Már több mint fél éve együtt vagyunk, de csak nem bírom feldolgozni. Hihetetlennek tartom, hogy egy ilyen srác, mint ő, belém szerelmes. Képtelenség. Ő annyira csodálatos - számomra teljesen tökéletes. Minél jobban megismerem, és az életem részévé válik, annál jobban szeretem. Fél éve minden egyes nappal egyre inkább belé zúgok - belezuhanok a csodálatos világába, abba az álomországba, amit együtt építettünk fel. Boldognak kéne tehát lennem, de mégsem mindig vagyok az.
Vannak olyan szürke hétköznapok, amikor legszívesebben meghalnék. Ezek azok a napok, amikor nem találkozunk, és én csak ülök egyedül a szobámban, és arra gondolok, hogy túl kevés vagyok hozzá. Ez az önmarcangolás persze egyáltalán nem egészséges, de nem tehetek ellene. Csak sírok és sírok, miközben egy részem tudja, hogy ő is halálosan szerelmes belém - tudom, hogy neki is vannak olyan tévhitei, hogy egyszer megunom, és nem szeretem már.
Ez persze teljességgel lehetetlen - annyira egyformák vagyunk, annyira egyre gondolunk mindig. Csak ez a távolság baromi nehéz dolog. A legjobb kapcsolatokban is kételyt ébreszt, mert mindig a szerelmeddel szeretnél lenni, és az, hogy nem teheted, belül megöl. Felőröl és megmérgezi az elmédet.
Ilyenkor jó, ha életed szerelme pontosan tudja, mit érzel, mert kirángat a búskomorságból, és ad neked annyi erőt, hogy kibírd hétvégéig. Így minden napot epekedve töltesz, csakhogy végre eljöjjön a péntek, és a karjaiba ugorhass. PÉNTEK. A mantráddá válik. Csak erre tudsz gondolni, csak e körül forognak a gondolataid. PÉNTEK. Ez a te titkos drogod, ami éltet. A drog, amitől ha megvonnak, meghalsz. PÉNTEK. Pénteket akarok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése