint rengeteg minden történt velem, nagyrészt szerencsére csak jó dolgok. :) De kezdjük az elején.

Múltkor valahol ott tartottunk, hogy érettségi előtt állok. Nos, azon túlestem. Bár szerintem senkinek nem volt olyan kalandos szóbelije, mint nekem...:) Először is úgy volt, hogy fél12kor kerülök sorra, de már 11re oda kellett mennem. Én ideges és jó diákként már háromnegyed körül ott voltam. Szépen masíroztam is befele a folyosón, amikor kilépett az ajtón osztálytársam, elkapta a karomat és az ajtó felé kezdett vonszolni, hogy nekem most kell érettségiznem. Mondom aha, negyven perc múlva. Erre közölte, hogy csúszás van, úgyhogy befele, mert én következek! Totális sokkot kaptam. Még fel sem fogtam, hogy érettségizek, amikor túl lettem rajta. Az ötös tételpakkot húztam. A szituációm pofonegyszerű volt, szobarendelés. Két tétel közül választhattam: szabadidő vagy étkezés. Én hülye nem néztem át a szabadidőt, mert hát az túl könnyű, úgyse azt húzom. Nos, azt húztam. És mivel nem tudtam belőle kb semmit, mondhattam a kajásat, ami ezerszer nehezebb. De még így is csak két pontot veszítettem, úgyhogy összesítésben 90%os lett az érettségim :D 

Ebből nyilván egyértelmű, hogy számomra most kezdődött a nyár. Nem mintha bármi érdekeset csináltam volna eddig. Találkozgatok a barátaimmal, a legtöbb estét Danival töltöm, napközben olvasok, Supernaturalt nézek, vagy LoL-ozok (ne kérdezze senki, hogy vett rá Dani, én sem értem). Ja, és írok. Azt mindig csinálom, akár van rá időm, akár nincs. Annyira a lételememmé vált, hogy néha arra ébredek, hogy írni akarok. Fura dolgok ezek. De nem annyira, mint az álmaim.

FIGYELEM! 18-as tartalom következik!

Ma arra keltem, hogy úristen, valaki lőjön le! A ritka egyedül töltött éjszakáim egyike volt ez, de jobb is, hogy Dani nem volt itt, ki tudja miket beszéltem álmomban. A régi házunkban voltam, és valamiért kimentem a régi hátsó kamránkban, amiből a padlás és a pince nyílt. Itt tartottuk a régi kacatjainkat, meg a nem fontos dolgokat. Na, az álmomban ez a helység két ágyból állt, amiben két vérfarkas várt rám! Nem viccelek. A kutyáink kint ugattak, mint az őrület, de nem bírtam bejönni. Az egyik farkasember elkapott és az ágyra dobott, és azt mondta, én leszek az anyja a következő vérfarkasnemzedéknek, és elkezdte csókolgatni a nyakamat. Közben a másik a lépcsőről figyelt minket. Értitek, már totál levetkőztetett, meg minden, én meg meg se tudtam mozdulni, mert hahó, vérfarkas! Azok nagyon erősek. Mármint állítólag. És hát, értitek... Na, valahol itt ébredtem fel. Még ha visszagondolok rá, most is tiszta vörös a fejem. Hogy tudtam ekkora baromságot álmodni? Vérfarkasok? Szex? SZEX VÉRFARKASOKKAL? Mi a fene ütött belém?

Közel a cél

Sikeres nyelvvizsga (tökéletes 76%!!!!), félig kész érettségi, nyári szünet, remek barátok, remények, semmittevés, egy szuper barát (mégha néha legszívesebben megütném, akkor is), és... boldogság.  Ez a jelen helyzet. 

Tanulnom kellene a szóbelimre, de a húsz tételből három kész sincs, és egyet se tudok. Egy hét múlva lesz a vizsgám, és... FÉLEK. Jó, igazából az én hibám, hogy még nem készültem, mert folyton Danival lógok, vagy a barátaimmal, vagy az ő barátaival, és hétvégén volt húgom ballagása is (őrült családi banzáj, a világ legfinomabb marhapörköltje, mama puncsszelete meg gesztenyetekercse, meg pogija, és anya sajtos rúdja, és sok-sok-sok pia). Így se időm, se kedvem nem volt a füzetem felett görnyedni. 

27-én mindennek vége, 28-án átveszem a bizimet, és helló nyár, indulhat az őrültködés! :D Már alig várom... 

Évvégi

Egy nap. Hú, azt hittem, sose jutok el idáig. Holnap kiderül, hogy sikerült-e a középfokú nyelvvizsgám. Már most nagyon izgulok, ha rágondolok, remeg a gyomrom, és legszívesebben sikítozva kimenekülnék a világból. Rettegek, hogy nem sikerült. Nem akarok csalódást okozni anyáéknak. Nem akarok csalódni magamban. Az volt a tervem, hogy ez most sikerül, hogy tovább léphessek a következő célomra. Az nem lehet, hogy nem sikerült. Sikerülnie kellett!

Egyébként ma volt az első nyári szüneti napom, és... nem csináltam semmit. A meló, amire mentem volna, nem jött össze, mert megszűnt az a tábor. Az érettségi tételekhez semmi kedvem nem volt. A pasim életkedvtelen és melózott. A barátaim suliban, nekik még péntekig menni kell. És én? Csak lődörögtem, olvastam Julia Bell Súlyos című könyvét, és szörnyülködtem. A csaj anyját meg tudnám tépni... Komolyan, pedig ritkán mondok ilyet. Arra kényszeríteni a 14 éves, teljesen átlagos testalkatú lányodat, hogy diétázzon és fogyózzon? Nem normális. Annyira sajnálom benne Carment (a lányt). Rémes családja van. Az anyja elviszi az egyetlen embertől, aki törődik vele, a nevelőapjától, a nagyszülei flúgosak, az anyja meg egy diétázó csontkollekció. Szörnyű... nagyon tanulságos könyv, bár még csak a felénél járok. 

Szóval ennyi. 

A mai napom egy nagy nulla. Hagyjuk is inkább...

Néha

Néha elfelejtem, milyen érzés szeretni és szeretve lenni. Ilyenkor a gondolataim teljesen megőrülnek és elkezdenek mindenféle buta kétely körül keringeni. A félelmeim egyre valóságosabbá válnak, a testem kezdi elhinni, hogy ez a valóság, én pedig összetörök. 

Néha elég lenne egy kósza csók, egy futó érintés, és megnyugodnék. Felnevetnék, magamhoz húznám, és megköszönném, hogy van nekem. 

Néha ha lehetnék őszinte, semmi gondom nem lenne. Kimondanám, ami nyomja a szívemet, és valaki - bárki! - meghallgatna, ítélkezés nélkül. 

Néha jó lenne, ha nem kezelnének gyerekként, máskor viszont szeretnék még az lenni. 

Néha nem tudom, mit szeretnék elérni az életben, de ha tudom, ne állítsatok meg. 

Néha szeretnék nevetni.

Néha szeretnék szeretni.

Néha egyszerűen csak szeretnék boldog lenni.

Démonok

Hevesen dobogó szív. Kételyek. Paranoia.
-Olyan, mintha megőrültem volna.
Rossz álmok. Kialvatlanság. Örökös félelem.
-Mi történik velem?
Csukott szem. Nehéz légzés. Adrenalin.
-Miért nem tudok felejteni?
Lyuk a mellkas helyén. Remegés. Könnyek.
-Miért kellett megtudnom?
Sötétség. Üresség. Rémálmok nyitott szemmel.
-Vajon lehetne még ennél is rosszabb?
Forróság. Jéghideg merevség. Érzelemmentesség.
-Mondd, lesz ez valaha jobb?
Hazugság. Álnokság. Nevető halál.
-Kérlek, ne hagyj egyedül a démonjaimmal!
Hazug mosoly. Hazug ölelés. Hazug szeretet.
-Ezek a démonok miattad élnek!

I love you

A csók nem pusztán fizikai kontaktus, érzelmek vannak mögötte. Épp ez a lényege.

Szeretlek! Szeretlek, szeretlek, szeretlek!

Még mindig nem tudom elhinni, hogy kimondtad ezt a szót. Beleborzongok abba, ahogy kiejted, ahogy az ajkaid megformálják, és egyszerűen már csak a ténybe is, hogy szeretsz. Hogy minden hibám ellenére engem akarsz, hogy annak ellenére, mennyi rosszat és keserves dolgot mondasz, ebben az egyben azért biztos vagy.

Mert igen, érzem az igazságot a szavaid mögött. Mindig is meg volt a képességem arra, hogy a fejedbe lássak, és tudom, hogy minden szavad igaz. A legtöbb ugyan fáj, de amikor kimondod, hogy szeretsz, amikor azzal a furcsa, meglepett mosolyoddal rám mosolyogsz tudom, hogy jöhet bármi, lehet bármilyen rossz és bizonytalan a jövő, ki fogsz tartani mellettem. Mert szeretjük egymást.

Céltudatos

Életemben először tudtam mit és kit akarok. Ki vannak tűzve a céljaim, amelyek már csak egy karnyújtásnyira vannak tőlem, és többé-kevésbé biztos vagyok abban, hogy el is tudom őket érni. De mindezek csak a közeli jövő céljai; a távoli jövőm még mindig homályos, ami jól is van így. Szeretem a titokzatosságot, a meglepetéseket, a spontán döntéseket. Ez vagyok én. 

Szóval pénteken német érettségizek, huszonötödikén pedig nyelvvizsgázok. Bevallom, kicsit félek - sőt, rettegek -, de ez úgy gondolom, természetes. Ki ne félne? Elvégre a jövőmről van most szó. 

A másik nagy tervem, hogy ideje megcsináltatnom a tetoválásomat, de még nem tudom, hogy vegyem rá anyáékat. Fél éve megígérték, de azóta rengeteg minden történt, és egy kicsit elfelejtkeztem róla. Itt az ideje ismét felvenni a napirendembe. 

A harmadik a jogosítvány, amit miután hazajöttem Angliából (igen, másfél hétre kiutazok októberben!), akkor szeretnék elkezdeni. 

A negyedik a nyári meló, meg az angoltanulás. Mindkettő roppant fontos lenne, egyrészt mert Amerikába vagy Angliába készülök egyetemre menni, és ehhez pénz meg angoltudás szükséges. 

Mindezek mellett szeretnék többet foglalkozni a barátaimmal, a szerelmemmel, és még a családommal is. Szeretném kiélvezni ezt a két évet, amit még Magyarországon tervezek tölteni. És annak a gondolata, hogy elmegyek, kettős érzésekkel tölt el. Egyrészt örülök, mert végre megvalósíthatom az álmaimat, másrészt viszont itt kell hagynom mindenkit, akit szeretek. Hogy fogok élni anya, apa, de még a húgom nélkül is? Kivel ülök be majd hétköznaponta sörözgetni, ha nem Dáviddal? Ha felmegyek bulizni, ki fog velem szembejönni Loky, Danika, Gergő, Kelly és a többi harminc ember helyett, akiket kedvelek és szeretek? Kikkel kertipartizok? Kinek a lelkét pátyolgatom? Kinek panaszkodok? Ki lesz velem? 

Félek. Annyi mindentől félek, de meg kell tennem. Ezt akarom. Nem maradhatok itt, ennél én többre vagyok hivatott. De ha mégse jönne össze... nos, akkor se törnék össze. Én nem Klau vagyok. Én nem tudnék mindent itthagyni fájdalom nélkül. Nekem itt is remek életem van, de tudom, kint jobb lenne. 

De hogyan élhetnék ott boldogan, ha közben itthon kell hagynom a szívem felét?

Best friends forever...(L)

Hiányzik a nevetésed. Hiányzik az a hangos hahotázás, amivel minden ócska viccemet megilletted. Hiányzik az ölelésed, az a lelkesség, amivel mindig a nyakamba ugrottál, amikor találkoztunk. Ismét el akarom mondani neked a titkaimat, azt a sok félelmet, ami a szívemet nyomja. Azt akarom, hogy megint itt legyél velem, hogy ismét egészséges legyél és ne kelljen attól félnem, hogy elveszítelek. 

Már kezdek beleőrülni a kételyekbe, a fájdalomba, és nem tudom, mit kellene mondanom, hogy megnyugtassalak, nem lesz baj. Rémes legjobb barát vagyok - nem ismerem azokat a szavakat, amiket ilyenkor mondani kell. Nem jutnak eszembe, mert csakis arra tudok gondolni, hogy ez nem lehet igazság. Hogy ez nem történhet meg egy ilyen szeretetre méltó, őrült és bájos lánnyal, hogy nem vehetnek el tőlem. 

Annyira hihetetlenül szeretlek, hogy erre nem léteznek szavak, érted? Nélküled az élet... nem is létezik. Nem, nem tudom elképzelni, mit csinálnék nélküled. Ki értene meg? Ki vigyázna rám? Kit hívhatnék fel, ha valami csodálatos újdonságot találnék, vagy ki lenne az, akivel órák hosszat trécselnék ugyanarról a témáról? Tudod senki se léphet a helyedbe, senki sem lehet olyan, mint te. 

Nem hagyhatsz itt, ugye tudod? Az képtelenség, hogy veled történjen bármi is, te ahhoz túl jó vagy. Téged NEM vehetnek el tőlem...:(((

Indulni kéne.

Zsibongás - folyamatosan ez megy az agyamban. Néha olyan jó lenne, ha minden egy picit elcsendesedne, az agyam pedig ismét működésbe lépni és kifundálhatnám, hogy hogyan tovább. 

Most minden annyira egyszerű és idilli, de hogyan tovább? Hogyan kellene ezeket az új, csodálatos dolgokat beleillesztenem a kialakult jövőképembe? Melyik út a járhatóbb most, hogy ennyire felfordult az életem? Merre kéne elindulni, hogy a célba érés biztosabb legyen? Döntések... Döntések.

Még mindig szeretném, ha egyszer kiköltözhetnék L.A.-be, vagy legalább Angliába, de ez még annyira messzinek tűnik, s mégis túl közelinek. Félek, mert a fenébe is, én igazából gyűlölöm Angliát. Na, persze nem azért, mert totál más az egész, az egészről egyedül az időjárás tehet. Én szomjazom a meleg után, egyszerűen képtelen vagyok elviselni az esőt, a hideget, az állandó szelet. Mégis hogy érezhetném magam jól egy folyton nedves és hűvös helyen? De Los Angeles... óó, én drága kis L.A.-m. Ő nekem való. A napsütés, a perzselő hőség, a meztelen felsőtestek és a rövid sortok városa. Ott a helyem. Oda kell mennem. De hogyan? Mikor? És mégis mihez kezdjek ott magammal? Annyira szeretnék kint tanulni. Égek a tudásvágytól, a tudni akarástól, de... de annyira esélytelennek érzem. Pszichológus akarok lenni, de az még mennyi év! Annyit nem várhatok itthon ölbe tett kézzel és az is biztos, hogy nem fogok aláírni semmiféle röghöz kötési szerződést. Már az érettségi után ki kell jutnom ebből a siralomvölgyből. De hogy hagyjak itt mindenkit, akit szeretek? 

That's why I love you...

That's what happens when innocent friends turn serious lovers... 
Nem voltunk az a szokásos, tökéletes szerelmespár, de miért is lettünk volna azok? Mi magunk sem voltunk tökéletesek, külön-külön sem. Rengeteg hibát követtünk el, folyamatosan őrültségeket műveltünk eddig is, most csupán annyi volt a különbség, hogy ezeket együtt tettük meg. Ne aggódj, ez nem baj. Pont hogy inkább ez jelenti az igazi szerelmet, amikor megtalálod a másik feled, aki nem akar megváltoztatni, mert úgy vagy tökéletes számára, ahogy vagy. Nem szeretné, hogy máshogy hord a hajad, és azt sem várja el, hogy hagyd hátra az eddigi életedet miatta. 

Ilyenek vagyunk te és én. 

És egy percét sem dobnám el annak, amink van, mert azért szeretlek, amilyen vagy.

Nem bánom, ha néha összekapunk majd azért, mert egyformán makacsul állunk ki a saját igazunk miatt. Nem fog zavarni, ha néha azt mondod, bolond vagyok mert tudom, hogy igazad van. Csak egy bolond képes téged ekkora hévvel szeretni. Normális ember már rég elmenekült volna ezek előle az érzések elől. Normális ember nem értené meg azokat a furcsa kis hóbortjaidat, amik számomra teljesen természetesek. 

Más ember nem olyan, mint te és én.  

Ezért szeretlek téged ennyire. 

Nem érdekel, hogy mások szerint mennyire hihetetlenül dögös és vonzó vagy. Nem érdekel, hogy mások elájulnak attól, hogy majdnem vered a két métert és hogy épp annyira vagy izmos, amennyire én azt szeretem a fiún. Nem érdekelnek a vakítóan kék szemeid, sem az édes, fekete fürtjeid sem, amik reggelente mindig összevissza göndörödnek a fejeden. Engem TE érdekelsz. A belsőd, a mosolyod, amit olykor-olykor rám vetsz, ha valami igazán kedves dolgot teszek. Azért szeretlek, mert elbűvölsz és hagyod, hogy elbűvöljelek. Mert tudom, hogy te is képtelen vagy ellenállni annak a tűznek, ami minket emészt. Mert tudom, hogy bármikor kiállnál értem, ha arra kerülne a sor - hisz már annyiszor megtetted. Sokáig te voltál az egyetlen, akire számíthattam, az egyetlen, akinek bármit elmesélhettem, nem ítélt el. 

Mégis, ha valaki megkérdezi, miért szeretlek, csak állok némán és nézek ki a fejemből, mert nem tudom, hogyan önthetném szavakba ezeket a mindent felemésztő és elsöprő lángokat. Hogyan magyarázhatnám el egy idegennek, aki nem érzi ezt a vágyat, hogy milyen érzés így szeretni egy embert, akit már évek óta ismerek? Hogyan érthetné meg bárki is, hogy mik vagyunk mi egymásnak, hogy mennyire a lelkitársamra találtam benned? Egyáltalán tudnia kellene ezt bárkinek is? Hisz ez csak ránk tartozik. Rám és rád, a lélek két részére. Ez túl bensőséges egy nyilvános kapcsolathoz, nem igaz? Az emberek úgysem értenék meg. Legyintenének, hogy fiatalság bolondság, ez el fog múlni. 

De mi tudjuk, hogy nem. Ez nem az első fellángolás. Ez hosszú évek alakult ki, érlelődött bennünk, mígnem elég idősek nem lettünk hozzá, hogy el tudjuk fogadni. Ez így volt megírva a nagy könyvben. 

Nekem és neked egymásra kellett találnunk... talán örökre. Talán csak pár hónapra. 

De sosem fogjuk elveszíteni azt, amink volt, és sosem fog elmúlni a szerelmünk egymásra iránt. Ezt biztosra veszem, hiába lesz talán más is az életünkben... Ez felejthetetlen. 

Ez már örökre belénk égett.