Lost

Furcsa dolog a szerelem. Az egyik pillanatban a fellegekben jársz miatta, a másikban pedig olyan mélyre ránt a bánat tengerében, hogy a fulladás veszélye fenyeget. Próbálsz fent maradni a víz tetején, kapálózol és sikítasz, de az indák a lábadra tekerednek, és a mély felé rángatnak. 

Te még ennek ellenére is ki akarsz tartani, mert tudod, hogy ez az egész ideiglenes - hogy az indák nemsokára elhalnak, és te ismét szabad leszel, ismét a víz tetején lebeghetsz -, mégsem tudsz szabadulni a fájdalomtól. A légszomj majdhogynem megöl. 

Most én is így érzem magam. Pontosabban mondva mindig így érzem magam, mikor elmegy. Hiába mondja azt ő is és az eszem is, hogy muszáj, úgy érzem cserben hagy, és menekül előlem. Neki persze fogalma sincs, miért vagyok folyton szomorú és rémes, amikor elmegy - nem tudhatja, hogy az egyedülléttől félek, hogy gyűlölök egyedül lenni a démonjaimmal, hogy olyankor mindig eszembe jutnak azok az idők, amikor nem volt senkim. Nem akarom, hogy tudja, mennyit sírok ilyenkor - mert a mellkasomat mázsás súly nyomja, a szomorú zene kitölti a szívemet, és csak sírok és sírok, amíg a könnyeim el nem fogynak. Erős akarok lenni, mint ő. Azt akarom, hogy lássa, nélküle is boldogulok, mint ő nélkülem. De nem megy... Én nem tudok erős lenni, én gyenge vagyok - egy kislány, aki szeretetre vágyik. Egy olyan kislány, akit 8 hónappal ezelőttig senki nem szeretett igazán. Aztán jött ő, és megtudtam, mit kellett hiányolnom 18 éven keresztül. Most pedig, mióta enyém ez a szerelem, nem tudom elengedni egy percre sem. Félek, hogy egyszer megfojtom őt ezzel a szeretetmennyiséggel, és érzem, hogy emiatt el fogom veszíteni, de nem bírom visszafogni magam. 

Annyira szeretem, annyira kell nekem... és persze tudom, hogy ő is szeret. Csak félek, hogy ez változni fog... Nagyon félek :(

Reggeli kávé

Kora reggel teát szürcsölgetni - nem kávét, mert utálom -, a macskát simogatni és közben merengeni - tökéletes. Már csak a hercegem hiányzik a képből, aki édesen hozzám bújik, és megölel, megcsókol, simogatja a hajamat. De ő persze nincs itt, mert éppen a vizsgájára rohan, amit biztosan ötösre megcsinál, mert ennyire okos, ennyire zseniális. 

Én pedig csak ülök, hallgatom a halk zenét, és várom, hogy teljen az idő, és ő hazajöjjön. Megnyugtató, mégis teli vagyok energiával - várom haza, várom, hogy megérkezzen, és én a nyakába ugorhassak. Ilyen érzelmi állapotban miért várják el, hogy iskolába menjek, és ott üljek, semmit nem csinálva? Őrjítő... Nem akarok bemenni, de tudom, hogy muszáj. És osztálykirándulni se akarok hétvégén, de tudom, hogy muszáj. Pénteken pedig még annyira se akarok szájsebészetre menni, de tudom, hogy MUSZÁJ. És ettől félek. Félek, mert így béna leszek Andris előtt, és azt nem akarom :( Félek, hogy fájni fog. Egyszerűen csak...félek. 

Ja, és félek még a szerdai KRESZ-vizsgámtól is... Pokolian rettegek, hogy nem fog menni :/

Szóval, ha eljön a jövő szerda, és minden rosszon túl leszek, szét fogom ünnepelni a fejem. Már alig várom. Nagyon nagyon szeretném már...

Jézusatyaúristen, ez mennyire kaotikus lett....

Új évszak, új célok

Hát eljött ez is... a nyár első napja. Mostanában nagyon sok minden történt velem, kezdve azzal, hogy egy csodálatos kiscica anyukája lettem - ő a képen szereplő kis szörnyeteg. A neve Luna, és annak ellenére, hogy milyen angyali a kinézete, ő a leggonoszabb teremtmény a világon. Imádom! :D 

A másik cica a képen az én kis szerelmem, Andris. Ő nemcsak helyes, hanem csodálatos, kedves és lovagias is. Imádom ♥ 

A másik újdonság, hogy végre eldöntöttem, mi legyen az érettségivel jövőre. Mivel már a német érettségit megcsináltam 90%osra, csak 4 maradt: magyar, matek, emelt töri, és az újdonság... emelt angol! Nagyon nehéz lesz, nagyon szenvedni fogok, de Andris megígérte, hogy segíteni fog. Így már be merem vállalni. Plusz nyáron angoltanárhoz megyek, és egyedül is készülgetek...így talán már menni fog. De azért félek... Azt akarom, hogy felvegyenek a Corvinusra! Fel akarok költözni a kicsimhez, hogy vele élhessek. Ez minden vágyam. És ehhez 443 pont kell... ez minden... Akarom akarom akarom ♥

Boldog

Nem tudom miért, de a mai nap végig boldog voltam, annak ellenére, hogy semmi jó vagy érdekes nem történt. Sőt, a napom merő unalom volt - a suliban KRESZ-t jegyzeteltem, meg magyart, itthon pedig folytattam a törivel. 

Talán az dobott fel, hogy tudtam, este már a szerelmemmel aludhatok. Valószínűleg. 

Ja, és azért is örülök, mert sikerült az EÜ-vizsgám! Már csak KRESZ és forgalmi van hátra, utána pedig vigyázz világ, jövöööök! :D

Bizalmatlan

A napok csak telnek és telnek, az én hangulatom meg folyamatosan ingadozik. Egyszer én vagyok a legboldogabb a világon, utána pedig úgy érzem magam, mint a világ legszerencsétlenebb embere. Sokat filozofáltam azon, hogy vajon miért van ez, és végül rájöttem: mert túl sokat csalódtam. Akármilyen jó történik is most az életemben, a sok régi rossz emlék miatt nem merek boldog lenni tartósan. Egyszerűen félek tőle. Nem tűnik valóságosnak, hogy egy csodálatos srác engem szeressen. Ugyan miért tenné? Nincs bennem semmi különleges. Ezért akárhányszor valami számomra nem kedvező dolgot tesz - például hanyagol a legjobb barátja miatt -, én magamban kiakadok, sírok és szenvedek, mert úgy érzem, már nem szeret. Az agyam egy része tudja, mekkora ostobaság ez; ő srác, biztos máshogy működik ez nála. De a másik részem viszont nem akarja mentegetni, mert akinél ugyanezt tettem, az megcsalt, megalázott és kidobott. Hát, igen... Csodálkoznak a pasik, hogy egy idő után minden lány begolyózik? 

Naná! Miattuk! Ha egyszer átvertek, utána nincs visszaút. Örökre megjegyzed, beleég a lelkedbe, és bizalmatlanná válsz, még azzal szemben is, akit mindennél jobban szeretsz. 

Szóval...köszönöm drága exeim, hogy idegbeteg rettegő szerencsétlenné varázsoltatok. Tényleg köszi!

Family...oh wait, no!

A család ismét két részre szakadt. Vagyok én, anya, ellenünk pedig apa és Leila - mint mindig. Mindenki ideges valamiért, és ez olyan volt gyújtószikra az amúgy is törékeny családi fészkünkben, ami mindent lángra lobbantott. 

Anya ideges, mert a nemsoká vizsgázik és nem érzi úgy, hogy jól menne neki az anyag. 

Apa ideges, mert a munkahelye totál káosz, és az őrült spanyol nyaralásunk anyagi következményeitől fél. 

Leila ideges, mert nem találja a helyét, és ezért azon dolgozik, hogy másnak se legyen jó. 

Én ideges vagyok, mert annyi súly nyomja a vállam: a KRESZ, az EÜ-vizsga, a rettegés attól, hogy elbukom a forgalmin, és soha nem lesz jogsim, ráadásul az őrült magas pontszám is elriaszt. Mi lesz, ha nem vesznek fel az egyetemre jövőre? Akkor mi lesz velem? 

Ezek az okok vezettek el a tegnapi veszekedéshez, ami ismét összetörte a szívemet. Andris családja olyan nyugodt és békés. Az enyém miért nem lehet az? Az én testvérem miért hazudozik összevissza, és miért nem képes életében egyszer segíteni nekem? MIÉRT? Őrület.

Az életem olyan boldog lenne, ha az állítólagos családom nem baszná el. Apa soha nem favorizált engem, értem. De miért nem tud egyszer a 16 év alatt mellém állni, amikor igazam van??? Mióta Leila él, még SOHA nem állt mellém... hiába mondja anya vagy én, hogy Leila hazudik és ő hisztizik, NEKI ad igazat, NEKI hiszi el. Nem az okos, talpraesett nagylányának és nem is a feleségének. Nem...hanem annak az utolsó, sunyi kis szerencsétlennek. 

Jó, oké, befejezem. Ennek semmi értelme. Soha nem fog megváltoni....SOHA....

Mr. Perfect

Ha valaha is voltak kételyeim, hát azok most teljesen elmúltak. A csütörtököm rémesen alakult, mert úgy volt, hogy életem szerelme inkább fent maradt Pesten a barátaival az egyetemi napokon. Persze megértettem valamilyen szinten: ő egyetemista, és sosem jár bulizni, naná, hogy legalább egyszer ki akarta próbálni, milyen is ez. Igen, a racionális felem megértette, de a másik, szerelmes oldalam? Ó, ő depresszióba esett. Úgy éreztem, már nem érdeklem, noha tudtam, ez milyen ostobaság tőlem. Szóval a csütörtököt végigsírtam, pénteken pedig folytattam a szomorkodást, és ekkorra már frusztrált is lettem. Mindenféle titokzatos félmondatokkal idegesített, amiket nem értettem. Például megkérdezte, megyek-e ma KRESZ-re, és meddig tart, pedig tudta. Szóval ezt az egészet furcsálltam. Még amikor szünetem volt, akkor telefonáltunk is, és mondta, hogy mindenféleképp hívjam fel, ha végeztem. 

Alig vártam a fél8-at, hogy hazamehessek sírni egy jót. De... de amikor kiléptem az ajtón ott várt rám Ő. Képtelen voltam felfogni, hogy tényleg ott áll. Elvigyorodtam, és elindultam felé, de... rohanni kezdtem, és egyenesen belecsapódtam a karjába. Szétpusziltam ahol csak értem, és hát el is sírtam magam, ott mindenki előtt. De kit érdekelt? Csak azért hazajött Pestről, hogy velem lehessen és ne legyek szomorú ♥ A barátai biztosan sokat szívatták ezzel, amiért én fontosabb voltam neki egy bulinál, de nekem minden kétségemet elsöpörte. Hogyan is hihettem, hogy már nem érdeklem? Ő Andris. Életem szerelme. És ezt ismét bebizonyította. :)

Dirty little secret

Már több mint fél éve együtt vagyunk, de csak nem bírom feldolgozni. Hihetetlennek tartom, hogy egy ilyen srác, mint ő, belém szerelmes. Képtelenség. Ő annyira csodálatos - számomra teljesen tökéletes. Minél jobban megismerem, és az életem részévé válik, annál jobban szeretem. Fél éve minden egyes nappal egyre inkább belé zúgok - belezuhanok a csodálatos világába, abba az álomországba, amit együtt építettünk fel. Boldognak kéne tehát lennem, de mégsem mindig vagyok az.

Vannak olyan szürke hétköznapok, amikor legszívesebben meghalnék. Ezek azok a napok, amikor nem találkozunk, és én csak ülök egyedül a szobámban, és arra gondolok, hogy túl kevés vagyok hozzá. Ez az önmarcangolás persze egyáltalán nem egészséges, de nem tehetek ellene. Csak sírok és sírok, miközben egy részem tudja, hogy ő is halálosan szerelmes belém - tudom, hogy neki is vannak olyan tévhitei, hogy egyszer megunom, és nem szeretem már. 

Ez persze teljességgel lehetetlen - annyira egyformák vagyunk, annyira egyre gondolunk mindig. Csak ez a távolság baromi nehéz dolog. A legjobb kapcsolatokban is kételyt ébreszt, mert mindig a szerelmeddel szeretnél lenni, és az, hogy nem teheted, belül megöl. Felőröl és megmérgezi az elmédet.

Ilyenkor jó, ha életed szerelme pontosan tudja, mit érzel, mert kirángat a búskomorságból, és ad neked annyi erőt, hogy kibírd hétvégéig. Így minden napot epekedve töltesz, csakhogy végre eljöjjön a péntek, és a karjaiba ugorhass. PÉNTEK. A mantráddá válik. Csak erre tudsz gondolni, csak e körül forognak a gondolataid. PÉNTEK. Ez a te titkos drogod, ami éltet. A drog, amitől ha megvonnak, meghalsz. PÉNTEK. Pénteket akarok!

The only one

Könnyek. Sós, apró kis könnycseppek, amik végigfolynak az arcodon, és nem tudod megállítani őket. A zene tovább szól, te pedig sírsz egy olyan fájdalom miatt, amit senki sem érthet meg. Hiány, hiány, hiány. Olyan fájdalmasan, olyan pokolian kínzó - és mindenki csak legyint rá. Elmúlik. Persze, a nap pedig nyugaton kel fel, nem igazik? Mégis hogy szokhatnék hozzá, hogy életem szerelme a hét legnagyobb részét tőlem 150 km-re tölti? Ezt el kellene fogadnom? Mert nem tudom! Nem megy. Minden héten meghal egy kis részem, minden egyes perccel egyre gyengébb leszek. 

Nyarat akarok. Vele tölteni az időm legnagyobb részét, érezni az ölelését, hallani azt a csodálatos mély hangját, belenézni a zöldeskék szemeibe és elolvadni, beletúrni a hajába, magamhoz húzni és addig simogatni, míg el nem alszik. Átlagos dolgokat akarok vele csinálni, mert vele még azok is tökéletesek, különlegesek és egyediek. Nem akarok luxusnyaralásokat, drága éttermeket és hajnalig tartó bulikat. Őt akarom, csakis őt. Talán egy ágyat, amin fetrenghetünk, és egy pár filmet, hogy amíg simogatjuk egymást, legyen mit nézni. De ennyi. Semmi másra nincs szükségem.

Ha ezeket megkaphatnám, örökre boldog lennék. Vele. ♥

Szív

"You are the one I waited for..."

Nem tudom szavakba önteni, mint érzek most. Soha nem hittem volna, hogy bármi is fájhat ennyire - hogy valakinek a hiánya ennyire kínozhat, miközben mindennap beszéltek, mindennap veled van a lelke. Talán ettől csak még jobban fáj? Hogy nem érintheted, nem csókolhatod, nem lehetsz tényleg mellette. Ez az, ami megöl? Mert úgy érzem, belehalok. 

Tudom, mennyire sablonosan hangzik, de... nincsenek rá jobb szavak. Amit iránta érzek, arra egy új fogalmat kéne kitalálna. A szeretet, a rajongás, az imádat, a tisztelet, a...semmi, semmi nem elég arra, hogy leírjam, mi is ő számomra. Az életem? A másik felem? Ezek annyira klisések, és mégis... sajnos másképp nem fejezhetem ki, mi Ő nekem. A legjobb barátom. A szerelmem. A... a mindenem ♥

Néha már úgy érzem, vétek valakit ennyire szeretni, hogy egyszer elhagy, és akkor végleg összetörök. Tudom, hogy ezután nem bírnék felépülni. Vagyis talán igen - de nem akarnék. Önként és dalolva vetnék véget az életemnek, mert az nem létezik, hogy nélküle legyen számomra jövő. Nem akarom. Ez más mint eddig. Eddig azt hittem, nem élném túl valaki elvesztését. Most viszont tudom. A lelkem, a szívem, minden porcikám tudja, érzi, hogy ez most az igazi. 

Ezért félek, ezért rettegek annyira. El fogom rontani - tudom, hogy el fogom, mert nem érdemlek meg ekkora csodát. Ez túl szép, hogy igaz legyen. 

Egyedül a Blessthefall tart életben. Beau és Lights szerelme az egyetlen, ami miatt el tudom hinni, hogy talán Andris tényleg szeret, hogy tényleg engem, a szürke lányt akarja. Muszáj hinnem benne, különben miért is élek? Tényleg...miért is?